Princess skirts, sunsets and debugging

Intenzív hétvége volt, kalandozós&naplementében fröccsözős szombattal és itthonülős&kreatív projektre koncentrálós vasánappal, nagyon jót tett, csak nem maradt időm kipihenni- de már elkezdődött a visszazámolás, 5 munkanap és végre egy hét szabadság.

Már nagyon rámfért egy kis kiszakadás, és a rollerút a Szúnyog-szigetig tökéletes volt rá, mintha valamelyik másik európai nagyváros bicikliútján kanyarogtunk volna végig a Duna mellett (bár az Újpest-Városkapu metrómegálló, amin szintén átmentünk, a top 2 legrosszabb munkahelyem közül az egyikhez kapcsolódik nagyon erősen, és nem volt jó visszagondolni rá, de legalább emlékeztetett, hogy most mennyire más minden, mint amikor láthatatlan szellemként végigunatkoztam a napi 8 óráimat, mert egy óriáscég-méretű, átláthatatlan projekt, amire felvettek, vagy nem kezdődött el, vagy elakadt... ).
A kiülős rész a parton pont olyan, mintha újraépítették volna a Rómait, kihagyva a felesleges millióegy hekkezőt, zsúfolt balatonparti hangulatot és tömeget, és csak azt hagyták volna meg, amire tényleg szükség van. Ha nem gondoltam bele, milyen volt az év eddig, csak felnéztem a vasúti hídra, meg tudtam győzni magam, hogy éppen arra várunk, hogy este legyen, és az épp aktuális fesztiválon kezdődjenek a koncertek. 

Vasárnap pedig vettem egy nagy levegőt, és nekiugrottam a Modcloth-szoknya-projektnek (nagyon szeretem a stílusukat, és annak ellenére, hogy utálok online ruhát venni, régebben gondolkodtam rajta, hogy ők lesznek a kivétel- aztán jött a GDPR, mennyi is... 2 éve? 3? és azóta annyi van kint a weboldalukon, hogy bocsi, dolgozunk rajta, de ha Európából vásárolnál, felejtsd el).  Elég durva volt több, mint kétméternyi anyagot kiszabni és beszegni, de délutánra kezdtem eljutni odáig, hogy láttam, hogy fog állni rajtam- és sokkal fodrosabb és királylányosabb, mint gondoltam volna, de most már végigcsinálom. 

Eredetileg azért kezdtem varrni, hogy *pontosan* olyan ruháim legyenek, amiket szeretnék, pont olyan anyagból és szabással, tökéketesen rám illőre varrva - de folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy még nem tartok ott, és ez teljesen oké. Egyelőre az is sikerélmény, ha befejezek bármilyen ruhadarabot- bónuszpont, ha ténylegesen jó rám, és hordható is lesz, de persze nem passzol tökéletesen, mert még nem vagyok olyan jó az alapdolgokban, hogy ez is menjen. El fog majd jönni az a pont is, de addig még sok nem-teljesen-tökéletes darab fog születni. 
Amire viszont kicsit büszke vagyok, hogy mennyivel jobban bírom a vacakolós, elhúzódó, monoton részeit, mint akár pár évvel ezelőtt, és még jót is tesz, hogy most éppen tűzök és fércelek és vasalok, nem pedig a saját fejemben ragadva tépelődök valami olyasmin, ami valószínűleg úgyis megoldódik magától... úgy tűnik, nagyon szükségem volt már valami időigényes, fizikai hobbira.

Varrásnál (és amúgy a portrérajzolásnál is) nagyon jól jön valami, amit a kódolás közben tanultam meg: az, hogy hogy kell kinyomozni egy hibát, és ha szükséges, újrakezdeni a nulláról egy folyamatot egészen addig, amíg jó nem lesz a végeredmény. Portréknál még most is sokszor előfordul, hogy a felvázolt arc nem hasonlít arra, akire kellene (ki gondolta volna, hogy pont Dave Grohl lesz a problémás...?), de ha újrakezdem, és mindent ellenőrzök rajta, akkor lehet, hogy sokadjára, de összeáll. A módszer jó, csak oda kell figyelnem, és ellenőrizni magam.
Varrásnál ugyanez, ha valami nem néz ki annyira jól a végén, akkor szétbontom és megcsinálom még egyszer (vagy többször), hiába tartanék már vele jóval előrébb, ha hagyom az első "jó lesz az úgy"-próbálkozást, így remélhetőleg valami olyan születik majd belőle, ami tényleg tetszik. 

Majd ha már jobban tudni fogom, milyen ruhákat tudok varrni, és milyenekre van szükségem, én is meg akarom csinálni, amit Rin videójában láttam a hétvégén: papírból megrajzolta saját magát, és az alap-ruhatárát, és így kísérletezett, hogy mivel lehetne még kiegészíteni. Sose tudtam jól kapszulagardróbot tervezni, de hátha így, hogy kevésbé köt majd a boltok kínálata, könnyebb dolgom lesz vele... 

Döntések

 

Ki tudna dolgozni, ha egy félkész portré *így* nézi, arra várva, hogy mikor lesz már befejezve...? (Még mindig nem tudok hajat rajzolni, még mindig azt hagyom utoljára, és a szemekkel kezdek, mert tulajdonképpen már ott eldől a hasonlóság is és az is, hogy életre kel-e a rajz, átjön-e az a hangulat, mint az eredeti fotón). 

Youtube-on sodródva sikerült belefutnom pár "ezeket a hibákat ne kövesd el", "így fejlődj a rajzolásban", "ezt tedd és ezt ne"-jellegű videóba, és villámgyorsan elbizonytalanítottak abban, amit épp csinálok (sose vagyok igazán messze attól, hogy megkérdőjelezzem, miért működik ez az egész, működik-e egyáltalán, van-e értelme ilyen sok időt kreatív vacakolásokra fordítani, még akkor is, ha az az eredmény, amit látok, valószínűleg a rengeteg ezzel töltött idő és gyakorlás eredménye).
Ma reggel eldöntöttem, hogy amíg be nem fejezem ezt a füzetet a 25 arccal, nincsenek tippek és trükkök és tutorialok, csak utána fogok elgondolkodni, merre tovább. 

Nagyon péntek van, és nagyon nyár, és elképesztően várom már az egy hétnyi szabadságomat, mert egyre kevésbé tudom még a látszatát is fenntartani annak, hogy csinálok bármi munka szempontjából hasznosat (egyébként csinálok, néha még élvezem is, de végtelen mennyiségű akaraterő kell hozzá, hogy odaüljek a kód föle).

Shut up

Viktor Forgacs, Unsplash

A madár, aki úgy csipog odakint már legalább fél órája, mintha készülne felrobbanni. A kutya valamelyik környékbeli lakásban, aki végtelen kétségbeeséssel vonyít fel legalább naponta négyszer-ötször. A munkatársam, aki mindig hozzá tud fűzni még két mondatot ahhoz a témához, amiről felteszek egy eldöntendő kérdést  (nem véletlenül azt). A taxisofőr, aki utánunk is ordít, mert egy másik rolleres bevágott elé. Amikor már az a zene is idegesít, aminél egyébként garantált lenne a "becsukott szemmel érzem az arcomon a napfényt, és épp nem sietek sehova"-hangulat. Amikor élvezem, hogy hatékony vagyok, megoldom, összeszervezem, pont elérem, pont megbeszélem, minden pörög, minden halad- aztán egyszer csak túl sok az egész (valószínűleg maradék-stressz a HR-es korszakból, amikor nagyon sok tányért kellett egyszerre a levegőben tartanom, és végtelenül oldottam meg mások gondjait).

Note to self

Allef Vinicius, Unsplash

Egy gyors "pet faves"("...the small things that bring us unlikely joy and remind us how gratifying it can feel when life is on beat...")-lista azokról a dolgokról, amik mostanában feldobták a napjaimat:

- zseniális portréfotók

- rollerrel beérni az irodába anélkül, hogy eláznék

- mágikus realizmus a regényekben

- váratlanul új Them Crooked Vultures-videó (még ha csak egy tag és egy régebbi daluk is)

- reggelente a frissen darált kávébab illata

- tökéletesíteni a mangófagyi-receptet

- pozitív visszajelzést kapni a munkatársaimtól

- egy délután nem egyszer, hanem kétszer végigmenni rollerrel a lezárt rakparton

- felhalmozni egy kupac szuper vászonanyagot, és tervezgetni, melyikből mi lesz

Átmeneti

Patrick Hendry, Unsplash

Valószínűleg már nagyon fesztivál-elvonási tüneteim lehetnek, mert tegnap este az esőt hallgatva szinte nosztalgiával gondoltam vissza arra, amikor rommá áztunk Azfeszten, és minden ruhánk, meg a sátor is napokig vizes volt... Az élő zene jobban hiányzik most, mint bármi más, de az utazás a második helyezett, nagyon mehetnékem van már, és nem túl sok ötletem a gyakorlati megvalósításra.

Ma pedig sikerült úgy felöltöznöm, aminek határozottan fesztivál-hangulata van (fekete rövidnadrág, tatus pulcsi), legalább ezzel ellensúlyozom azt, hogy be kell jönnöm az irodába, és felnőttnek álcázni magam egy napig. 

Emiatt a vágyakozó-sodródó-elveszett hangulat miatt nem érzem úgy, hogy most éppen bármi használhatót csinálnék, de tegnap eszembe jutott egy rajz koncepciója, és a vázlatot meg is csináltam, mielőtt elfogyott volna a lendület (ez a kép Ingrid Silváról az egyik kedvenc fotóm valaha, ezer éve meg akartam rajzolni, és most találtam hozzá két hasonlót: ez az egyik, a másikon én és B. vagyunk, meg plüssbárányok). Este viszont, amikor B. a munkatársaival találkozott, csak feküdtem a kanapén a félhomályban, áradt be az esőillat, felhangosítottam a Jurijt, és nem tudtam eldönteni, hogy jó-e itt most nekem (egyébként igen, de könnyebb lenne tartanom magamban a lelket, ha nem lenne ilyen bizonytalan bármilyen motiváló programot betervezni).

Instinct

Hiszek a belső hangban, a megérzésekben és abban, hogy igazából, legbelül jó döntéseket hozok- eddig legalábbis működött az, hogy néha a racionális indokok ellenére is arra mentem, amerre éreztem, hogy mennem kell, és eddig bevált.

Viszont van ennek egy nagy akadálya: bizonyos témákkal, emberekkel és helyzetekkel kapcsolatban tele vagyok még a gyerekkorban bevésődött, vagy azóta felerősödött negatív mintákkal, szégyennel és irreális elvárásokkal, amik zseniálisak abban, hogy belső hangnak álcázzák magukat.

Nagyon sokáig úgy álltam saját magamhoz, hogy nekem rendben kell lennem, nem várhatom el se magamtól, se másoktól, hogy extra erőfeszítést áldozzon erre; aztán csodálkoztam, ha kiborultam, lemerültem, és úgy éreztem, aránytalanul sokat teszek kapcsolatokba, amik egyre egyoldalúbbak. 

Akármikor próbálom egyáltalán csak kitapogatni, hogy hol vannak határaim, mi az, ami segítene a másiknak, de rengeteget rombolna rajtam, rögtön jön vele együtt az az érzés is, hogy végtelenül önző vagyok már csak azért is, mert beveszem magam az egyenletbe. És vannak helyzetek, amikor már az is óriási előrelépés, hogy egyáltalán ki tudtam szállni belőlük, mert amikor megfogalmaztam, hogy milyen elvárásaim lennének a másik fél felé, nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezek sose fognak teljesülni (...és egyáltalán hogy jövök én ahhoz, hogy elvárásaim legyenek). 

Nem tudom, hogy az eltávolodás ilyenkor tényleg jót tesz-e (abból kiindulva, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabb vagyok, valószínűleg igen), és fogalmam sincs, hogy az a gondolat, hogy mindent meg lehetne menteni valahogy, minden véglegesnek tűnő pontról kellene lennie visszaútnak, a tényleges saját véleményem-e, vagy csak a belsővé tett elvárások mondatják velem. Már gyerekkor óta hurcolt, egyre inkább levetni próbált szerepem az, hogy nekem kell lennie annak, aki rendbehozza/rendben tartja a kapcsolatokat és az egyensúlyt, és az ez elleni kapálózásban néha átlendülök az ellenpólusra: teljesen passzívan hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell, akkor is, ha belül sikítozik valami, hogy rossz ember vagyok, amiért hagyom. 

Lassan legalább arra kezdek jobban ráhangolódni, hogy nekem mire van szükségem, hogy magamra, a törékenyebb és érzékenyebb részeimre hogy tudok vigyázni- mert ez is az én felelősségem, senki más nem fogja megtenni helyettem, de ha a szemét belső hangokra hallgatok, akkor még ez is önzőségnek tűnik. 

One track mind

Vannak napok, amikor a képek könnyebben jönnek, mint a szavak, de ez is egy olyan téma, ami a fejemben jár már egy ideje... 

Lányként programozónak lenni nem könnyű, de nem feltétlenül azért, amiért eredetileg gondoltam. Valószínűleg csak szerencsém volt, de még amikor kezdőként, nulla tapasztalattal vagy hivatalos végzettséggel, és csak pár hobbiprojekt referenciával felszerelkezve interjúztam, akkor is normálisan álltak hozzám mindenhol, nem éreztem úgy, hogy plusz vagy mínusz lenne, hogy nem a lány jelöltek vannak többségben, sőt. A munkahelyemen mindenki rendes volt, de én is furán éreztem magam egy hét pasiból álló csapatba bekerülve, és egy ideig őket is feszélyezte a helyzet, de aztán alakult.

Viszont amiben biztos nem leszek olyan, mint egy átlagos informatikus, az az, hogy nekem nem a munkám a hobbim (sőt, különösebben tech-beállítottságú se vagyok, így végiggondolva a dolgokat). Szeretek foglalkozni vele, úgy érzem, alkotok valamit, a sitebuildtől kezdve a bonyolultabb logikákig és teljes alkalmazásokig, akkora pluszt ad, mint a HR sosem, és sokkal inkább a helyemre kerültem- de ha vége a napnak, akkor nem akarok frontend-híreket olvasgatni, saját kódolós projekteket vinni, tutorialokat csinálni, naprakész maradni, jobban beleásni magam. Időszakosan igen, volt már olyan, hogy bevállaltam egy tanfolyamot, és szerettem kávézókban ülni a laptopommal és dolgozni az ahhoz kapcsolódó projekten, de van még millió más dolog is, amit szeretek csinálni, és amiktől kiegyensúlyozottabbnak érzem az életem: a sport, a rajzolás, a varrás, a zene...

Már megint úgy érzem, hogy valami köztes térben ragadtam (de egyébként lehet, hogy mindneki köztes térben van, és csak a fejemben léteznek szép tiszta kategóriák): bölcsésznek IT-s, IT-snak bölcsész... de csak mostanában kezdek rájönni, hogy magamhoz alakíthatom a programozó-szerepkört, és belevihetek pszichológiát, kreativitást, elkanyarodhatok design és UX-irányba, és senki nem fog rámszólni, hogy ez nem az, amit csinálnom kellene. Lehet, hogy könnyebb lenne fejlődnöm, ha ez lenne az egyetlen fókuszom, de az biztos, hogy most jobban érzem magam.