Progress?

 

Extra lassan haladok a legutóbbi art journal-füzetemmel, pedig majdnem mindennap foglalkozok vele valamennyit, de így, hogy minden oldalon van valamilyen extra (többnyire portré), kicsit több, mint egy hónap alatt összesen 18-nál tartok... így a 100 napos projekt valószínűleg el fog tartani még egy-két hónapig, de végül is időm az van. 

Viszont mostanában eléggé feszgetem a határaimat- szinte mindig csak arcokat rajzolok, max. egy váll vagy kéz pluszban, de találtam egy annyira jó fotót, hogy muszáj volt kipróbálnom, mi történik, ha megpróbálkozok a testtartással (nagyon hosszú ideig tartott, és nehezen vettem rá magam a befejezésére, de egyáltalán nem lett rossz). Amikor pedig unom az embereket, házakat fogok festeni- Youtube-on jött szembe a videó, imádom ezt a stílust, jó lenne majd rendesen megtanulni (és szerezni egy olyan töltőtollat, ami vízfesték-kompatibilis).

Spiralling

 

Paweł Czerwiński, Unsplash

Mindig, mindig jöhet valami extra, amitől eggyel feljebb csavarodik a nehézségi fokozat, és ami instant visszahúz(na) a régi beidegződésekhez, a túlzásba vitt felelősségvállaláshoz, a saját érzéseim és határaim figyelmen kívül hagyásához, a kétségbeeséshez. Még szerencse, hogy most már hallom annyira a saját hangomat, hogy tud figyelmeztetni- akkor és azért ennyire rossz, ha olyasmit próbálok meg irányítani, amit nem tudok. Ha a saját körömön belül maradok, hirtelen újra kapok levegőt, és újra van értelme annak, amit tehetek (viszont lassan vissza kell vennem a kick-boxból,mostanában annyi stresszt kellett levezetnem vele, hogy kihagytam a pihenőnapokat, és ennek se lesz jó vége).  

lost in the dream

 

Lukas Zischke, Unsplash

Volt egy online csapatépítőnk, amit pont annyira élveztem, mint amennyire bárki bármilyen online-nem szabadon választott eseményt introvertáltként tud (a "tippeld meg, kinek mi a titkos fura hobbja"-körben próbáltam pókerarcot vágni, amikor valaki bedobta hozzám a blogírást), viszont két és fél dologhoz is ihletet kaptam: az egyik munkatársam (aki tud majd tippeket adni a portrérajzoláshoz, úgyhogy jövő héten jól ki is faggatom majd), feltette fel a kérdést, hogy ki mit vár legjobban, ha majd végre véget érnek a járványhelyzet miatti korlátozások- iszonyú nehezen tudok még csak gondolatban is listát gyártani erről, egyszerűen van egy részem, ami úgy érzi, hogy örökre a mostani állapotban ragadt, de pont ezért megpróbálok összeszedni pár dolgot, amire nagyon óvatosan, de azért el lehet kezdeni készülni:
- B. szülei vettek egy nyaralót Mádon, amit júniusra kb. használható állapotba fognak tudni hozni, és a kötelező nagycsaládos együttlógáson kívül szuper lenne B.-vel pár hétre leköltözni, és onnan dolgozni, minél több időt offline tölteni, nagyokat sétálni, rendesen kihasználni azt, hogy egyikünknek se kell fizikailag ott lenni az irodában... 
- nem tudom, az A38-as Tesco Disco vagy legalább egy kisebb szabadtéri koncert mikor válik realitássá (a most nyárra halasztott Aerosmith és Pearl Jam is halasztódott tovább jövő nyárra, ami remélhetőleg már a végleges dátum), de egyszer majd, ha már tényleg biztonságos, szuper lenne egy fesztivált rendesen, az elejétől a végéig, sátorban alvással együtt végigcsinálni

... a másik pedig, amivel kapcsolatban elkapott a lendület, az a ruhatáram átláthatóvá tétele (nem mondom biztosra, hogy a jövőben leggingsen és sportcuccokon kívül bármi mást akarok majd hordani, de ha mégis, legalább lesznek lehetőségeim). Akármennyire is próbálok rendet tartani, a ruhásszekrény polcain napokon belül teljes a káosz a felsőim/pulcsik/nadrágok/itthoni cuccok közt, úgyhogy szeretnék varrni egy ilyen tárolót, és függőlegesen összehajtva elpakolni őket, hátha így nem csak egy-két napig maradnak a helyükön, és hátha nem csak a legfelül levő pár darabot fogom majd választani minden egyes nap, egyszerűen mert a nagy részük nincs szem előtt. Azt is szeretném összeszedni, hogy milyen átalakításra/javításra váró darabok vannak, mert most csak kerülgetem őket, és a tavaly nyáron vett anyagokat is, ami csak nehezíti, hogy újrakezdjem a varrást. 

Hullámvasút

 

Mostanában ahányszor elkezdek egy blogposztot, ötször megváltozik a hangulatom/lelkesedésem/motivációm/jövőképem, mire összehozom az első mondatot, és csak kapkodom a fejem, hogy akkor miről is akartam írni, és miért...? Rossz most, beszürkült minden, úgy érzem, végtelen hosszú ez a tél, sose lesz már igazi tavasz, és bár csinálom, amit amúgy is szoktam, nagyon ritkán érzek bármit is, és még ritkábban olyasmit, ami pozitív.
Kicsit (kicsit...? március óta. Ami olyan, mintha egy-két hete lett volna, pedig már másfél hónap, és csak több és több lesz minden elfolyó nappal...) elengedtem a nem-napról-napra terveimet, minden alárendelődött a misztikus ködbe vesző "majd ha végre beoltanak"-nak. Pont ma délelőtt csillant fel, hogy mégse kell kivárnom a háziorvos kaotikus rendszerét, de... még bármi lehet belőle, szóval csak óvatosan reménykedek, és már megint hétvégétől hétvégéig vonszolom magam. 

Most csakazértis egy "jó dolgok" -lista, akkor is, ha ismétlődő, akkor is, ha apróságok:
- nem csak húsvétkor, hanem minden hétvégén le van zárva a rakpart, és bár igazából túl hideg van még a rollerhez, azért szoktunk menni egy-egy kört, ami fél lépés a nyár és a szabadság felé
- tegnap volt egy (online, de videós) meetingem, amitől tartottam, de legalább ezer éve először nem edzőcuccban voltam itthon, felvettem az új, viszonylag elegáns sárga felsőmet (még ki is vasaltam előtte!), és jó érzés volt készülődni is, meg ránézni a tükörképemre is (viszont nem volt jó érzés az új munkatárs "jó sokat fogytál, nem?"-kérdése, mert... nem? Max. 5 kiló a különbség a referenciának használt Lindkedin-képem és a mostani állapot közt, és az első reakcióm, legalábbis fejben, az "úristen, akkor ennyire rosszul néztem ki?" volt, és nem az,  hogy klassz, látszik a beletett munka eredménye, fura ez az egész téma)
- lassan, de halad a 100 napos projekt (60/100-nál járok épp)
- egy nehéz portrérajz, aminek újra és újra nekifutottam, de olyan lett a végeredmény, amire tényleg büszke tudok lenni, pedig ez elég ritka; amikor túl monotonnak tűnik pár naponta újabb képet kezdeni, ez tud adni egy kis lendületet
- még mindig naponta írom a hála-cetliket, és néha már érzem a hatását a mindennapokban is, amikor észreveszek máskor természetesnek vett, de egyébként elég klassz dolgokat
- Domhnall Gleeson a vendég az egyik kedvenc podcastemben
- kezdődik a Great British Sewing Bee új évada- hátha visszakapom majd tőle a kedvem a varráshoz

a little patience

Nagyon megszerettem a Yogi teákat, és elérték, hogy enyhe hiányérzetem van, ha valami más márkát veszek, és nincs üzenet a teafilteren, viszont mostanában kifejezetten gonosz mondatokat sikerült kifognom: a fenti "Experience will give you wisdom" akkor jött, amikor épp szétaggódtam magam, hogy elkaphattam tesómtól a covidot; most pedig, amikor két napnyi kitartó telefonálgatás után végre elértem a háziorvost, és a szétesés határán járó, kicsit hisztérikus asszisztens elmondta, hogy oltás, ja, ő is szeretne oltást, mindenki szeretne oltást... még mindig hetente kapják a listát, ami kb. használhatatlan, nem, nem tud semmit, nem lehet előre látni... majd szólnak, ha felbukkannék... a tea szerint "Patience pays." Oooké, akkor marad a türelem (meg ma délelőttre egy extra kemény kick-box, odaképzelve mindenkit, akinek a bénázása miatt most akkora káosz az oltási "rendszer", amekkora), mást úgyse tudok csinálni. 

my own expert

 

Ginny Rose Stewart, Unsplash

Mostanában sokat gondolkodok az életmódról- ezer éve először nem csak álmodozok róla, hogy változtatni fogok, hanem tényleg sikerült is, lassan 2 hónapja írom a kalóriákat, és nem azt érzem, hogy úristen, mikor lesz már vége, hanem azt, hogy egyelőre, napról napra ez egy jó rendszer, benne tudok maradni a keretekben, és eredménye is van (a testzsírszázalékom lassan, de biztosan közelít a normálhoz, az okosmérleg szerint még 0.5% választ el tőle- bár ha újra normálisak lesznek a körülmények, szeretnék majd egy rendes testösszetétel-elemzésre is elnézni, hogy tényleg pontos értékeim legyenek). 

Múltkor Dollynál egy nagyon érdekes beszélgetés kezdődött, az érzelmi evésből kiindulva, a body positivity-ig és intutív étkezésig eljutva, és végiggondoltam, hogy bár nagyon sok problémára tűnik megoldásnak, az intuitív nem az én utam: annyi rossz szokásom van/volt az evéssel kapcsolatban, és annyira ügyesen hitettem el magammal, hogy igazából minden oké, "ennyi édesség még belefér", "néha azért eszek egészséges kajákat is", "valamennyit sportolok, ha nem is rendszeresen", hogy amikor egy ideig nem mértem a testsúlyomat, villámgyorsan értem el a 70 kilót (ami a 156 centimhez kimondottan sok, előtte sose voltam annyi), és sikerült összeszednem egy inzulinrezisztenciát, ami viszont, amíg ki nem derült és el nem kezdtem gyógyszert szedni rá, teljesen lehetetlenné tette, hogy az életmódom megváltoztatásával fogyjak is. Azóta már sok szempontból javult a helyzet, alkalmazkodtam az IR-hez, változtak külső körülmények (szeretem a munkámat = nem a délutáni süti a napom fénypontja, mint a korábbi HR-es időszakban rendszeresen), és igyekszem egyre többet megtudni magamról. 

Hiszek abban, hogy a pszichológia, önismeret, önelfogadás sokat tud hozzátenni ahhoz, hogy az életmód is a helyére kerüljön, tudom, hogy nekem is ki kellett bogozni sok mindent, ami most segít abban, hogy önostorozás helyett egyszerűen problémamegoldásként, egy mindig csiszolható és finomhangolható rendszerként tekintsek a megváltozott étkezési szokásaimra. A saját oldalamon állok, ebben is, és saját magam egy klassz verziója szeretnék lenni, nem valaki más. Dolgozok rajta, hogy elfogadjam a nem változtatható adottságaimat (sose leszek magas, vékony vagy különösebben elegáns, de ez teljesen oké), önmagamat szeretném látni a tükörben, de egy olyan verziót, aki a saját, szubjektív szempontjaim szerint jól néz ki (bár ez megint egy elképesztően nehéz téma, annyira sok minden befolyásolja, hogy mit érzek a tükörképem láttán, hogy mostanra ez központi iránymutatásból mellékessé vált: csinálom, amiről tudom, hogy jót tesz, néha fél szemmel ránézek, mennyi változás látszik, néha tetszik, amit látok, néha nem annyira, de nem ez dönti el, hogy alakul az életmódom). 

Viszont nálam most az kezd egyre egyértelműbbnek tűnni, hogy kellenek a keretek: ha nem csak akkor sportolok, amikor épp úgy érzem, hanem megvan az edzések heti ritmusa, simán összejön a 4-5 alkalom, több az energiám, izmosodok, egyre jobban és többet bírok, szuperül alszok, és kevésbé vagyok stresszes; ha számolom a kalóriákat, sikerül egészségesebb ételeket ennem, jobb döntéseket hoznom, és a múltkor mért vércukor-értékeim is szuperek. (Más kérdés, hogy majd ha nyílik a világ, több lesz a program és kevesebb az erre fordítható energiám, akkor biztosan lazábbra kell majd vennem, de ez egy olyan probléma, amivel majd foglalkozok, ha már ott tartok). Nagyon sokat segít, hogy bár konkrét célom van, ameddig szeretnék eljutni, de nem az az elsődleges, hogy ez a lehető leggyorsabban történjen meg, hanem úgy, hogy az fenntartható legyen: a prioritáslistán sokkal előrébb van az, hogy annyit egyek, amiből van elég energiám/ tudjak mozogni, jól érezzem magam a mindennapokban/ ha szeretnék valami olyat enni, ami finom, de nem kimondottan egészséges, akkor beillesztem a napi étrendbe..., mint az, hogy fogyjak, mindenáron. 

Ezzel együtt sose mondanám azt, hogy ez A Helyes Út (csak hogy nekem működik), ha egy általánosan összefoglalható tanácsra kellene leszűkítenem ezt a rengeteg szöveget, akkor az az lenne, hogy mindenki váljon a saját maga szakértőjévé, merjen kísérletezni, hibázni, irányokat próbálgatni, visszaszerezni a kontrollt saját maga felett, mert ez végtelenül többet tud adni, mint bármilyen szám a mérlegen. 

Breathe out

Oké, negatív. Úgy tűnik, megúsztuk.

... mikor kapok már oltást?

Egészségtelenül sok időt töltök azzal, hogy arról álmodozok, mit fogok csinálni, miután vége ennek az őrületnek (koncertek és fesztiválok és még több koncert és külföld), szóval annyira megértem Lujza terveit- viszont egyébként mostanában szinte mindig és mindenre tudok úgy reagálni, mint az első kommentelője teszi, kiakadva és mások viselkedése miatt dühösen... most ez egy ígéret magamnak, hogy visszaveszek belőle, és próbálok az együttérzésre koncentrálni, nem arra, hogy ki miben felelőtlen már megint, mert nagyon könnyű belecsúszni ebbe a spirálba.
(Lehet rá fogadásokat kötni, hogy mennyi ideig bírok ki egy beszélgetést B. anyukájával...)

...with a twist

 

Tarah Dane, Unsplash

Ez eredetileg egy nyugis, "befelé figyelek, lelassulok, kevesebbet agyalok"-blogposztnak indult volna, csak érdeklődés hiányában elmaradt, egyedül az illusztrációt találtam meg hozzá- de aztán éles fordulatot vett a hétfő este, és onnan már az érdekelt a legkevésbé, hogy ezt (is) félbehagytam... tesóm ugyanis szólt, hogy belázasodott. Amellett, hogy miatta is paráztam, saját magamra is ki voltam akadva- vasárnap átugrottam hozzá ötletelni a mobilappról, mert reménykedtem benne, hogy legalább ez segít kiszakadni a motiválatlanságomból (nem működött annyira, haladtunk valamennyit, de egyikünknek se ez volt a legkreatívabb időszaka). Viszont ott voltam nála több, mint egy órán át, szóval ha korona, akkor jó eséllyel hoztam is haza... és innentől jött a kétségbeesés-spirál, mindenféle horrorsztori belekeverve, amit mostanában hallottam, és nyilván alig aludtam valamit (az egyetlen aprócska fénypont, hogy B. második oltása is 2 hete volt, ő már kb. immunis annyira, amennyire lehet- de azért inkább nem szeretném letesztelni élesben is, hogy tényleg az-e). 

Ha minden jól megy, tesóm holnap tesztelődik, de ma reggelre jobban lett és elmúlt a láza- ha ezt most megúszom, jön egy erőteljes szigorítás a saját itthonülős szabályaimon, mert nem szeretnék még egy ilyen éjszakát végigcsinálni, és túl nagy a kockázat, amit így 1+ év után már nem veszek elég komolyan, pedig nagyjából mindegy, hogy az első hónapban kapom-e el vagy a tizenötödikben (arról nem is beszélve, hogy eddig azért bűvöltem a telefonomat, hogy hívjanak már végre az oltás miatt, most pedig azért, hogy még legalább 1-2 napig ne keressenek, amíg kicsit biztosabbat tudok...)

Minimalist

 

Sarah Dorweiler, Unsplash

Hát, nem a mostani lesz a legjobban megünnepelt húsvét, az is biztos... egy random Spar-os sonkára már lecsaptunk hetekkel ezelőtt, de a tervezett sk. teljes kiőrlésű kalácsot és répatortát keresztülhúzta, hogy B.-nek vacak a cukra, úgyhogy sütögetés elhalasztva, maradnak a minimál-szénhidrát-tartalmú ételek, legalább addig, amíg rendeződik a helyzet. Szerencsére a reggelikben kiélhetem magam, mióta láttam egy baked oatmeal-videót, minden reggel ezzel kísérletezek (csak a kis kerek kerámiatál helyett muffinformában sütve), a mai fahéjas&csokis&mogyoróvajas&pekándiós volt- kicsit több meló, mint a megszokott zabkása, de megéri.
Egyébként viszonylag büszek vagyok magamra- nagyon régóta a lelki szemeim előtt lebegett a kép, hogy a kis előre csomagolt zacskós saláták helyett szerzek egy fej jégsalátát, káposztát, répát... és a saját, összevágott salátámból eszek óriási adagokat minden ebéd-vacsi mellé, de a gyakorlatban eddig max. odáig jutottam, hogy a hűtőben fonnyadtak meg a zöldségek. Most viszont megvettem, felvágtam, beosztottam, és már csak kb. egynapnyi adag választ el attól, hogy sikeresen elpusztítsuk az egészet.

Tegnap délután kinéztünk a Margitszigetre (... mint Pesten kb. mindenki), és bár eredetileg a budai rakparton a bringaúton akartunk átrollerezni, rájöttünk, hogy újra le van zárva a pesti rakpart- annyira jó volt végigsuhanni rajta, teljesen visszahozta a tavaly nyári szabadságérzést pár pillanatra (és ott még nem is voltak kifejezetten sokan). Konkrétan a szigeten kb. öt percet töltöttünk, óriási volt a tömeg, és nagyon kevés a maszk, de már az oda-vissza út is feltöltött annyira, hogy úgy érezzem, kibírom még itthon egy ideig. 

Tiny roots

 

Daiga Ellaby, Unsplash

Vége van a márciusnak, ami egy nagyon sok szempontból szigorú rendszerbe foglalt négy hetet jelentett- ki akartuk próbálni, félre tudunk-e tenni egy elképzelhetetlenül nagynak tűnő összeget úgy, hogy kaján+lakbéren kívül (szinte) semmi másra nem költünk, menütervezünk és tudatosan várásolunk. Ezzel együtt kalóriaszámoltam (már 46.napja írom megszakítás nélkül a Kalóriabázison, ez lassan új rekord), és a kettő szuperül működött együtt- a tervezés miatt be se került a háztartásba olyan étel, amit nem ehetek, nem sokszor rendeltünk kaját vagy szerveztünk kaja köré programot, és bár nem mindig volt könnyű betartani, azért nem volt olyan nehéz, mint amilyennek előre gondoltuk.

Most ki kell tapogatni, hogy tudunk ebből visszaállni normálba, mi az, amit viszonylag könnyen be tudunk építeni, és mi az, ami hosszú távon már nem tartható (pl. a végre hazahozott bicikliket szuper lenne elvinni szervizbe, de az biztos, hogy egy nagyobb összeg lesz, és ez csak tétel egy a szép hosszú listáról, amit mostanra összeszedtünk). Sajnos hajlamos vagyok rá, hogy fekete-fehérben gondolkodjak, és a szigorú szabályok után nulla szabályt tartsak meg- most jó lenne ennél kicsit fokozatosabban visszaváltani, és fenntartani az eddigi eredményeket.