Amikor a háromkockás képregényt rajzoltam, érdekes volt belegondolni, hogy már óvodásként is kilógtam a sorból, de akkor még úgy gondoltam, én rendben vagyok így, csak a világ tud fura és kiszámíthatatlan lenni, aminek nem mindig ismerem a szabályait, és nem mindig illek az elvárásaihoz; általános iskolás koromtól kezdődött, hogy azt érzem, én vagyok az ufó, én vagyok a probléma- és a külsőmmel kapcsolatban is itt kezdtem elbizonytalanodni.
Nagyon sokáig tűnt alapvetésnek, hogy van egy tökéletes lány-kritériumrendszer, amihez nem vagyok elég vékony, magas vagy magabiztos, és a tizenéveim nagy részét láthatatlanul töltöttem, rejtegetve azt, hogy mennyire nem úgy nézek ki, ahogy kellene. A helyzeten nem segített, hogy mindig is voltak körülöttem olyan lányok, akik egyértelműen versenynek tekintették, hogy ők néznek-e ki jobban, az énképem pedig volt annyira ingatag, hogy minden másokra érkező dicséretet a saját kritikámknak tudtam hallani. Nem túl gyakran, de azért előfordult, hogy belülről jövően jól éreztem magam a bőrömben, vagy azért, mert éppen tetszettem magamnak, és el tudtam engedni a külső szempontokat, vagy azért, mert annyira belefeledkeztem valamibe, hogy nem számított a külsőm.
Hosszú idő és sok befelé figyelés kellett ahhoz, hogy többé-kevésbé eljussak arra a pontra, ahol visszakaptam a döntés jogát. Már nem gondolom, hogy tartozok másoknak azzal, hogy jól nézzek ki (pláne azzal, hogy az ő szempontjaiknak akarjak megfelelni), nem érzem úgy, hogy a külső reakciók vagy azok hiánya határozza meg, rendben vagyok-e magammal; kimegyek az utcára úgy is, ha éppen nincs tökéletesre szedve a szemöldököm, nincs rajtam semmi smink, és nem tökéletesen szőrtelen a lábam, vagy épp blézert és magassarkút veszek fel a kisboltba, csak mert miért ne.
A karantén-időszakban egyébként is kicsit háttérbe szorult ez az egész, de pár hete akkor jöttem rá, mennyire a helyére kerültek a dolgok, amikor ha nem is gondolkodás nélkül, de minimális gondolkodással fel mertem venni azt a szoknyát, amivel éppen aznap lettem kész, és az eddig kedvenc varróprojektem- élénk színű, rövid, drámai "nézz rám"-cucc, amiben évekkel ezelőttig biztos, hogy feszengtem volna, most pedig teljesen másodlagos volt, hogy előnyős-e, vagy hogy kívülről milyennek tűnhet, én jól éreztem magam benne, és ennyi elég is volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése