Vannak dolgok, amiket nyilvánvalónak és alapvetőnek veszek, minden ellenkező információ ellenére is- a mélyre menő példák mellett azt is, hogy "rengeteg ember szereti ugyanazt a zenét, mint én"- csak hogy utána ezredjére is meglepődhessek azon, hogy elképesztően ritkán tudok olyat találni, aki pont azért és legalább annyira lelkesedik; ezért már az is végtelenül feldob, ha valakivel van egy kis metszet, és tudok vele beszélgetni erről és/vagy elrángatni koncertekre (vagy Eddie Vedder-dalokkal reagál a Slack-üzeneteimre, ami miatt felfedezek egy teljesen ismeretlen albumot, ami aztán az egyik kedvencem lesz).
Mindenesetre amikor ma a Starbucksban, egy elég kaotikusan és nyűgösen induló reggel (be akartam ugrani a táppénzpapíromért, de csak délután van ma háziorvos- amit egy, a rendelő ajtajára kiragasztott papírból tudtam meg; az új cipőm rommá töri a sarkam, és a Madalba akartam beülni, de az ajtóig állt a sor, a Starbucksban pedig nem működik a wifi) közepén, amikor épp azon gondolkodtam, hogy hallgatni kéne egy kis War on Drugs-t, elkezdődött egy ismerős zongoradallam, amiből utána összeállt a Living Proof, úgy éreztem, hogy legalább erre a pár percre kicsit össze tudok mosolyogni az Univerzummal.
Mondjuk rám is fért, mert van pár olyan dolog is, ami lóg a levegőben, és nehéz megtippelni, mennyire az én felelősségem lenne nyaggatni a másik felet (amit nagyon utálok, és már így is megtettem), mindenesetre
- multis flashbackjeim vannak, és nem élvezem
- tegnap végre bele tudtam csempészni egy beszélgetésbe a "no worries either way" kifejezést, amit azóta szerettem volna, mióta láttam ezt a tweetet (és pontosan így is értettem)
Kemény három napot dolgoztam/dolgozok ezen a héten, de nem lehet elég hamar péntek délután.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése