 |
| Viktor Forgacs, Unsplash |
A madár, aki úgy csipog odakint már legalább fél órája, mintha készülne felrobbanni. A kutya valamelyik környékbeli lakásban, aki végtelen kétségbeeséssel vonyít fel legalább naponta négyszer-ötször. A munkatársam, aki mindig hozzá tud fűzni még két mondatot ahhoz a témához, amiről felteszek egy eldöntendő kérdést (nem véletlenül azt). A taxisofőr, aki utánunk is ordít, mert egy másik rolleres bevágott elé. Amikor már az a zene is idegesít, aminél egyébként garantált lenne a "becsukott szemmel érzem az arcomon a napfényt, és épp nem sietek sehova"-hangulat. Amikor élvezem, hogy hatékony vagyok, megoldom, összeszervezem, pont elérem, pont megbeszélem, minden pörög, minden halad- aztán egyszer csak túl sok az egész (valószínűleg maradék-stressz a HR-es korszakból, amikor nagyon sok tányért kellett egyszerre a levegőben tartanom, és végtelenül oldottam meg mások gondjait).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése