Most így

 

Egyébként segített a koncert (az is, hogy tesómmal az elején beszéltünk egy picit a témáról, és talán ő is egész jól kezeli/tudja magát védeni; de az is, hogy két-három órán át Nirvanát meg Linkint énekeltem teljes hangerőn, és csak párszor jutott eszembe, hogy egyébként mi vár jövő hétfőtől, egy kicsit tudtam abban a párhuzamos univerzumban létezni, ahol ez egy szimpla péntek este). Most mondjuk elképesztően másnaposnak érzem magam, pedig összesen egy gyümölcsös sört feleztünk el még az este legelején, de a héten amellett, hogy a stressz-szintem szinte állandóan a maximumon volt, a meleg miatt se enni, se aludni nem tudtam normálisan, és mostanra azért rendesen összeadódott a kimerültség minden szintje. Próbálom magam töltőre tenni, és csak akkor elkezdeni szervezni a következő szörnyű időszak logisztikáját, amikor már tényleg muszáj. 

Blackout

 

Carolina Pimenta, Unsplash

Nem voltam biztos benne, hogy tudok/akarok írni arról, ami most van, legalább addig, amíg egy kicsit fel nem dolgoztam/nem jön egy lélegzetvételnyi szünet, de egyáltalán nem nyugszik semmi sehová, ez most ilyen, vihar faltól falig. A hét közepére már annyira szorongtam, hogy minden új hír, legyen jó vagy rossz, teljesen érzelmi lenyomat nélkül csapódott be, és bár megígértem magamnak, hogy nem hagyom, hogy minden gondolatom e körül forogjon, pontosan ez történt- amikor tegnap megpróbáltam lencsendesíteni azt, ami éppen a fejemben történik, egyszerűen nem tudtam, min szoktam gondolkodni amúgy. 

Tudom magamról, hogy hajlamos vagyok rápörögni témákra, túlaggódni olyan helyzeteket, amikben nem érzem magam biztonságban, és túl élénken elképzelni nagyon rossz forgatókönyveket; na, most eljött az a pont, hogy ezek közül egyiket se tehetem meg, ha el akarom kerülni azt a végtelenül mély kétségbeesést, ami beterítette ezt a hetet. (Címszavakban a konkrétumok: problémás kapcsolat apámmal- 30+ év után végre komolyan vehető határhúzás- no contact- rengeteg munka, hogy ne érezzem, nekem kell megmentenem- demencia-diagnózis). 

Igazából azért írok most, mert próbálgatom, hogy mi válik be, mitől lesz ez most egy kicsit élhetőbb (az első próbálkozásom, a figyelemelterelésnek szánt rengeteg netezés-podcast-sorozatnézés + kétségbeesett érzelmek kihangosítása a többieknek, abban reménykedve, hogy ők tudnak bármit mondani/tenni, amitől jobb lesz... pedig végső soron valószínűleg csak én tudok hatni a saját gondolataimra; szóval ezek közül egyik se működött igazán). Ha ki akarom bírni ezt most, akkor küzdenem kell, minden eszközzel, amivel csak tudok, nagyon-nagyon koncentráltan; és nem azért, hogy tökéletesen és hibátlanul megoldjam a helyzetet, hanem azért, hogy legyen erőm végigcsinálni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy minden fájdalmas gondolatomban elmerüljek, hogy úgy érezzem, a saját szükségleteim a legeslegutolsók a sorban, nem engedhetem meg, hogy csak sodródjak az árral, és kénytelen vagyok tudatosítani, hogy most egy ideig nem fog kiszámíthatónak vagy biztonságosnak tűnni a világ. Ettől még vannak jól alakuló pillanatok, remény, lehetőségek, segítőkész emberek (<3 martine), és nem vagyok egyedül, hárman vagyunk, akik a nagyon rossz körülmények ellenére próbálunk egymásba kapaszkodni és kétségbeesetten valami megoldást összekaparni, meg közben egymást is tartani, amennyire tudjuk. Volt egy utolsó családterápiás alkalom, ami után úgy éreztem, kicsit könnyebb (nyári szünetet tartunk, de ezerrel keresek saját terapeutát), és akárhányszor sportolok vagy jógázok vagy meditálok vagy csak sétálok egyet B.-vel, valamennyivel több lesz a levegő a szobában. 

Mindenesetre, ha összejön (nagyon már nem merek tervezni), úgy fogom ordítani a Linkin-dalokat ma este, mint korábban még soha.

begin end begin

Joakim Honkasalo, Unsplash

Azért kicsit még mindig szét vagyok esve, ma robotpilótában végigcsináltam a reggelikészítés lépéseit, csak azt felejtettem el, hogy a vízforraló nincs bedugva, ezért 4 percig kellemesen langyos vízben áztattam a frissen őrölt kávét, és kezdhettem újra... de tegnap augusztus óta először futottam odakint (az első alkalom mindig kicsit belehalós, de azért ki lehetett bírni, a Haller park viszont nem volt jó ötlet, akármilyen hangulatos is a futópálya), és úgy tűnik, ez kellett ahhoz, hogy végre végig tudjam aludni az éjszakát.

És akármennyire is elveszettnek érzem magam az élet újraindulása miatt, azért váratlanul szuper fordulatok is jöttek. Régebben, minden előtt hetente jártunk kocsmakvízre, de ezt tavaly nemcsak a vírushelyzet miatt engedtük el (bár voltak online alkalmak, de azért annak bőven nem ugyanolyan a hangulata), hanem mert a kvízcsapat felének kisbabája született- és nagyon örültem nekik, de biztos voltam benne, hogy a csapat ilyen formában ennyi volt. Ehhez képest úgy néz ki, jövő héten újrakezdhetjük (nem tudnak mindketten jönni, de egyikük igen, és addig a másik vigyáz a babára), mindenki ugyanolyan lelkes, mint korábban. Ez az egyik, ami ad egy kis motivációt a jövő hetemhez, a másik, hogy hétfőn meglesz a rituális "új kezdet"-hajvágásom (ezen is indokolatlanul sokat gondolkodtam, de akármilyen értelmetlen is, a fejemben hozzákapcsolódott az új szakaszhoz, szóval miért ne, legyen újra rövid haj), a harmadik, hogy a közepesen lelkesítő koncertprogramok után (vagy ott tudok rajta lenni, de nem kedvenc, vagy szuper lenne, de megoldhatatlan) most végre tényleg van egy olyan is, amit már annyira régóta várunk, hogy egyszerűen nem opció, hogy ne legyünk ott -már begyűjtöttem az early bird-jegyet is.

Most pedig, akármennyire is péntek van, dolgoznom kellene egy kicsit, ebéd után pedig, szintén rituális újrakezdés, fogom a laptopom, és átvonulok majd a Daisukéba, hogy a kávézó-home office is ki legyen pipálva.

whatever's next

 

JJ Jordan, Unsplash

Azt hiszem, nem vagyok jó az átmenetekben- és bár valamennyire minden időszak átmenet valami más felé, most mégis extrán elvesztem a változó részletekben, nem tudom, mit tartsak meg a régiből és mit hozzak be az újból, nem tudom, fejben elkezdhetek-e átállni a nagyon korlátozott, de legalább nagyon egyértelmű itthonülős minimalistából valami nyitottabbra és bizonytalanabbra. Félek attól, hogy lemaradok, félek attól, hogy már sose fogok nem félni, félek, hogy a túlóvatoskodás és a túlgondolkodás miatt azt se tudom átélni, amit amúgy már lehetne. 
Már sokkal több helyre megyek, de metaforikusan (és szombaton a valóságban is, mert rengeteg embernek jutott még eszébe a Szúnyog-szigeten tölteni a délutánt/estét, ezért már csak a fűben tudtunk ülni, asztalhoz nem) csak a tömeg széléről, biztonságos távolságból figyelem az eseményeket, csak pillanatokra merek belemerülni. 

Mostanában két sörtől is szörnyűek a másnapok, úgyhogy az 1.0-s rendbehozási kísérletem az lesz, hogy nem iszok (izgalmas lesz így az "egy éve nem találkoztunk személyesen!"-csapatépítő-szerűség jövő szerdán), és nem erőltetem a programokat: ha jót tesz a lassabb tempó, hagyom, és nem akarok mindenáron mindenhol ott lenni. A megszokott kereteket próbálom nem borogatni (már elkezdtem lázadozni az edzések ellen, pedig jobbat tesznek, mint bármi más), és figyelem a belső hangot, hogy mikor sikerül megnyugodnom vagy visszarázódnom valamennyire. 

Minden nyűglődésemtől függetlenül azért szuper volt szombaton a fűből nézni a Duna túlpartján pislogó éjszakai fényeket, és a tegnapi Middlemist Red-koncert is, akkor is, ha csak online. A hűtő tele van eperrel és paradicsommal, töltődök a napsütéssel, a szomszédból (lehet, hogy csak átmenetileg, de) eltűnt az énektanár. Az apróságok stimmelnek, csak a nagyobbak rázódtak szét.

Rég volt már

 

.... olyan, hogy álmosan/másnaposan ülök egy random péntek délelőtt a gép előtt, de igazából nem rossz érzés, elképesztően nagy luxusnak tűnik egy spontán hétköznap esti kaland, rengeteg átszervezéssel, meglepetés-koncerttel és odafelé véletlenül útba ejtett Lágymányosi híddal ("B. tanul Pesten vezetni", második kör). Annak ellenére, hogy most csak epret akarok enni és félálomban hallgatni valami kellemes indie rockot, azért már szerveződik egy csomó minden más is júniusra- bár sajnos tesómban mély nyomokat hagyott, amikor egyszer interjút csinált Likó Marcival, úgyhogy a Vad Fruttiktól teljes mértékben elzárkózott (pedig már csak azért is mennék, hogy végre élőben is meglegyen az elmúlt egy év alatt rommá hallgatott Tudom milyen. Igen, most azért megnéztem, hogy vannak-e még jegyek. Sajnos vannak). 

A Decathlon pedig visszaadta a belé vetett hitemet, végre befutottak azok a fürdőruháik, amikben nem csak a medenceparton heverhetek mozdulatlanul (ha egyáltalán létezik a méretemben, ami már önmagában is túl korlátozó, a múltkor a boltban konkrétan egy darab ilyen se volt, a H&M-nél is egyetlen bikinifelsőt láttam, szigorúan online rendelhetőben)- lehet, hogy lélekben 5 éves maradtam, de annyira szeretnék már újra egy rendes élményfürdőt, végtelen mennyiségű csúszdázással, és ehhez azért már nem mindegy, mit bír. 

Próbálom magam lefoglalni ilyen, viszonylag felszínhez közeli dolgokkal, mert ami ezen kívül van... az egyrészt minden cseppnyi mostanában gyakorolt határhúzási és énvédelmi képességemet felemészti, másrészt szinte teljes tehetetlenséggel is jár (azon kívül, hogy én hogy reagálok rá és mennyire engedem be a gondolataim közé, nem túl sok mindenre marad ráhatásom). Nem tudom, a családterápia nélkül mi lenne velünk, mostanában minden alkalomra visszük az újabb történéseket, és akármennyire is megdöbbentő volt olvasni, hogy nem csak a mi családunk mintázata a "mindig van valami dráma", azért most mégis úgy tűnik, hogy nagyon nehéz ebből kilépni. Tanulom, hogy hogy ne érezzem felelősnek magam azért, amire nincs semmi ráhatásom, hogy ne akarjak másokat megmenteni, de ezek nagyon mélyről jövő, nagyon alapvetésnek tűnő gondolatok- és amikor működik, változik, könnyebb, akkor nehéz nem végtelenül önzőnek éreznem magam. 

Walking in circles

 

Sven Mieke, Unsplash

Hiányzik már a konditerem, meg a kinti futás is (bár tartok tőle, milyen lesz visszaállni rá), de azt hiszem, a karantén utolsó fél évét (meg B. vércukorszintjét) megmentette az, hogy még decemberben megvettem a futópadot. (Az meg még inkább, hogy miután januárban egyszerűen nem kapcsolt be, és valahogy visszaszenvedtük az alzának, az új, amit küldtek, egyelőre minden probléma nélkül működik).

Csak összehasonlításképp, idén az áprilisi átlagos lépésszámom 6000 volt, a májusi 6900, tavaly ugyanezek a számok 1100 és 2300 (igaz, akkor tartottuk a legdurvábban a karantént, tényleg heti egy séta volt az, amit még be mertem vállalni). És bár a tavaly nyár aktívabb volt, augusztusban a bölcsességfog körüli kínlódás miatt abbahagytam a futást, szeptembertől meg már megint nem nagyon mehettünk sehová. Aztán lett a futópad, stabilizálódott a sportolási mintám (egy nap kick-box, egy nap futás, egy nap szünet), és február óta újra próbálok napi adott lépésszámot összehozni akkor is, ha épp pihenőnap van, és egész nap itthon vagyok- 30-40 perc séta a futópadon (egy rész podcast vagy pár fejezet hangoskönyv) elég szokott lenni hozzá. Óvatosan viszem feljebb a napi limitet, februárban még az 5000-el is küzdöttem, most pedig már 7000 a cél, ami nincs olyan rettenetesen messze egy normál, irodában töltött munkanapomtól. A futás-adagom nem szokott annyira durva lenni (4*5 perc kocogás, köztük 1-1 perc séta), de legalább következetesen tartom, és rendszeresebben, mint eddig bármikor, most kb. 10 alkalom össze tud jönni egy hónapban, korábban, amikor ki kellett mennem hozzá a lakásból (még ha csak két perc sétára is van a legközelebbi kinti futópálya), ez nagyon ritkán sikerült. Oké, az élmény azért nem ugyanaz, mintha a Bikás-parkban vagy pláne a Margitszigeten lennék, de a vírus miatt ezt úgyis el kellett engednem egy időre (most pedig kitalálni hozzá a BKV-mentes logisztikát), stresszlevezetésnek így is jobb, mint szinte bármi más.

Remélhetőleg a lenti szomszédnak nem megy még az agyára, bár papíron csendes és direkt lakásba való, és a biztonság kedvéért két jógaszőnyeget is terítettünk alá- tippre a sétának nem kellene hallatszania, és a futásnak is csak minimálisan, meg próbáljuk este 8 után és hétvégén nem használni. Eredetileg azért (is) választottam ki ezt a fajtát, mert összecsukható (és összecsukott állapotban csak mininális helyet foglal), de gyorsan kiderült, hogy ha tényleg összecsukjuk használat után (a többes szám nem véletlen, van annyira nehéz, hogy leggyakrabban B.-t kértem meg rá), és a sarokba vonszoljuk, az nem tesz túl jót a padlónak. Arról nem is beszélve, hogy sokkal, de sokkal nehezebb rendszeresen használni, ha még a kinyitás-összecsukás (... helyére vonszolás, szőnyeg-hajtogatás) is része a folyamatnak minden egyes alkalommal. Beáldoztuk a nappaliban a kanapé m9götti sávot, amit amúgy se nagyon használtunk semmire, most ott áll, és bármelyik pillanatban használható. Összességében azért nekünk is rendesen alkalmazkodni kellett hozzá, nem volt zökkenőmentes, de most már nagyon hiányozna, ha nem lenne.

Még mindig

 

Biel Morro, Unsplash

... vannak bennem darabkák abból, aki korábban voltam, néha még érzem a több, mint öt évig hordott Hegyalja-karszalagokat a bal csuklómon, és értelmetlennek tűnik az olyan nyár, amiben nincsenek fesztiválok (varázslatosan minden összeállt egy egynapos Bánkitóhoz, csak azt nem néztem, hogy a jegyek már elfogytak...), néha elkap a vágy, hogy világító piros legyen a körmöm, akkor is, ha itthonra, órákig tudom nézegetni a legújabb OPI-kollekciókat, és hiányzik, hogy a HR-es lányokkal együtt beszabaduljunk a Westendbe a Nailland-pulthoz, vagy a Starbucks-os közös reggelik.
Bár akkor még csak előtte álltam annak a váltásnak, ami miatt ma élvezhető a munkám és stresszmentesek a napjaim (... és megduplázódott a fizetésem), hiányzik az a nagyon szabad, végigbiciklizett nyár, amikor kódolni tanultam, és csak álmodoztam róla, hogy milyen lesz napi nyolc órában ezzel foglalkozni (most kivételesen vannak napok, amikor a valóság is majdnem ugyanolyan jó, mint ahogy képzeltem, de azért az még szabadabb és tét nélkülibb volt), és hiányoznak a korábbi, egyetem alatti végtelen nyaraim is (... és ezzel vissza is értünk a fesztiválokhoz.)