Round trip to nowhere

 

K8, Unsplash

Tegnap megdicsért a pszichológusom, és én is érzem, hogy mennyivel több lendülettel jöttem haza Belgiumból, mint ahogy elindultam (a legnagyobb fordulat, hogy az elmúlt pár napban igazából hiányzik az irodából-munka), úgyhogy ma nem is bánom, hogy korán kellett kelnem, és kimozdulni otthonról, bár a csomag, amit át kellett volna vennem anya lakásán, végül akkor lett lemondva, amikor már majdnem ott is voltam... de legalább feltöltődtem macskasimogatással, lett egy új farmerem (bármilyen random időpillanatban bukkanok fel anyánál, az az egy biztos, hogy várni fog ott egy nekem szánt ruha), és technikailag hazafelé útba esett a Kelet, úgyhogy ma délelőtt innen dolgozok (=figyelem az embereket és kutyákat körülöttem, meg blogot írok, de szép lassan a tényleges munkát se ártana elkezdeni). 

Az út előtt hirtelen felindulásból vettem egy csomó törtfehér/világosbarna, szuperpuha, meleg kötött pulcsit, úgyhogy azóta újra élvezem az öltözködést (bár amíg ott voltunk, mindenki a fekete céges hoodie-ban volt, vagy ha nem, akkor egy *másik* fekete pulcsiban, szóval 1. teljesen feleslegesen aggódtam, hogy mit fogok felvenni 2. ott nem tudtam hordani őket, ha nem akartam látványosan kilógni), meg ezt a könyvet, amiről előre is sejtettem, hogy kicsit nehéz téma lesz, és aztán inkább Redditen meg Instán lógtam, és nem haladtam vele (a mobilhasználatomat sikerült napi 2+ órára felvinnem, ezzel még kezdenem kell valamit), most viszont készen állok, hogy kipróbáljam a gyakorlatokat benne, és már adott egy jó motivációt a mozgáshoz, úgyhogy kicsit megfázva és nagyon fáradtan is szorgalmasan futok/kick-boxolok a nap végén. 

A megfázással amúgy összességében még nem is jártam annyira rosszul, mondjuk legszívesebben egy takaró alatt tölteném a napokat (B., akinek sikeresen továbbpasszoltam, ezt is csinálja, én már hétvégén túlestem a legrosszabb részén), de a bootcamp-szervezőnek brutál torokgyulladása volt, és csak a hét legvégére jött vissza a hangja valamennyire, az egyik szobatársam meg még nem érzett ízeket a (nagyon remélem, hogy már nem fertőző) Covidja miatt, ennyi kockázata azért van annak, ha hirtelen egy csomó ember vesz körül.

... and back again

 

Anita Austvika, Unsplash

Elég fura érzés hétfő reggel visszaülni a saját monitorom elé (már hiányzott <3), és tudatosítani magamban, hogy a legutóbbi nagy mérföldkő pipa, akkor most mi is következik...? Kiborít, hogy mennyire közel van a karácsony (konkrétan nulla ajándékot vettem meg eddig, azt se tudom, mit szeretnék kapni - egyetlen kritikus lépést tettünk már meg, a cukormentes Stühmer szaloncukrokból ott lapul két doboz a kamrában, szigorúan eltéve szem elől), és még mindig elég kusza, hogy állnak össze a családi programok az ünnepek körül (egy biztos, hogy borul a megszokott "két ünnep közt utazunk Debrecenbe").

Gyorsan frissítettem a "22 for 2022"-listámat, ha már belátható közelségben van az év vége, már most látszik, hogy csomó pont nem lesz meg róla (de legalább végre megvan a 22-elemű lista! És a 12/22 is picit jobb, mint amire számítottam). És ha már év vége, egy csomó új album volt beígérve idénre (Portugal The Man, Hozier...), vajon van még rájuk bármi esély, és utána vajon koncerteznek Pesten/Bécsben/valahol elérhető közelségben? Nem mintha a már megjelent Artic Monkeys-ba belehallgattam volna egynél többször, de ők legalább már a turnézós szakaszban tartanak...

Amit viszont kicsit izgatottabban várok, mint a karácsonyt, az a holnapi lomtalanítás- vannak dobozok, amiket a 2019 decemberi költözés óta kerülgetünk, és persze a lakásba zárt időszakok alatt is felhalmozódott rengeteg cucc, a pince állapotába pedig bele se akarok gondolni, jó lesz megszabadulni egy csomó feleslegtől.

Tip of my tongue

 

Akármennyire is brutál fárasztó volt ez a nyolc nap, végül egyáltalán nem bántam meg, hogy mentem, ez most talán még a berlini útnál is jobban kirobbantott abból a lemerült-bezárt-elakadt állapotból, amiben előtte voltam (persze előtte még kényelmetlen és néha kicsit fájdalmas is volt, az első nap végén álmatlanul forgolódva még teljesen biztos voltam benne, hogy mindenki azt gondolja, fura vagyok, és képtelen leszek végigcsinálni akár egy normális beszélgetést is ebben a környezetben, de aztán szerencsére valamennyire kisimultak a dolgok). Amikor kicsit el tudtam engedni a szorongást, azért pillanatokra rádöbbentem, hogy mennyire egyszeri és megismételhetetlen ez az egész, kis falusi kőházzal és zseniálisan nemzetközi légkörre (ahol az furább, hogy fröccsöt iszok, mint az, hogy létezik szénsavas ice tea, és ahol a spanyol srác nem tudta, hogy azon akadjon ki jobban, hogy a belga nemzeti büszkeség-kaja sült krumpli majonézzel, vagy azon, hogy a gondosan válogatott spanyol sonkákat és szalámikat, amiket magával hozott, kb. egy az egyben lehet kapni az itteni nagyobb kajaboltokban is). 

Egy ponton az óriási étkezőasztal körül UNO-zunk egy olyan munkatársammal, aki belga, de Portugáliában él, valakivel, aki venezuelai, de Buenos Airesbe költözött (de amúgy még nem volt Dél-Amerikán kívül, és most repült először egyedül, az utolsó otthoni munkanapon mondta is, hogy nagyon parázik az egésztől, szóval amikor éppen kezdtem volna magam szétstresszelni az utazás előtt, mindig arra gondoltam, hogy ha A. képes ezt így végigcsinálni, akkor talán nekem is menni fog), meg egy olyannal, aki erdetileg brazil, és Portugáliából most költözött vissza Brazíliába (az egy éves kislányával), csak azért, hogy pár hónapon belül továbbmenjenek majd Panamába, kb. "miért ne"-alapon... szóval akkor könnyű volt úgy érezni, hogy végtelenek a lehetőségek, és tényleg bármerre mehetek és bármit csinálok, csak rajtam múlik.

És végül azt se bántam meg, hogy a legvégén, a délutáni hazarepülés előtt még felkeltem 5-kor, hogy az első visszainduló autóban már kora reggel letudjam a 2 órás utat, és legyen fél napom ismerkedni Leuvennel- egyébként ez volt az egyetlen teljesen felhő- és esőmentes nap a Belgumban töltött teljes időszak alatt (mondjuk kár is lett volna a többi napra a jó idő, amikor hét közben 5 percre kisütött a nap, akkor csak morogva elfordítottuk a monitorokat, hogy ne tükröződjenek, és vissza is tértünk a kódoláshoz), és előző este kifaggattam az itt élő munkatársakat, hogy mit érdemes megnézni, úgyhogy egy végtelen listával vágtam bele a túrába. 

Három dologra volt idő, a Groot Begijnhof-ra (ami a legmesekönyvszerűbb hely, ahol valaha jártam, icipici téglaházak között átcsobogó folyóval), az egyetemi könyvtárra, ami tényleg kifejezetten Harry Potter-díszlet, csak azt sajnáltam, hogy a toronyba már nem tudtam felvonszolni magam, és véletlenül még pont az ajánlott csokibolt mellett is elsétáltam úton az állomásra- azt hittem, egy semmi-különös 80%-os étcsokit sikerült hazahoznom B.-nek, de kibontva így nézett ki (és nagyon finom volt, sajnálom, hogy nem hoztam belőle komolyabb készletet):

Mindenesetre a mostani hétvégét még egy az egyben a kanapén akarom tölteni, viszont annyira jó lenne legközelebb már B.-vel együtt visszamenni egy picit hosszabb időre (meg végre eljutni Írországba is, meg Portugáliába, Brazíliába... sajnos kezd hosszúra nyúlni a lista).

Camping

Már a bootcamp alatt elkezdtem írni ezt a posztot, szerettem volna még akkor elkapni ennek a hétnek a hangulatát, amikor benne vagyok (... de azért már viszonylag nyilvánvaló, hogy rendben leszek, és nem csak kibírni fogom, hanem élvezni is, amihez azért el kellett telnie kb. az első három napnak), de gyorsan rájöttem, hogy a 8-9 órás munaknapok után már képtelen vagyok értelmesen fogalmazni (szerencsére nem kellett tényleg éjjel-nappal dolgozni, de azért amikor igen, akkor eléggé fel tudott pörögni a tempó, plusz angolul kellett beszélnem egy hétig, plusz a csendes kis home office-ból átkerültem egy olyan környezetbe, amiben nemcsak ~10 ember nyüzsög, de ezt elég gyakran portugálul vagy hollandul/flamandul teszi, és az utolsó napon úgy kódoltam, hogy közben két designer ötletelt felettem, meg várta a végeredményt). 

A péntek még elég kényelmetlen volt, a reggel 3-kor kelés és a repülőút után a leuven-i irodában találkoztam a társaság egyik felével (egyébként ez a legklasszabb iroda, amit valaha láttam, egy sörfőzde köré épült, elképesztően hangulatos, és maga Leuven is szuper, sajnáltam, hogy egy órám volt gyorsan körbenézni a belvárosban, és mentünk is tovább), és még aznap délután lecuccoltunk rengeteg monitorral és rengeteg Red Bullal meg 9%-os belga sörrel felszerelkezve egy kis faluba az Ardennek-ben, majdnem a luxemburgi határhoz. Szombaton még főleg pihentünk, ismerkedtünk és összehoztunk egy 2 órás túrát esőben és sárban, aztán vasárnaptól elkezdődött az igazi munka, reggel 9-es kezdéssel, és rengeteg feladattal. Általában 6-7 körül fejeztük be, utána apéro (=koktélok/borozás plusz sajttál meg chips, általában az étkező feletti szobában a kandalló körül), 8 után volt vacsi, és aztán társasozás/focimeccs-nézés/Netflix, az első pár napon még hajnalig, utána ahogy egyre fáradtabbak lettek az emberek, egyre hamarabb párolgott el a többség aludni. 

Bár az első napokban még úgy tűnt, hogy végtelen mennyiségű feladat van, azért tényleg működni látszott a koncepció, hogy személyesen sokkal gyorsabban ki tudjuk javítani a hibákat (mondjuk az ötletelés mennyiségét is megdobta, volt, hogy a designerekkel meg egy másik fejlesztővel azzal kísérleteztünk, mennyire lenne fájdalmas dark mode-ot csinálni az egész oldalhoz... gerillában még működött is, csak aztán sajnos vissza kellett térni a hibajavításokhoz, és nem maradt idő arra, hogy rendesen megcsináljuk), a spanyol frontendesről kiderült, hogy egy gép, ő egyedül napi 10-12 feladatot fejezett be, amíg mi átlagosan 3-4-et, miközben velem a designerek röptében áttervezték a felületet, amivel sikerült néha meglepni még a többi fejlesztőt is. És, ami a lényeg: péntekencsütörtökön (a vasárnapi kezdés miatt egész héten el voltam csúszva egy nappal) este 7 körül, amikor a dél-amerikai srácok többsége már úton volt a vonatja/repülője/hotelje felé, kiélesedett az oldal 1.0-s verziója, ami az eredetileg kitűzött cél volt. Még messze van a tökéletestől, és lesz vele munka, mire az ügyfelek is láthatják, de összeállt, ami egy 2-3 éve tartó folyamatot zár le végre.

Scenic route

 

Anita Austvika, Unsplash

Munkahelyi apróságok: nemrég elkezdtek passzív-agresszív kis üzenetek megjelenni Slacken a "hey guys"-ra reakcióként ("did you mean "hey gang?"), kiderült, hogy a HR-es állította be, mert nem csak pasik dolgoznak itt... és mondanám, hogy nem indokolt, de a legjobb kb. az szokott lenni, mint a mai meetingen is, hogy "hey guys... and girl...", de végül is együtt tudok élni vele.
És vicces, hogy ha éppen nem azon vagyok leakadva, hogy mennyire elfejeltettem emberekkel beszélgetni, milyen jó és random tud lenni egy sima "mit csináltatok hétvégén"-kör is (nem is tudtam, hogy az Arctic Monkeys épp Dél-Amerikában turnézik, és enyhén irigykedek arra a munkatársamra, aki a birkáját üldözte egy, a háza melletti réten a turisták közt, és gondolkodik rajta, hogy Dél-Afrikába költözik). Lehet, hogy csak annyi a trükk, hogy egyszerre két embernél többel nem szabad beszélni ... ami érdekes lesz péntektől, amikor az összes fejlesztő egy kupacban próbálja majd kijavítani az összes hibát a weboldalon, mielőtt élesedhetünk. 

Ha minden jól alakul, ez lesz a háromkörös őszi külföld utolsó pontja- az elsőt, a csapatépítőt végül ellógtam, a másodikat, Berlint nem (bár őszintén megtettem volna, ha tudtam volna, tényleg képtelennek éreztem magam rá), és emiatt kevésbé tartok ettől a harmadiktól (bár azért  ez péntek hajnalig még sokat változhat), de azért igazából már szeretnék túllenni az egészen. Akármennyire is elvadultam a két év alatt itthon, azért ilyenkor kezdődik a "milyen vállalható ruháim vannak egyáltalán" és "vajon vágassam le a hajam az egész előtt egy random vadidegen fodrásszal, vagy maradjon, amilyen most, lenőtt és formátlan, de legalább nem szörnyen fura"-jellegű vacakolások, meg a tudtat, hogy másokkal egy szobában kell aludni (Berlint lényegesen elviselhetőbbé tette, hogy a saját hotelszobámba vonulhattam vissza nap végén).

Splash

 

B. -ék mádi nyaralójában a mostanin kívül összesen egy hétvégét töltöttünk, amikor végig küzdöttem a begyulladt fogam miatti fájdalommal (és még ennek ellenére is szuper volt a koromsötét augusztusi éjszakában keresni a hullócsillagokat, ha csak félórákra is), ehhez képest ez a hétvége sokkal jobban alakult, minimális feszültséggel és éjszakai borozással a kinti forró vizes dézsában, és miközben szombat délután egyedül sétáltam a ködös naplementében a Lassú madár-ral a fülemben, éreztem, hogy kicsit helyrebillen a világ.
Mondjuk nem sokkal ez után gyorsan véget vetett a zennek, hogy az elhagyatott falusi utcák közepén felbukkant két kóbor kutya, de minden para-forgatókönyvemmel ellentétben az egyikőjük nem igazán foglalkozott velem, a másik viszont lelkesen rámugrált, és úgy döntött, hogy ők mostantól velem sétálnak, szóval jópár utcán át úgy tűnt, lett két kutyám (még a szemrehányó "miért jössz ilyen lassan"-visszanézések is megvoltak), aztán kicsit később találtak valami érdekesebbet, és elsprinteltek.

Szombaton egyébként ott volt a teljes, babával bővült család B. oldáról, és amennyire azt hittem, hogy nem tudok mit kezdeni a kisgyerekekkel, annyira jól sikerült elszórakoztatni B. majdnem-egy-éves unokahúgát, amíg B. húga kicsit kifújhatta magát (bár a kályhában táncoló lángok mindkettőnkél érdekesebbek voltak neki, de elég jól el tudtuk terelgetni tőle, és a borzalmasan elhangolódott zongorának is nagy sikere volt nála, ha 20 év múlva híres zenész lesz, emlegetni fogjuk ezt a hétvégét, mint mindennek a kezdetét...), és érdekes volt figyelni a B. húga és anyukája közti dinamikát is.
Menő lenne majd ott tölteni a karácsonyt is valamilyen kombinációban, de egyelőre még mindig nem tudom, melyik napokat vehetem ki szabinak, vagy hogy B.-nek mikor kell majd ügyelnie, és egyvalami biztos nincs Mádon: stabil mobilnet, szóval rendesen meg kell majd tervezni, hogy mikor tudunk lemenni.

De te maradj, ha idáig eljöttél

 

Duncan Shaffer, Unsplash

Mostanában újra nagyon sok Platon Karataev-et hallgatok, sőt, tegnap még az egyik énekest is láttam egy pillanatra egy környékbeli kávézóban (csak utólag jöttem rá, hogy pont lemaradtam a könyvbemutatóról), és az szomorú, hogy idén még nem is voltam a koncertjükön. Hiányzik, hogy a Partért kiáltó dalait élőben is hallhassam (bár még mindig a második albumuk a kedvencem), annyira jó lenne, ha végre újra ott tarthatnánk (... vagy tarthatnék, nem tudom, hogy az emberek többsége elengedte-e már teljesen a járvány-témát), hogy a koncertre járáshoz nem kapcsolódik egy csomó szorongás meg rágódás, hogy végre úgy állhatnék az első sorban, hogy tényleg csak a zene érdekel, és semmi más. Utólag visszanézve az összes "kockázatos" dolog (aréna-koncert, fesztivál, Kobuci) rendben volt és megérte, de mindnél ott lebegett a háttérben a "mi lesz, ha...", ami azért valamennyit rontott az élményen.

Bejött a köd

Tobias Rademacher, Unsplash

Sajnos nem azért nem írok, mert annyi szuper dolog történik, hogy válaszani se tudok a kínálkozó témalehetőségek közül (bár, objektíven nézve több a jó dolog, mint ahogy amúgy érzem magam), hanem mert sikerült bebetonoznom egy elég fájdalmas mintázatot az elmúlt pár héten: munka miatt stresszes, de kibírható hétköznapok, viszonylag kisimult-töltődő hétvégék, aztán vasárnaptól a 1-2-3 napnyi nemalvás/rémálmok/sokszor felriadás, amire úgy tűnik, semmi, de semmi hatása nincs, hogy előtte mennyi időt töltök képernyő előtt, mennyit sportolok, mennyit meditálok vagy jógázok... és kb. ezek voltak az eszközök, amiket korábban bevetve tudtam eredményeket elérni, úgyhogy ez az a pont, ahol már tényleg nem maradt ötletem, mit tudnék csinálni, cserébe egyre fáradtabb és szétesettebb vagyok. 

Ja, és persze most közeledik munkahelyen az Egyhetes Zúzás Élesítés Előtt, utána pedig december végéig nem lesz nyugi (cserébe a HR-esünk, aki mindig meg tud lepni, talált nekem a semmiből egy hétnyi szabadnapot, szóval ha nem pont karácsonykor is, de szabin leszek, az tuti... csak érzésre most pár hónapra lenne szükségem, nem pár napra). Múlt héten már rá tudtam venni magam az offline naplóírásra (legalább), nagyon régóta először, és ki is kristályosodott pár irány, amerre meg tudnék indulni, csak ez a mindent beterítő, minden energiát leszívó ködréteg nem mozdul rólam, hogy bele tudjak vágni.