whatever's next

 

JJ Jordan, Unsplash

Azt hiszem, nem vagyok jó az átmenetekben- és bár valamennyire minden időszak átmenet valami más felé, most mégis extrán elvesztem a változó részletekben, nem tudom, mit tartsak meg a régiből és mit hozzak be az újból, nem tudom, fejben elkezdhetek-e átállni a nagyon korlátozott, de legalább nagyon egyértelmű itthonülős minimalistából valami nyitottabbra és bizonytalanabbra. Félek attól, hogy lemaradok, félek attól, hogy már sose fogok nem félni, félek, hogy a túlóvatoskodás és a túlgondolkodás miatt azt se tudom átélni, amit amúgy már lehetne. 
Már sokkal több helyre megyek, de metaforikusan (és szombaton a valóságban is, mert rengeteg embernek jutott még eszébe a Szúnyog-szigeten tölteni a délutánt/estét, ezért már csak a fűben tudtunk ülni, asztalhoz nem) csak a tömeg széléről, biztonságos távolságból figyelem az eseményeket, csak pillanatokra merek belemerülni. 

Mostanában két sörtől is szörnyűek a másnapok, úgyhogy az 1.0-s rendbehozási kísérletem az lesz, hogy nem iszok (izgalmas lesz így az "egy éve nem találkoztunk személyesen!"-csapatépítő-szerűség jövő szerdán), és nem erőltetem a programokat: ha jót tesz a lassabb tempó, hagyom, és nem akarok mindenáron mindenhol ott lenni. A megszokott kereteket próbálom nem borogatni (már elkezdtem lázadozni az edzések ellen, pedig jobbat tesznek, mint bármi más), és figyelem a belső hangot, hogy mikor sikerül megnyugodnom vagy visszarázódnom valamennyire. 

Minden nyűglődésemtől függetlenül azért szuper volt szombaton a fűből nézni a Duna túlpartján pislogó éjszakai fényeket, és a tegnapi Middlemist Red-koncert is, akkor is, ha csak online. A hűtő tele van eperrel és paradicsommal, töltődök a napsütéssel, a szomszédból (lehet, hogy csak átmenetileg, de) eltűnt az énektanár. Az apróságok stimmelnek, csak a nagyobbak rázódtak szét.