Még mindig

 

Biel Morro, Unsplash

... vannak bennem darabkák abból, aki korábban voltam, néha még érzem a több, mint öt évig hordott Hegyalja-karszalagokat a bal csuklómon, és értelmetlennek tűnik az olyan nyár, amiben nincsenek fesztiválok (varázslatosan minden összeállt egy egynapos Bánkitóhoz, csak azt nem néztem, hogy a jegyek már elfogytak...), néha elkap a vágy, hogy világító piros legyen a körmöm, akkor is, ha itthonra, órákig tudom nézegetni a legújabb OPI-kollekciókat, és hiányzik, hogy a HR-es lányokkal együtt beszabaduljunk a Westendbe a Nailland-pulthoz, vagy a Starbucks-os közös reggelik.
Bár akkor még csak előtte álltam annak a váltásnak, ami miatt ma élvezhető a munkám és stresszmentesek a napjaim (... és megduplázódott a fizetésem), hiányzik az a nagyon szabad, végigbiciklizett nyár, amikor kódolni tanultam, és csak álmodoztam róla, hogy milyen lesz napi nyolc órában ezzel foglalkozni (most kivételesen vannak napok, amikor a valóság is majdnem ugyanolyan jó, mint ahogy képzeltem, de azért az még szabadabb és tét nélkülibb volt), és hiányoznak a korábbi, egyetem alatti végtelen nyaraim is (... és ezzel vissza is értünk a fesztiválokhoz.)