Blackout

 

Carolina Pimenta, Unsplash

Nem voltam biztos benne, hogy tudok/akarok írni arról, ami most van, legalább addig, amíg egy kicsit fel nem dolgoztam/nem jön egy lélegzetvételnyi szünet, de egyáltalán nem nyugszik semmi sehová, ez most ilyen, vihar faltól falig. A hét közepére már annyira szorongtam, hogy minden új hír, legyen jó vagy rossz, teljesen érzelmi lenyomat nélkül csapódott be, és bár megígértem magamnak, hogy nem hagyom, hogy minden gondolatom e körül forogjon, pontosan ez történt- amikor tegnap megpróbáltam lencsendesíteni azt, ami éppen a fejemben történik, egyszerűen nem tudtam, min szoktam gondolkodni amúgy. 

Tudom magamról, hogy hajlamos vagyok rápörögni témákra, túlaggódni olyan helyzeteket, amikben nem érzem magam biztonságban, és túl élénken elképzelni nagyon rossz forgatókönyveket; na, most eljött az a pont, hogy ezek közül egyiket se tehetem meg, ha el akarom kerülni azt a végtelenül mély kétségbeesést, ami beterítette ezt a hetet. (Címszavakban a konkrétumok: problémás kapcsolat apámmal- 30+ év után végre komolyan vehető határhúzás- no contact- rengeteg munka, hogy ne érezzem, nekem kell megmentenem- demencia-diagnózis). 

Igazából azért írok most, mert próbálgatom, hogy mi válik be, mitől lesz ez most egy kicsit élhetőbb (az első próbálkozásom, a figyelemelterelésnek szánt rengeteg netezés-podcast-sorozatnézés + kétségbeesett érzelmek kihangosítása a többieknek, abban reménykedve, hogy ők tudnak bármit mondani/tenni, amitől jobb lesz... pedig végső soron valószínűleg csak én tudok hatni a saját gondolataimra; szóval ezek közül egyik se működött igazán). Ha ki akarom bírni ezt most, akkor küzdenem kell, minden eszközzel, amivel csak tudok, nagyon-nagyon koncentráltan; és nem azért, hogy tökéletesen és hibátlanul megoldjam a helyzetet, hanem azért, hogy legyen erőm végigcsinálni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy minden fájdalmas gondolatomban elmerüljek, hogy úgy érezzem, a saját szükségleteim a legeslegutolsók a sorban, nem engedhetem meg, hogy csak sodródjak az árral, és kénytelen vagyok tudatosítani, hogy most egy ideig nem fog kiszámíthatónak vagy biztonságosnak tűnni a világ. Ettől még vannak jól alakuló pillanatok, remény, lehetőségek, segítőkész emberek (<3 martine), és nem vagyok egyedül, hárman vagyunk, akik a nagyon rossz körülmények ellenére próbálunk egymásba kapaszkodni és kétségbeesetten valami megoldást összekaparni, meg közben egymást is tartani, amennyire tudjuk. Volt egy utolsó családterápiás alkalom, ami után úgy éreztem, kicsit könnyebb (nyári szünetet tartunk, de ezerrel keresek saját terapeutát), és akárhányszor sportolok vagy jógázok vagy meditálok vagy csak sétálok egyet B.-vel, valamennyivel több lesz a levegő a szobában. 

Mindenesetre, ha összejön (nagyon már nem merek tervezni), úgy fogom ordítani a Linkin-dalokat ma este, mint korábban még soha.