This month so far

 

... ez már a kilencvennyolcadik oldal, ma meg kell csinálnom az utolsó kettőt, mert megígértem magamnak, hogy május végéig befejezem (valószínűleg ezért is halogatom és írok inkább blogot helyette...)

Még mindig nem érzem igazán azt se, hogy tavasz lenne, felemás időszak volt az elmúlt pár hét, nagy ugrásokkal előre (oltás! maszk nélküli séták! buli!), és csendesebb-kevésbé látványosabb szétesésekkel (a sport nélküli hét eléggé megviselt, a kajálásom is csúszkál, bár szerencsére a sok zöldség-sok gyümölcs maradt, csak a pontos kalóriaszámolás nem annyira), annyi eperrel, amennyit csak meg tudtam enni, rengeteg art journal-oldallal és portrérajzolással... és most már mindenképp végig akarom csinálni a 100 napos projektet, de az utolsó kb. 20 oldal már inkább mennyiségre, és nem minőségre ment, gyorsabb volt a tempó, mint amilyen jólesett volna, és egy ideig most nem szeretnék kihívásokat.

Postapocalyptic haircut

 

Kelly Sikkema, Unsplash

Voltam a Budapest Parkban! Végigtáncoltam egy estét! Megittam két teljes sört! Közepesen volt para, a bejárat előtt kanyargó sornál még legszívesebben visszafordultam volna, hogy köszi, de ennyi embert ilyen közelről inkább nem, de a a dupla védettségi-kártya-ellenőrzés ellenére pillanatok alatt bent is voltunk, és a tánctéren szerencsére már sikerült mindenkitől biztonságos távolságra helyezkedni és együtt ordítani a Linkin Park-, meg Billy Talent-dalokkal (aprócska probléma, hogy ugyanezt koncertek első sorában nem annyira lehet megcsinálni, de elképesztően hiányzik az élő zene, szóval ezt valahogy addig még lemeccselem magammal. A Platon Karataev egyelőre úgyis csak Debrecenben meg fesztiválokon lép fel, pesti időpontjukat még nem láttam). Zseniálisan felszabadító volt, és lehet, hogy vállalhatatlanul néztem ki közben, de másfél évnyi várakozást, elveszettséget, bezártságot és kontrollvesztést nem olyan könnyű átdolgozni, és most legalább már úgy érzem, hogy elkezdtem. 

Tegnap pedig, miután a Yu Grill teraszán ebédeltünk (régebben a Ráday utcában volt egy, amit nagyon szerettünk, de bezárt, most viszont a lakástól egy sarokra reinkarnálódott), B. laza nyolc (...kilenc?) év kihagyás után elkezdte újra próbálgatni a vezetést- most épp GreenGo-bab, de regisztrált MOL Limo-t is, és végig akarjuk közösségi autózni az összes olyan Pest környéki helyet, ahová tömegközlekedve problémás eljutni (mogyoródi strand, Őrház BBQ, jövünk!) A hétvége nagy részében azért a kanapén próbálom kiheverni a péntek estét, de jövő héten nagyon szeretnék végre eljutni fodrászhoz (tény, hogy tesóm frissen vágott frizurája is lényegesen hosszabb, mint az én hajam így kilenc hónap kihagyás után, de azért már szeretném visszakapni a rövid-rendezett állapotot) és találni egy kényelmes fürdőruhát (fél szemmel már körbenéztem a Corvin Plázában, és egyrészt teljesen használhatatlan a kínálat, a felpróbálásig se jutottam el sehol, még a Decathlonban se, ami az utolsó reményem volt, másrészt nagyon nincs már türelmem a ruhavásárláshoz, nem lehetne, hogy inkább megvarrom vagy valami...?)

Mango and coffee

Madalyn Cox, Unsplash

Ez az utolsó egyedül töltött napom, és bár nem sikerült elérnem semmilyen áttörő eredményt múlt péntek óta (sok időt töltöttem rajzolással és art journallal, de nagyon durva tempót terveztem be, és ahhoz képest azért el vagyok csúszva még mindig- de próbálom nem túlgondolkodni, alakul, ahogy alakul), és igazán szuper kisimult se vagyok (az egyedüllét legrosszabb része az egyedül alvás, az egyik nap sikerült hajnali háromig forgolódnom, fél füllel figyelve a lakás minden kis neszét, egy nappal később hajnalban ébresztett a lezúduló eső meg utána az ordító madarak), azért kis lépésekben haladok egy jobb állapot felé. Most minden félig-meddig áll csak össze, nehezen veszem rá magam a sportra, de azért csinálom; kell egy kis önfegyelem hozzá, hogy ne popcornon és csokin éljek, de egy-két nap után már nem édesség után vágyakozik a szervezetem, hanem mindenáron mangót akar, meg salátát meg grillcsirkét. 

Pár bejegyzéssel korábban még problémáztam, hogy nincs, amit várni lehetne, de úgy tűnik, pillanatok alatt pörögnek fel az események- a Budapest Parkban már most pénteken lesz egy buli, amire lehet, hogy jó lenne beugrani (nagyobb biztonságban éreztem magam, amíg ezeket a döntéseket egy hipotetikus júniusra vonatkozóan kellett meghoznom, másrészt viszont július végéig már nem leszek védettebb, szóval ha tényleg megyek, most is mehetnék... de nem tudom, hogy készen állok-e), egyre több koncertet hirdetnek meg a következő pár hétre, tesóm már fesztiválokat is nézeget, B. pedig a nyaralást kezdte el tervezni. Fura lesz visszaállni az örökké leggingsben létezésről arra, hogy normálisan fel kell öltöznöm és emberek közé mennem- azt hiszem, teljesen elfelejtettem sminkelni, tavaly szeptember óta nem jártam fodrásznál, és kb. fél éve nem szőrtelenítettem a lábam, ami a szép lassan közelítő rövidnadrág-kompatibilis időjárás miatt nemsoká probléma lesz. Mindenesetre a körmeim tegnap óta szépséges kávébarnák, úgyhogy talán nem lehetetlen a visszatérés. 

Don't let the sunlight catch you cryin'

 

Sabina Sturzu, Unsplash

Elég meglepő volt a tegnap esti sétámon szembesülni vele, hogy már megtörtént, nem kötelező a maszk- és bár én is levettem a sajátomat, nagyon fura érzés volt nélküle odakint lenni, kerülgetni a többi maszknélkülit, és szokni, hogy kicsit szabadabb lettem, hogy ki lehet fújni végre a levegőt, amit bent tartottam nagyjából tavaly október óta. 

Ez volt a háttérzene, amikor átvágtam az Orczy-kertben a vizes, elképesztően zöld füvön, oké, kabátban és bakancsban, de a májusi naplemente fényeivel, és kicsit mindig érezni fogom ugyanazt az óvatos megkönnyebbülést, akárhányszor újra hallom ezt a dalt. Jó volt ott lenni, és most az egyszer nem túlgondolni,  kockázatelemezni és kivárni, csak létezni, és egy kicsit elhinni, hogy jó irányba is változhat a helyzet. 

Cold cold cold

An Nguyen, Unsplash

A pocsék idő miatt eléggé a lakásban ragadtam, de legalább megtanultam cold brew-t készíteni, ami remélhetőleg azt jelenti, hogy újra tudok kávét inni (az egészségesebb életmódra átállás nem várt negatív következménye, hogy a szervezetem mennyi mindenre, pl. a sima feketekávéra vagy a fröccsre is azt mondja, hogy nope, ezt ő semmilyen mennyiségben nem hajlandó tolerálni, úgyhogy muszáj kreatívnak lennem). Már egy pohár után is eléggé megállíthatatlannak érzem magam- nem is baj, mert nem haladtam úgy tegnap a rajzolással, ahogy szerettem volna (de legalább délután beugrott anya és a tesóm, és játszottunk pár kör vérre menő Exploding Kittens-t, meg tesómmal elkezdtük tervezgetni a júniusi programokat... annyira durva, hogy nemsoká már koncertek lesznek, jövő héttől nem kell kintre maszk, és a felszínen olyan lesz, mintha már véget is ért volna az egész járvány-téma. Annyira vártam már, és annyira nem tudom elképzelni, hogy ilyen simán megtörténhet... )

Home alone

 

Mike Petrucci, Unsplash

Nagyon szürreális érzés, hogy 1 év 2 hónap teljes összezártság után B. hazament szülőket látogatni a hosszú hétvégére, én pedig maradtam, és napokig egyedül lehetek itthon úgy, hogy erre már évek óta nem volt alkalom... Nincsenek túl bonyolult terveim, szeretnék sütni egy quiche-t, behozni a lemaradásomat a 100 napos projekttel (ha a következő pár napban szorgalmasan rajzolok és ragasztok, van rá esély, hogy május végére tényleg meglesz a 100 oldalnyi art journal), valamelyik este tartani egy Gyűrűk Ura-maratont... és közben venni pár mély levegőt, egyedül lenni a gondolataimmal, kitapogatni, mennyire sikerült magam visszahozni a mélypontról, és hogy tudnám kicsit kiegyensúlyozottabbá tenni a napokat, legalább addig, amíg továbbra se történik semmi, amit igazán várni lehetne.

Jövő szerdán lesz meg az oltás+22 napom (=76% hatásosság), akkorra azért egy teraszon fröccsözést már nagyon szeretnék, és utána már kicsit szabadabban fogok mozogni, lehet, hogy még egy kávézóba is beülök a laptopommal dolgozni pár órát... remélhetőleg az irodába továbbra se kell majd bemenni, de azért egy kis változatosság nem lenne rossz.

Uncharted

Nehéz most nem napról napra létezni, bár szorgalmasan számolom vissza, mikor ad az oltás végre egy viszonylag használható védettséget, de valószínűleg nem fogom tudni teljesen biztonságban érezi magam akkor se; és nagyon mélyről kellett magam visszahozni a múlt hét közepén. Valahol teljesen érthető, hogy az 1év+ bezártság és bizonytalanság jobban megvisel, mint amennyire hajlandó lennék elismerni, és most még apróságok is tudnak katasztrófának hatni, de azért félelmetes, hogy ha abba kell hagynom a mozgást, mennyi szorongás tör rám minden oldalról. A jó oldala ugyanez- újrakezdtem a sportot, és szinte egyik napról a másikra újra tudtam aludni, és nem kellett minden ébren töltött percemben olyasmin rágódnom, amire semmi hatásom nincs. Közben szép csendben jött és ment a blog első szülinapja- nem hittem volna, hogy ennyi ideig ki tudok tartani mellette, bár mostanában nincs annyira sok ihletem írni, de ez bármikor változhat. A varrás is teljesen háttérbe szorult tavaly nyár óta, és most mégis tele vagyok ötletekkel (azért lényegesen könnyebb lenne, ha nem nézegetnék finn textilboltokat zseniális anyagokkal, amiket utána nem merek megrendelni), és a legelső, koalamintás vászonból, amit még tavaly márciusban szereztem, most sikerült készítenem valamit... de legalább végre nem csak a fiókban porosodik. A projektmunka, ami két hete még viszonylag stabilan tervezhetőnek tűnt, egyre bizonytalanabb lett, és aztán el is párolgott a semmibe, de nem bánom, most valószínűleg jobbat tesznek a szabad hétvégék, mint a pluszpénz. 

te vagy egy hello

 

Még nem az igazi, pedig a mai nap irányelve a "vissza a normálishoz"  volt, de hiába szeretnék, még nem tudok sportolni (akármennyire is szükségem lenne az endorfinra, nem bírja a karom... ), és még mindig majdnem mindenhez fáradt vagyok, a munkához aztán különösen. Lélekben a már lebontott Dürer nagyteremben iszom a sört, és várom a koncertet, és lassan már lesz értelme a (három hónapos, de akkor is...) visszaszámolásnak, de egyre kevésbé tudom elképzelni a péntek estéket a Youtube/Spotify helyett valami élővel... 

T-0

 

Claudio Schwarz, Unsplash

Azért történtek dolgok április második felében is, bár inkább túlélő üzemmódban sodródtam, mint aktívan alakítottam volna őket. De! Összeszámoltam, egy 6 pontos hullámvasút (online regisztráció, háziorvos-hívogatás, NEAK-email, megint háziorvos-hívogatás, online Astra-időpontfoglalás, múlt pénteki eredménytelen sprint a Pfizerért) után ma reggel megkaptam végre az oltást... Eddig összesen 5 percig éreztem azt a megkönnyebbülést, amit gondoltam, hogy fogok, egyébként inkább a mostanáig összegyűlt stressz és tehetetlenség hullámzik tovább, valószínűleg lassan megint esedékes egy kicsit hosszabb szabi, hogy ki tudjak szakadni valamennyire (ha már a nyaram nagyobbik fele a második oltásra várva fog telni).
Úgy néz ki, összejöhet egy pluszmeló is a következő pár hétre, szóval ha szeptemberben, szeptemberben, de nagyon jó lenne egy klasszik, vízparton heverészős nyaralás is, amihez így legalább gyűlik a pénz (meg egy kis plusz életkedv, ha ezért áldozom be a hétvégéimet).

Kb. fél éve tartó nemvarrás után hirtelen felindulásból hétvégén megcsináltam ezt a ruhát (még karácsonyi ajándék volt a Make It Simple-könyv, azóta is csak lapozgattam és gyönyörködtem, de rendet raktam a szekrényben, és felbukkant egy még tavaly tavasszal rendelt anyag, amit pont fel tudtam használni valami komolyabbhoz is, és ez az overál volt a kedvencem). Nagyon laza, bő és teljesen más, mint a ruhák, amiket eddig hordtam, kell egy kis győzködés hozzá, hogy majd utcára is fel merjem venni, de összességében óriási sikerélmény.