 |
| Rasheem Kemy, Unsplash |
A múltkor nem listázott szuperképességem, hogy bármikor, bármiben el tudom magam bizonytalanítani újra és újra, és most az az új projektem, hogy ha úgy érzem, valamivel foglalkoznom kellene, fontos nekem, érdemes rá időt szánnom, akkor meg fogom tenni anélkül, hogy hagynám megkérdőjelezni. (Konkrét példa a portrérajzolás, ami néha nehéz és fájdalmas és nem akar menni, de sokkal többször igazi flow, és olyasmi, amit valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nagyon szeretek, annyira, hogy naponta újra és újra érzem a késztetést, hogy leüljek a vázlatfüzetem fölé, és legalább egy kicsit haladjak a következő arccal. Rengeteg időt töltök vele, és azt hiszem, látszik is, hogy fejlődök- de nem tudnám objektíven megmondani, hogy tényleg jó vagyok-e benne, így kell-e ezt jól csinálni.)
A múltkor egy beszélgetés alatt anyával elgondolkodtam rajta, hogy valószínűleg az, hogy ő olyan, amilyen (őszinte, filter nélkül megmondja a véleményét, nem rosszindulatból vagy ilyesmi, de nem is az az elsődleges szempontja, hogy ne bántsa meg a másik felet), mennyire befolyásolhatta azt, hogy én alkalmazkodok, öncenzúrázok és nézőpontokat próbálok fel, mielőtt megalkotom a saját véleményemet. Ennek is megvannak az előnyei, de olyan mélyre temettem magamban a saját őszinte-filter nélküli belső hangomat, hogy néha nagyon nehéz meghallani, pontosan mit is mond.
(Erre egyébként nagyon jó tud lenni az offline-papíralapú naplóírás is, és mostanában a blogot is próbálom erre használni, a lehető legkevesebb szerkesztéssel vagy feltételezett elvárásokhoz igazítással - ezért nem is mindig tudom, melyik bejegyzés merre fog kanyarodni, csak megyek, amerre visz).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése