Tip of my tongue

 

Akármennyire is brutál fárasztó volt ez a nyolc nap, végül egyáltalán nem bántam meg, hogy mentem, ez most talán még a berlini útnál is jobban kirobbantott abból a lemerült-bezárt-elakadt állapotból, amiben előtte voltam (persze előtte még kényelmetlen és néha kicsit fájdalmas is volt, az első nap végén álmatlanul forgolódva még teljesen biztos voltam benne, hogy mindenki azt gondolja, fura vagyok, és képtelen leszek végigcsinálni akár egy normális beszélgetést is ebben a környezetben, de aztán szerencsére valamennyire kisimultak a dolgok). Amikor kicsit el tudtam engedni a szorongást, azért pillanatokra rádöbbentem, hogy mennyire egyszeri és megismételhetetlen ez az egész, kis falusi kőházzal és zseniálisan nemzetközi légkörre (ahol az furább, hogy fröccsöt iszok, mint az, hogy létezik szénsavas ice tea, és ahol a spanyol srác nem tudta, hogy azon akadjon ki jobban, hogy a belga nemzeti büszkeség-kaja sült krumpli majonézzel, vagy azon, hogy a gondosan válogatott spanyol sonkákat és szalámikat, amiket magával hozott, kb. egy az egyben lehet kapni az itteni nagyobb kajaboltokban is). 

Egy ponton az óriási étkezőasztal körül UNO-zunk egy olyan munkatársammal, aki belga, de Portugáliában él, valakivel, aki venezuelai, de Buenos Airesbe költözött (de amúgy még nem volt Dél-Amerikán kívül, és most repült először egyedül, az utolsó otthoni munkanapon mondta is, hogy nagyon parázik az egésztől, szóval amikor éppen kezdtem volna magam szétstresszelni az utazás előtt, mindig arra gondoltam, hogy ha A. képes ezt így végigcsinálni, akkor talán nekem is menni fog), meg egy olyannal, aki erdetileg brazil, és Portugáliából most költözött vissza Brazíliába (az egy éves kislányával), csak azért, hogy pár hónapon belül továbbmenjenek majd Panamába, kb. "miért ne"-alapon... szóval akkor könnyű volt úgy érezni, hogy végtelenek a lehetőségek, és tényleg bármerre mehetek és bármit csinálok, csak rajtam múlik.

És végül azt se bántam meg, hogy a legvégén, a délutáni hazarepülés előtt még felkeltem 5-kor, hogy az első visszainduló autóban már kora reggel letudjam a 2 órás utat, és legyen fél napom ismerkedni Leuvennel- egyébként ez volt az egyetlen teljesen felhő- és esőmentes nap a Belgumban töltött teljes időszak alatt (mondjuk kár is lett volna a többi napra a jó idő, amikor hét közben 5 percre kisütött a nap, akkor csak morogva elfordítottuk a monitorokat, hogy ne tükröződjenek, és vissza is tértünk a kódoláshoz), és előző este kifaggattam az itt élő munkatársakat, hogy mit érdemes megnézni, úgyhogy egy végtelen listával vágtam bele a túrába. 

Három dologra volt idő, a Groot Begijnhof-ra (ami a legmesekönyvszerűbb hely, ahol valaha jártam, icipici téglaházak között átcsobogó folyóval), az egyetemi könyvtárra, ami tényleg kifejezetten Harry Potter-díszlet, csak azt sajnáltam, hogy a toronyba már nem tudtam felvonszolni magam, és véletlenül még pont az ajánlott csokibolt mellett is elsétáltam úton az állomásra- azt hittem, egy semmi-különös 80%-os étcsokit sikerült hazahoznom B.-nek, de kibontva így nézett ki (és nagyon finom volt, sajnálom, hogy nem hoztam belőle komolyabb készletet):

Mindenesetre a mostani hétvégét még egy az egyben a kanapén akarom tölteni, viszont annyira jó lenne legközelebb már B.-vel együtt visszamenni egy picit hosszabb időre (meg végre eljutni Írországba is, meg Portugáliába, Brazíliába... sajnos kezd hosszúra nyúlni a lista).