Ellentétes hatások

 

Egy nagy stresszforrás meg még egy, meg még egy harmadik csak mert miért ne = letompulok annyira, hogy egyiken se tudjak igazán rágódni (cserébe napok óta lebegősen fáradt vagyok, és képtelen végigaludni egy éjszakát).

Ti is végig szoktátok játszani gondolatban a lehetséges vita-kimenetelek sakklépéseit, az érveket és ellenérveket egy családtaggal beszélgetés előtt? Most nagyon próbáltam nem ezt csinálni, de szörnyen védtelen érzés (mondjuk nálunk nagyon jellemző családi minta volt, hogy izomból meggyőzni próbáljuk a másikat arról, hogy nem jogos vagy érvényes a nézőpontja, vagy ha esetleg mégis, a saját problémánk az igazi probléma, nem az övé). 

És akármilyen fájdalmas is tud lenni egy tényleg mélyre menő beszélgetés, ezzel párhuzamosan, valahol a saját érzéseim felett lebegve még mindig lenyűgöz, hogy működnek az emberek, hogy minden logikátlannak tűnő túlreagálásra van magyarázat a másik szempontjából (és amit már próbálok tudatosítani egy ideje, kisebb-nagyobb sikerrel, hogy a másik fél reakciója milyen kis százalékban szól rólam, és milyen nagy százalékban róla).

Every bit of autumn

 

A múlt heti sodródás után próbálunk egy kicsit több rendszert vinni a napokba- és ezzel együtt sikerült megtervezni a világ legősziesebb menüjét (sütőtökleves és almás pite hétfő-keddre, tepsiben sült csirkecomb felkockázott sült krumplival+répával+céklával szerda-csütörtökre). A megvalósítással akadnak kisebb problémák (a sütőtökleves 1.0 még túl sűrű és túl sütőtökízű/egyhangú lett, és miközben próbáltam megmenteni, sikerült megsütnöm a világ legrosszabb almás pitéjét, de másnapra a levest is átvariáltam, és a pite is összeállt a hűtőben), és B. amúgy se ezt eszi, hanem a tegnap duplán rendelt pizzákból a másodikat (a Pizza Forte csak akkor közölte, hogy 90+ perc alatt ér majd ide, amikor már leadtuk a rendelést, úgyhogy rendeltünk egyet a PizzaMe-ből, ami a szokásos 20 percen belül ide is ért). Kaotikus? Igen. Még mindig jobb, mint a múlt héten? Naná.

Egyébként túlságosan is hullámzó ez az időszak, minden apróság ki tudja billenteni a hangulatomat+motivációs szintemet, és még mindig úgy érzem, hogy túl sok energiát kellene fordítanom arra, hogy rendben legyek, ami egyszerűen nincs, elfogyott. Nem tudom rávenni magam a sportra, a sétára, a nem-itthonról-dolgozásra (rosszabb napokon az itthonról dolgozásra se annyira, pedig ez a munkahely nem olyan, ahol ezt meg lehetne csinálni), többnyire csak üldögélek a szürke-szűk-unalmas terráriumomban, és nagyon sajnálom magam. Aztán jön munkában egy villanykörte-pillanat, vagy elkészül a Berlin-pólóm (szuper a grafikája, bár lehet, hogy kicsit túl turistás, de tudtam, hogy haza kell hoznom... viszont csak XL-esben volt már, úgyhogy elég sokat fel kellett hajtanom belőle), és olyankor mintha minden oké lenne egy kicsit.

Berlini képkockák 1.

 

1. egy nagy adag pánik és minimális alvás után hajnali 4 körülre kikeveredtem a reptérre, de amikor felszállt a gép, azért egy kicsit jobban kaptam már levegőt, akkor meg főleg, amikor a meglepően pontos érkezés és 20 perc séta + 10 perc összezavarodott tömegközlekedési infó-értelmezés után a Berlin felé tartó vonaton ültem végre (ötletem se volt, melyik vonatra érvényes a heti bérlet, és melyikre nem, úgyhogy inkább vettem egy sima jegyet). Az volt a terv, hogy miután leraktam a bőröndömet a Hauptbahnhofon, bezuhanok az első használható kávézóba, és ott üldögélek, ameddig csak lehetséges (már 9-re odaértem, a hotelszobába viszont csak 3-kor lehetett bejelentkezni), aztán... ez a fenti látvány fogadott, úgyhogy ami a "csak átsétálok ezen a hídon"-nak indult, egy több órás túrává állt össze, amiben messzebb és messzebb sodródtam az Unter den Linden-en, de annyira ott volt az összes fontos látványosság egy kupacban, hogy egészen a Múzeumszigetig vitt a lendület (ami nem is baj, mert a következő 3 napba nem fért bele túl sok városnézés).

2. A kaja-bakancslistámról meglepően sok elemet sikerült kipipálni, bár inkább a nemzetközi vonalon: az első este rament ettünk (egy koreai karaokebár előterében, de ettől még szuper volt), a második este poutine-t, csütörtökön elvonszoltam magam a Markthalle 9-ba a street food-estére (már nagyon fáradt voltam, úgyhogy maradtam a biztonságos pulled pork-szendvicsnél, de kísérletezhettem volna egy csomó afrikai vagy ázsiai konyhával is), és a német kajákhoz a legközelebb talán akkor kerültem, amikor beültem a Schwarze Heidi-be, ami igazából svájci, és az egész étterem úszik az olvasztott sajt-illatban.

3. a legnagyobb stratégiai hiba, amit elkövettem, az az, hogy a keddi repülés és a szerdai egész napos konferencia után bevállaltam a munkát csütörtökre és péntekre (oké, megvolt az oka, összesen két db. szabadnapom maradt az egész  hátralevő 2022-re, és sosem gondoltam volna, hogy annyira fáradt leszek, amennyire), úgy, hogy csütörtökön nap közben hotelt kellett váltanom, és nyilván a két szoba közti időszakra lett leszervezve a rendszeres össz-céges meeting, úgyhogy rohangáltam egyik hotelből állomásra a csomagmegőrzőig, onnan közösségi irodába (de: dolgoztam egy berlini közösségi irodából! menőbben hangzik, mint amennyire képes voltam kiélvezni, de akkor is!), onnan vissza az állomásra és aztán a másik hotelbe... túl hatékony nem voltam, de legalább végig tudtam csinálni. Pénteken legalább egy hotelszobában voltam végig, és az ebédszünetben át tudtam nézni a neonfelirat-múzeumba (már az odavezető séta is zseniális volt, sárguló őszi erdőn át, óriási bauhaus-épülettömbök közt, annyira sajnáltam, hogy nincs egy teljes délutánom csak itt bolyongani).

4. ... aztán ahogy véget ért a péntek délutáni 2+ órás tervezős meeting, indultam is a Humblodthain Flak Towers-hez. Látványos (és kicsit hátborzongató) a sok beton, rengeteg berlini és turista nézte onnan a naplementét, és pont sikerült elcsípnem a kilátást a városra még világosban, de utána a tornyot körülvevő erdős sávról már majdnem-sötétben kellett kikeverednem (és nem segített, hogy az előzékenyen magam elé engedett másik arrafelé sétáló kezében konkrétan egy balta volt... oké, inkább úgy nézett ki, mint aki egy könnyed hétvégi kertészkedésre indul, mint aki turistákat akar feldarabolni, de sose lehet tudni, úgyhogy az utolsó pár lépést az utcára visszavezető hídig már nagyrészt futva tettem meg).

Kilégzés

 

A vasárnap hajnali hazerepülés után elég fájdalmas volt hétfőn már egy új munkahetet kezdeni, főleg mert eléggé letisztult, hogy egy csomó szorongást és aggódást el tudtam engedni a berlini úttal, de a munkával kapcsolatosakat nem... ráadásul a két kinti munkanapom nem volt kimondottan hatékony, úgyhogy hétfőn és kedden is vissza kellett ülnöm este a gép elé, és még ezzel együtt is a szokásos "mindennel le vagyok maradva"-spirálban mozogtam, demotiváltan vonszoltam át magam péntekig, két fényponttal: a csütörtök esti jógaóra kezd rutinná válni (és most nem én voltam az egyetlen résztvevő, mint két hete), és az új kedvenc lemezboltunkban most hozzám passzolt jobban a kínálat, egy Middlemist Red és egy élő Dark Side of the Moon után is haza tudtam volna hozni még vagy három másikat is, de így is egész szépen alakul a lemezgyűjteményünk.

Vannak előnyei is annak, hogy két év téli álom után átkattantam turista-üzemmódba (amellett is, hogy már ezerrel tervezem a következő hosszú hétvégét valamelyik európai városban, bár inkább csak jövőre, mert egyikünknek sincs 3-nál több szabadnapja erre az évre), most egy sima Bp. belvárosi sétában is sokkal jobban el tudtam merülni (amíg szegény B. élete első MR-jén esett túl), annyira jó, hogy még vannak igazi "sárga levelek kavarognak a levegőben"-őszi pillanatok, ha nem is annyira sok.

Sleepless+happy

 

Oké, megcsináltam: 5 nap Berlinben, az első egyedül repülés, külföldi IT-s konferencia, az első személyes találkozó a munkatársaimmal... elképesztően fáradt vagyok, de azt hiszem, nagyon jót tett az út, kirángatott az egyre kisebb dobozból, amibe zártam magam (de azért durva volt ennyi időt B. nélkül tölteni, legközelebb viszem magammal). Zseniális dolgokat láttam, a nagyon nyilvánvaló turistalátványosságoktól a fura kis múzeumokig, végre kihasználhattam az iphone fotótudását, ettem egy csomó nemzetközi street food-ot, és majd írok részletesebben is, csak előtte végig kell aludnom egy-két napot.

Tiny happy things

 

Dorien Monnens, Unsplash

Még ha amúgy elég kapálózva felszínen maradósak is ezek a napok, azért vannak apróságok, amik feldobják:

- ha a négyeshatoson látok egy lányt nagyon mosolyogni, és később kicsit közelebb sodródva látom, hogy éppen QI-t néz a mobilján (megörültem, hogy ez azt jelenti, hogy vannak új részek, de nem, hiába kerestem Youtube-on, valamelyik régebbi évad lehetett, de akkor is)
- egy váratlan postai csomag, amit sajnos B. nem tudott átvenni nekem, de amiről kiderült, hogy a múltkori posztertervezős történet miatt ajándékba kapott lemez ért végre ide Los Angelesből- életem első bakelitje, lejátszó nyilván nincs hozzá (de valószínűleg csak idő kérdése)
- a kedvenc berlini tetoválóm újra aktívabb Instán, már csak össze kellene szednem a bátorságom, és kérni egy időpontot arra a hétre, amikor ott leszek
- már 13 napja használom a Duolingót, és meglepően sok német visszajött a gimiben tanultakból

Can't get rid of

 

A hétvége hullámzó volt, túl kevés alvással és túl sok stresszel a munka miatt, maradék fogfájással és egy extra adag szédüléssel, kollektív Wingspan-függéssel és befejezett 3.évadnyi Breeders-sel. Nagyon más élmény volt az első évadhoz képest a második-harmadik; az első alatt még csak sokszor összenéztünk B.-vel, hogy "igen, kb. ilyennek képzeltük a kisgyerekes életet, hogy lehet ezt ép ésszel kibírni...?", amikor ugranak az időben, az viszont ez az egyben visszahozta a saját családomat, a tizenévesen átélt veszekedéseket, az ordítást, a mindig mást hibáztatást, a szőnyeg alá söprést, az egészet. B. csak akkor volt hajlandó tovább nézni velem, amikor megígértem, hogy visszaveszek a kifakadásokból, szóval visszavettem (de azért körülnéztem a kapcsolódó reddit-oldalon, hogy legalább ott váltott-e ki hasonló reakciókat - aztán amikor többször is felbukkant a vélemény, hogy teljesen normális gyereknevelés, ha leordítod a fejét, amikor éppen olyanod van, és igazából a gyerek tehet róla, akkor inkább hagytam a fenébe).

Egy ideje próbálom átültetni ezt a Susan Cain-idézetet a gyakorlatba (meg meghallgatni a podcast-részt, amiből származik), és nem mondom, hogy könnyű, de ezekkel az art journal-oldalakkal érzem először azt, hogy sikerült elkapnom belőle valamit, és találni egy kis helyet annak a rengeteg fájdalmas érzésnek, amit hurcolok magammal már hónapok óta.