Szombaton muszáj lesz majd valamilyen módon megemlékezni az alkalomról- akkor lesz egy éve, hogy elkezdődött az itthonülés. Azóta összesen kevesebb, mint tízszer jártam bent az irodában, egyszer sem BKV-ztam, minden napomat B.-vel töltöm, még szorosabban összezárva, mint eddig bármikor... ettől függetlenül nem egy egybefüggő massza az egész, vannak rétegei és korszakai, volt lazább, volt nehezebb, kilátástalan sodródás, és elmélyült, céltudatos haladás befelé.
Nem mintha belátható közelségben lenne a vége, sőt... hiába próbálom egyáltalán elérni a háziorvosomat, esélytelen (biztos óriási az adminisztratív káosz ott is, de legalább rá akarok kérdezni, hogy az IR miatt van-e esélyem bekerülni a mostani körbe), bár az megnyugtató, hogy akikért a legjobban aggódtam, azok megkapták az oltást, az az optimizmus, amit emiatt éreztem pár hete, most már erőteljesen morzsolódik. Nagyon próbálok csak magam elé nézni, és az adott napra/hétre tervezni, akármilyen félelmetes is feladni a képzelt kontrollt; és kiélvezni azokat a pillanatokat, amikor fel tudok lélegezni egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése