Changes

 

Szóval... lett egy macskánk :)

Nem tudom, hogy csak jókor csíptem el a főbérlőt, vagy extra meggyőző tudtam lenni, de (... amikor amúgy is írtam neki egy e-mailt, mert a kettővel ezelőtti vasárnapunk elég kalandosra sikerült, reggel arra keltünk, hogy bezuhan a lakásba egy elég megviselt pasi, és angolul közli, hogy hívjuk a rendőrséget... úgy voltam vele, hogy jobb, ha a főbérlő tőlünk hall róla először...) először kért egy kis gondolkodási időt, ami már előrelépés volt az eddigi 2* kategorikus "nem"-hez képest, aztán hétfőn rábólintott a dologra (és mert szerencsére szeretnek mindent átláthatóan intézni, le is lesz papírozva, de azt írta, hogy a macskával ezt nem kell megvárnunk, már be is költözhet, ha akarjuk).

Ezzel már közelebb kerültünk a macskatulajdonossághoz, mint a Pesten töltött 10+ év alatt bármikor, de azért még mindig ki kellett találni, hogy lehetnek a legjobbak az esélyeink- B. ugyanis nem mindegyik, de a legtöbb macskára elég intenzíven allergiás. Arra a fekete cicára pont nem volt, aki a szülei nyaralójában lógtunk együtt, de egy kis utánakérdezés után kiderült, hogy neki amúgy jó eséllyel van gazdája, csak szereti a dupla vacsorát, úgyhogy nem hozhatjuk el (meg valószínűleg nem is díjazta volna, hogy egy bekóborolható falu helyett a négy fal közé szorul). Azt is megtaláltuk, hogy létezik ez a száraztáp, és (a reddit szerint legalábbis) elég jól is működik, csak egyetlen webshopban lehet kapni, de megrendeltük, és múlt szerdán már úgy mentem ki a menhelyre, hogy fél szemmel nézelődtem, ki is jöhetne haza velünk. Alapvetően nem zavart volna az se, ha egy felnőtt cicát hozunk el, inkább B. volt kölyökmacska-párti, de szerencsére amikor szombaton kijött velem, és személyesen is megismerkedett Fionával, akkor benne is megingott az eredetil elhatározás.

Egyébként amikor elkezdtem önkénteskedni, eléggé tartottam tőle, hogy ki fog-e borítani az, hogy ott van rengeteg cica, akinek szüksége lenne a befogadásra, és nem hozhatom haza mindegyiket, de aztán egyáltalán nem így lett. Viszont az nagyon nehéz és megviselő döntés volt, hogy *egyet* elhozhatunk, de ott van a millió jelölt, aki ugyanannyira cuki, és ugyanannyira megérdemli... hirtelen minden döntés A Rossz Döntésnek tűnt. Végül kettőre szűkült a kör, volt egy fekete párhónapos cukiság, és Fiona, aki alig 1 éves, de azért kicsit már komolyabb és nyugisabb, akiről már az állatmenhely kenneljében is látszott, hogy barátságos és dorombolós, és valószínűleg nem fogja lebontani a lakást. Már írták az örökbefogadási szerződést, amikor majdnem meggondoltuk magunkat, de végül kitartottunk Fiona mellett, és egyelőre úgy érzem, jól tettük.

in progress

 

- újra készülnek az art journal-oldalak
- folytatódik a "szuper könyveket találok anélkül, hogy túl sokat keresgélném őket"-sorozat (most Weike Wang Kémiájára sikerült lecsapnom a könyvtárban)
- tavaly úgy ismertem meg a Balthvs-t, hogy pont lecsúsztam a pesti fellépésükről, és 100% biztos voltam benne, hogy sose fognak újra erre járni - de úgy tűnik, 2025 hivatalosan is a Jó Koncertek Éve, mert novemberben jönnek a Turbinába, már meg is van a jegyem 
- egész jól alakul a "minden főétkezés előtt egy tányér zöldség"-projekt, sőt, most egy nagy kupac előre felaprított római saláta, pak choy és paprika várja a hűtőben, hogy felhasználhassuk; ritkán érzem magam annyira kompetens felnőttnek, mint amikor sikerül elég zöldséget ennünk (tegnap szuper kelbimbós tésztasalátát csináltam, B. is lelkesen megette, az is hasonló kategória :)
- sajnos kiderült, hogy 2-es típusú cukorbetegként nem lehet csak úgy elkezdeni mozogni, sőt... de B. hősiesen küzd azért, hogy biciklizhessen 20 perceknél többet is, és múlt héten már kétszer is sikerült egy hosszabb kört összehoznia anélkül, hogy bezuhant volna a vércukorszintje
- és végül, továbbra is járok az állatmenhelyre cicázni, és bár tele van bújós cukiságokkal is, de azért titokban ők a kedvenceim:

"ne nyúlj hozzám" Mabel, "én csak egy oszlop vagyok" Wendy, "mit akarsz tőlem" Frida, és a tökéletesen felsőbbrendű Cseresznye

still got it

Ezer éve nem vettem elő az art journal-t, most viszont muszáj volt, mert az előző mobiltokom megadta magát, és ha megint saját tervezésűt szerettem volna, akkor minél hamarabb el kellett hozzá készíteni a képet, ráadásul kis méretben, fura arányokkal - azt már megtanultam az előző körben, hogy kicsit másképp kell gondolkodni róla, mint egy sima A/5 kolllázsról. Azt hittem, az első pár próbálkozás még teljesen használhatatlan lesz, de a nyűgös-döcögős kezdet után mégiscsak összeállt, amikor megtaláltam a megfelelő feliratot hozzá (90%-ban biztos vagyok benne, hogy Morgan Harper Nichols-idézet). Két helyen kétféle előnézetet mutatott a weboldal, úgyhogy csak csendben reménykedek, hogy ez lett a végleges, mert nagyon tetszik (és persze már van egy B és C tervem, amik a jövőbeli mobiltokok lehetnek majd).

A vasárnap jelszava végül a "nincs olyan kis lépés, ami ne számítana" lett, így délelőtt 25 perc alatt többnyire rendberaktuk a lakást, még pont időben eljutottam az év nyolcadik kiállítására (csak átsétáltam a Zikkuratba, ami a legkönnyebb megoldás volt, és teljesen rákattantam Ruttka Andrea gombostű-képeire, nézzétek meg, ha a MüPa környékén jártok, szuper), és összesen 20 percet vezettem a környéken, de legalább azt is elmondhattam, hogy autóba ültem a héten... 

slow&steady

 

Maria Orlova, Unsplash

Érdekes, ahogy ugyanazoknak az élményeknek a színe és a fonákja is megjelenik: a hetem egyik fénypontja az volt, hogy megdicsért a pszichológusom, mert szerinte is látványosan haladok és változok (persze az egyik első reakcióm erre az érvénytelenítés, mert még mindig nagyon sok területen küszködök, de ha elengedem a tökéletesség illúzióját, azért én is meg tudom találni ezeket a változásokat, és azt hiszem, értem, mire gondolt), az egyik legnagyobb nehézség pedig, hogy amikor anya kétségbeesetten kifakadt, hogy változtatnia kell valamin, és valaki mondja meg neki, hogy mit csináljon, ne kapcsoljon be bennem azonnal a "majd én megoldom"-minta (meg ezzel együtt a rengeteg rágódás, hogy hogy tudnám a legjobb formában tálalni ezt a segítséget, és egy csomó frusztráció, amikor nyilván nem tudom megoldani helyette).

A pszichológusommal egyébként abban maradtunk, hogy a következő alkalomra végiggondolom, szerintem *miért* működik, miért haladok - és ez az, amit szerettem volna azért is kibogozni, hogy anyának jobban segíthessek, pedig pontosan tudom, hogy nagyon másképp állunk nagyon sok mindenhez, és nem adhatom át a saját módszereimet díszcsomagolásban, csak hogy neki könnyebb legyen. (Magát a terápiás módszert, meg egy másik terapeutát azért ajánlottam neki, de ahogy várható is volt, azt mondta, hogy most nem tud vagy akar erre ennyi pénzt kiadni). 

end of summer - postponed

 

Yan Liu, Unsplash

Ezen a héten igyekeztem minden napba csempészni valami nyári hangulatút, csak hogy ne érhessen véget észrevétlenül az augusztus- több időt töltöttem odakint a napsütésben, rengeteget bicikliztem, igazi papírkönyveket olvastam parkokban (nem tudom, mi történt, de bárhová nézek, szuper könyveket találok, appban hangoskönyv formában, a könyvtárban, egy random Libriben, mindenhol), sült kukoricát és pljeskavicát ettem, kimentünk a Kopaszi-gátra... Az egész fénypontja és egyben lezárása lett volna a mai Ivan and the Parazol Szentendrén, de elmosta az eső, úgyhogy szeptember 12-ig még meghosszabbítom a nyárzárást, hátha addig még belefér pár dolog, és tényleg készen állok majd az őszre. 

should be the one behind the wheel

 

Chris King, Unsplash

Szóval, az autós történetet ott hagytam abba, hogy Érdre már szerettem volna én kivezetni, de ez egy kicsit túl optimistának bizonyult, a B.-vel közös előzetes próbakör elég rossz élmény volt (több, mint egy hét kihagyás után nem egy országutazós, 1+órás vezetés a logikus következő lépés, ezt a tanulságot mindenképp sikerült levonni belőle), így azt inkább passzoltam, és eléggé rá is szorongtam az egészre. 

A ragtapaszt letépve múlt hétfőn én vezettem a Keletiig, a zsúfolt körúton át, de sokkal jobban sikerült megtartanom a kontrollt az egész felett, mint hittem volna, és összességében jó élmény volt. Ez után viszont az jött, hogy B. nélkül, egyedül is autóba ülök, legalább csak egy kis körre a környéken, de egészen vasárnapig képtelen voltam rávenni magam. Tudtam, hogy az első ilyen alkalom para lesz, de azt is, hogy valahogy túl kell lennem rajta- így a vasárnapot sikerült úgy összerakni, hogy délelőtt egyedül hazavezettem (és nem is volt akkora különbség, mint amire számítottam), délután pedig tesómmal egy kisebb kört majdnem a Rómaiig, és onnan vissza a rakparton. Vicces, mert ő is ugyanannál az oktatónál tanul, szóval már ismerősek neki azok a támpontok és elvek, amiket használok (egyelőre a "hangosan narrálom a közlekedési helyzeteket" vált be, akkor tudok a legjobban jelen maradni, és lépésről lépésre mindent megoldani). 

A kisebb körök jobban működnek, ebből kellene most egy csomót összeszedni, amíg jobban feltérképezem Bp belvárosát, mindenesetre már nem annyira félelmetes, mint a legelső 1-2 alkalom, viszont nagyon távol áll attól a szinttől is, ahová az oktatóval sikerült eljutni a vége felé. Összességében azért én vagyok saját magam legnagyobb ellensége, a többi autós nem (annyira) vészes, utanként átlag egyszer dudálnak le, és ezt is szoknom kell... 

delivery

 

Nem tudom, mikor és hol kellett megadni a szállítási címet a cat distribution system-nek, de az biztos, hogy a miénknek tévesen Mád lett beállítva, ez most már a második macska, aki úgy üget be az ottani nyaralóba, mintha mindig is ott lakott volna, és csak az aktuális vacsoráját várná. Ő (... ha én neveztem volna el, Shadow/Void lett volna, B. szerint Sanyi) egy XXL-es fekete cica volt, óriási mancsokkal, falrengető dorombolással és udvariasan visszafogott személyiséggel, az első este még bújt, aztán úgy döntött, hogy ennyi elég is volt, és összegömbölyödött az erkélyen, kicsit messzebb tőlünk, de azért még látótávolságon belül, és a következő két napban is vissza-visszajárt. Nagyon-nagyon szerettük volna hazahozni, muszáj lesz meggyőzni valahogy a főbérlőket (és/vagy egy állatbarátabb helyre költözni).

Egyébként is elég jó volt az ott töltött pár nap, megküzdöttünk a lejutással, de aztán tudtunk csak heverészni a kertben, rendesen faszénen grillezni (nekem kellett bepácolni a húsokat, és B. apukája hiperkritikus, úgyhogy eléggé paráztam, de jók lettek a teljes hozzá nem értésem ellenére is), és kicsit belassulni. A vonatozás továbbra se a kedvenc közlekedési formám, az viszont nagyon meglepett, hogy a MÁV szó nélkül, magától utalta is vissza a jegyár felét, miután 40 perces késéssel értünk vissza Pestre. 

in my head

 

Blaz Photo, Unsplash

Rég bólogattam már annyit egy könyv főszereplőjével teljes egyetértésben, mint a Soha soha soha olvasása közben... csak azt sajnálom, hogy hamarabb végeztem vele, mint hogy enyhült volna egy kicsit az idő, és kimehettem volna az Orczy parkba egy könyves piknikre. (És újra elkapott, hogy mennyire jó lenne egy gyerekmentes közösség).

overstimulated

 

Maxime Lebrun, Unsplash

Oké, tudhattam volna, hogy az egy nap Sziget-két napnyi háromésféléves, végtelen energiájú keresztlány után szaladglás-egy nap Sziget ritmus kicsit húzós lesz, de arra nem voltam felkészülve, hogy mennyire el fogok fáradni keddre (meg arra se, hogy azzal indítom a reggelt, hogy a lábamra ejtek egy kétkilós, tömör fém biciklilakatot, és utána a nap hátralevő fele azzal telik majd, hogy jegelem, és nagyon reménykedek benne, hogy nem tört el).

Még így is megérte kinézni a Szigetre hétfőn is, bár aggódtam, hogy már Portugal.the Man-en is tele lesz az első pár sor Chappell Roan-rajongókkal, és igen, most sokkal nehezebb volt jó helyet találni, de azért sikerült. A koncert maga egy kicsit felemás élmény volt- nem tudom, mi van az együttessel, azt olvastam, hogy a dobost lecserélték, de semmi mást, úgyhogy kicsit sokkolt, hogy az énekest leszámítva gyakorlatilag senki nem volt ott abból a felállásból, amire számítottam. Szinti konkrétan nem is nagyon volt a legtöbb dalban, és oké, így is jól szóltak, de attól még ez így bőven nem az volt, amire vártam. Ezzel együtt persze jó volt élőben hallani a Purple Yellow-t vagy a So Young-ot, meg látni a világ legintrovertáltabb frontemberét (és a szokásos, kivetítős üzeneteik is megvoltak, ráadásul magyarul: "Mi vagyunk a Portugal.the Man! Ha bárkinek is kétsége adódna azt illetően, hogy a jó koncerten van-e, "Ha nem tetszik a koncert, akkor viszont az Arctic Monkeys voltunk."), de a kezdeti csalódás azért beárnyékolta az egészet. 
Utána a Last Dinner Party-t már nem volt kedvem ennyire elöl kivárni, vettem egy sört és kóboroltam egy kicsit, spontán találtam egy szuper koncertet a Revolut színpadon, amin alig voltak, aztán a fűben ülve, egy hambival a kezemben belehallgattam a lányokba, de rá kellett jönnöm, hogy nekem ez a casual, messziről koncertnézés nem annyira jön be- vagy ott akarok lenni közel, és kapcsolódni az egészhez, vagy túlságosan is beleolvad a háttérbe. Azt tudtam, hogy Chappell már biztos nem fog beleférni, de szuper volt látni a rengeteg színes-csillámos ruhát a közönségen is (és fertőző a dolog, hazaérve zuhanyzás közben strasszokat mostam le magamról úgy is, hogy overálban voltam).

A kisgyerekes családi látogatásnak+ a nehezítő körülményeknek (30 fok feletti meleg, délutáni szundik, B. és a húga gyógyszerváltása- mindketten most kezdtek el szemaglutidot szedni a cukorbetegségükre, és felváltva küzdöttek az émelygéssel) azért volt egy olyan következménye is, hogy bár M. reggel 7-től este 9-ig ment volna, azért sok szünetet és itthoni pihit tartottunk, és nem is voltak kőbe vésett programok, egyedül a pillangóházat szerették volna megnézni, ami csak pár villamosmegállónyira van a lakástól, és nagy sikere volt (bár M.-el együtt ugráltunk el a ránk szálló lepkék elől, B. viszont kapott egy szép azúrkék példányt a sapijára, később pedig a fejére is), ezen kívül a legtöbb időt a környékbeli játszótereken töltöttük (és megkezdtem M. zenei ízlésének az alakítgatását, a Kooks tetszett neki, a Queens of the Stone Age-re pedig az volt a reakció, hogy hallgassuk még hangosabban és hangosabban, szóval van remény, hogy 10-12 év múlva már vele megyek fesztiválra).

Most pedig kicsit élvezem a lassulást, tegnap végre eljutottam a könyvtárba az előjegyzett Soha soha soháért, és Moa Herngren: A válás-ára is lecsaptam (és azóta már végig is olvastam, nagyon bejött, kár, hogy a sorozat második részének minden példánya ki van kölcsönözve, pedig már mennék is vissza érte). A vezetést viszont elhanyagoltam az elmúlt hét izgalmai mellett, és most már muszáj lesz visszaállni rá, mert a hétvégi baráti talira Érdre már szeretnék én kivezetni (ha sikerül GreenGo-t találni hozzá a környéken, és nem vesztem el a bátorságomat az utolsó pillanatban).

 

megamix

 

Mostanában egy hétről két heti sűrűségre váltottam a terápián, és úgy néz ki, ez a ritmus egész jól működik. Ha nagyon kizoomolok az életemből, akkor illik erre az időszakra a "sose történik semmi"-címke, és valahogy mégis tudom alkalomról alkalomra szállítani az aprócska, de nekem annál jelentőségteljesebb mérföldköveket és változásokat, merhogy most éppen történik az, ami eddig egy terápiás folyamatban se sikerült: változik az, ahogy mélyen, legbelül érzem magam, és változik az, ahogy viselkedek bizonyos helyzetekben. 
Ehhez persze szükség volt a korábbi kognitív alapozásra is, tizenéves koromtól magamat kellett megtanítanom arra, hogy kibogozzam mások működését + a sajátomat, és ezek az izmaim már kifejezetten erősek, de bármilyen módon is próbálkoztam, sose tudtam megugrani azt, hogy a legbelső, legmélyebb rétegben is lecsapódjanak ezek a változások, hogy nagyobb biztonságban érezzem magam, hogy kevésbé sérüljek a nehéz érzéseimtől. Persze, nincs egyik napról a másikra varázsütésszerű átalakulás, de olyan helyzeteket is sokkal jobban tudok kezelni, amik korábban nagyon kiborítottak volna (pl. legutóbb egy nagyon kellemetlen beszélgetés közben tudtam valós időben címkézni és megfigyelni az érzéseimet, ami biztos, hogy eddig még sose jött össze), nyitottabb és kiegyensúlyozottabb vagyok, és kevésbé próbálok mindenáron alkalmazkodni. 
(Oké, egy gyors lábjegyzet: biztos, hogy rengeteget számít az, hogy a legnagyobb stresszforrást jelentő munkahely éppen nincs- de persze az ezzel járó bizonytalanság is egy nehézség, amivel úgy érzem, egész jól meg tudok küzdeni. Másrészt az SSRI is tényező, és talán pont azt csinálja, amit szerettem volna: nincsenek durva, spirálos mélypontok, nincseken óceánszerűen mindent elárasztó fájdalmas érzések - megmaradnak, csak sokkal kevésbé intenzíven, és így már tudok velük dolgozni. Érdekes lenne két párhuzamos univerzumba átnézni, ahol ezek a változók másképp vannak, de azt hiszem, nekem most ez így működik.)

A hét fő témája egyébként nem az önismeret volt, hanem a takarítás (bár a nagyon kellemetlen beszélgetés is részben ehhez kapcsolódott), ugyanis hétvégén ittalvós vendégeink lesznek, több napra is, és ehhez kicsit élhetőbb állapotokat kellett varázsolni. Mostanra azért az életem legtöbb területén funkcionális felnőttnek tartom magam, ha van kivétel, az pont az életterünk rendben és tisztán tartása: egyszerűen aránytalannak érzem a rá fordított időt és energiát a végeredményhez képest, megúszásra játszok, nincs igazán jó rendszerünk, és valahol nagyon mélyen még mindig meglep, hogy ezek a dolgok nem oldódnak meg maguktól (B. is nagyjából így áll hozzá, közös a felelősség és közös a káosz; annyi a különbség, hogy ha egyszer nekiugrunk a takarításnak, B. szuper alapos és precíz, én pedig csak túlesni akarok rajta, cserébe sokkal jobb vagyok rendrakásban, napi szinten és nagyban is). Most napokra bontva azért sikerült egy-egy szobával végezni, és jó lenne a most kilistázott feladatokat valami rendszerbe foglalva pár hetente csinálni is, mert végre nagyon jó érzés itthon lenni a tisztaságban (az más kérdés, hogy igazából eggyel több szobára lenne szükség, mert a szellős, rendezett nagyszoba csak akkor megoldható, ha minden kreatív cuccom és a futópadom is száműzve van valahová máshová). 

Végül megvettem péntekre is a Sziget-jegyet (miután láttam, hogy a Kooks után Blossoms is lesz), és az utolsó pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy megér-e egy Pogány Indulót az első sor nagyobb esélye. Utólag már úgy néz ki, meglett volna az első sor akkor is, ha csak 7 előtt kicsivel érek oda, egyáltalán nem volt vészes a helyzet a Nagyszínpadnál (még sose sikerült ennyire egyszerűen ennyire előre kerülnöm, jellemző, hogy most ment, Arctic Monkeys-on vagy Foo Fighters-en meg esélytelen volt), de így legalább kevesebbet kellett ezen stresszelnem, cserébe megerősödött bennem, hogy a rap továbbra se az én műfajom. 
Kooks-ra viszont érdemes volt menni, még ha nem is tartoznak a top kedvenceim közé, azért az olyan indie alapműveket, mint a She Moves in Her Own Way vagy a Bad Habit, megérte élőben hallani. Az energia nem volt annyira átütő, azt inkább a Blossoms hozta fél órával később, megérte átküzdeni magam a porfelhőn miattuk, és még itt is sikerült a koncert nagy részében okésan rálátni a színpadra. Jobbak voltak, mint 2018-ban, főleg mert most nem szakadt az eső, de azóta az egyik lemezüket (Cool Like You) rengeteget hallgattam, és az új dalaik is egész jól működtek. Már csak abban reménykedek, hogy hétfőn se lesznek többen, és a Portugal.the Man-re is sikerül ennyire jól helyezkednem...

Sniff vol 2

 

White Rainforest, Unsplash

Első rész itt, azóta találtam még pár érdekes illatot :)

Az biztos volt, hogy nem most fogok újabb teljes üveges parfümre beruházni, viszont a redditemen egyre több és több ilyen tartalom bukkant fel, ahonnan megtudtam hogy külföldön egy létező műfaj az, hogy 10ml-nyi kimért illatot árulnak töredék áron, és (miután hiába kerestem magam mellé olyanokat, akik szintén rendelnének és szétdobhatnánk a postaköltséget), és az is kiderült, hogy facebook-csoportok is vannak, ahol a tagok cserélgetik/árulják a saját dekantjaikat. 

Annyira belelkesedtem, hogy egy héten belül már meg is volt a Steamed Rainbow, amire legalább fél éve vágyakozok, és B. kedvenc illata is (őt nem fertőztem meg annyira durván, de egyszer beleszagolt a Black Sea-be, amivel én is szemeztem, meggyőztem róla, hogy hozzunk el egy mintát, és kész, megvan Az Illata a következő 10 évre). Ezzel párhuzamosan most a 7Scents helyett a neroli illatmintáit próbálgatom (furi, mert csak online lehet rendelni, és egy körben egy illatból csak egy darabot, de arra bőven elég, hogy eldöntsem, bejön-e), kicsit körbenéztem a Jo Malone-nál és a Lush-nál is, most éppen ezeket teszteltem:

bittersweet

 

Claudia Pop, Unsplash

Egy ideje fixen ráálltam a heti egy állatmenhely-látogatásra (autóval még nem mertem menni, de az az egyik következő célpontom), és kifejezetten hiányoznak a cicák két alkalom közt- nyilván megvannak a kedvenceim, és nyilván ettől még szurkolok, hogy örökbefogadják őket, de azért ma összeszorult a szívem egy kicsit, amikor láttam a menhely facebook-oldalán, hogy a kis fekete jószág, akivel először megbarátkoztam, is gazdijelöltes... őt pont aznap hozták be, amikor először jártam ott, és bár kicsit bizalmatlan volt, azért már akkor sikerült megsimogatnom, és azóta is jókat játszottunk vele meg a négy forgószél-cirmos-kenneltársával (akik közül az utolsót szintén most fogadták be). Fura lesz így látni azt a helyet, hogy már teljesen lecserélődtek (másrészt persze szuper, mert tele van a menhely kölyökmacskákkal is), és tudom, hogy még vannak ott csomóan, akik számítanak a simire és a játékra, de azért ilyenkor nagyon sajnálom, hogy ide nem hozhattam haza. 

rebel just for kicks now

Az idei Sziget fellépőivel sok most az utolsó pillanatos variálás, és az egyébként elég "meh" lineup egyre jobb lesz: péntekre bekerült egy Kooks-koncert, amin nagyon gondolkodok (főleg azon, hogy kibírok-e miatta egy órányi Pogány Indulót). Az viszont csak most esett le, hogy tulajdonképpen miattuk szerettem bele a másik együttesbe, akikre már hónapokkal ezelőtt és gondolkodás nélkül vettem a jegyet, és a zenei bakancslistám top 3-ában vannak már egy ideje: annak idején, amikor a csapból is a Feel it Still folyt, nyilván én is hallottam, okésnak is tűnt, aztán youtube-on megtaláltam a linkelt akusztikus feldolgozást a Kooks-tól, ami hosszú hetekre beleragadt a fejembe. Emiatt belehallgattam a Woodstock-ba, 2018-ban pedig a Tidal Wave lett a montenegrói első tengerparti nyaram háttérzenéje, a Lollapalooza-videójuk pedig az egyik kedvenc online koncertem. Utána nagyon megszerettem a korábbi lemezeiket is, főleg az Evil Friends zseniális az elejétől a végéig, rengeteg art journal-oldalt csináltam már hozzá, és most már nagyon várom, hogy végre élőben is meghallgathassam a dalokat.

bed on fire

Holly Stratton, Unsplash

Nagyon durva, hogy mennyi kényelmetlenséghez képes az ember lépésről lépésre hozzászoktatni magát, amíg csak nem lesz teljesen elviselhetetlen a helyzet... Konkrétabban: ma végre lebontottuk az ágyat, amit már csak kábelkötegelők és könyvkupacok tartottak egyben (még amikor beköltöztünk az albérletbe, és megszületett a szomszédunk éjszakákat végigsíró babája, áthurcoltuk az ágyat a nappaliba, ami után már sose lett a régi), de mostanra csak szuper óvatosan lehetett rá lefeküdni, és komolyabb forgolódástól is képes volt leszakadni, a matracon pedig akkorák voltak a bemélyedések, hogy egy hete inkább a padlón alszom. Ami pedig extra szomorú: az ágy alá száműzött gitárt (oké, csak a gitártokot) konkrétan beszőtték a pókok. Ha ez nem egy jel, hogy kezdjek újra játszani rajta...

De ami a jó hír: a lehetséges kiszállítási időszak legelső napján, pénteken (és a lehető legkorábban, 8 körül) befutott az Ikeából rendelt zseniális matrac és teljesen oké, minimalista ágykeret, még délután sikerült találni szállítókat, akik megszabadítanak a régi matractól anélkül, hogy hulladékudvarokkal kellene egyeztetni (más kérdés, hogy ma délelőttre ígérték magukat, és még mindig nincsenek sehol), mostanra pedig összelegóztuk az új ágyat, beágyaztunk a frissen mosott ágyneművel... és B. azóta csak enni mászott ki onnan. Én már sajnos az alváshiánynak abban a szakaszában tartok, ahol a szervezetem úgy dönt, hogy tulajdonképpen nincs is szükségem erre az egészre, de remélhetőleg ma éjszaka már elég fáradt leszek ahhoz, hogy összejöjjön nyolc óra alvás zavartalanul.

 

 

keep on playin our favorite song

 

Azt hiszem, hosszú ideje először alulbecsültem, hány ember jön el a Budapest Parkba (és hányan fognak már több, mint egy órával előtte sorban állni), így most nem első sor lett a Queens of the Stone Age-re, hanem második, de viszonylag jó helyen (egy vonalban Mikey mikrofonállványával), ahonnan nem is terveztem mozdulni a koncert legvégéig.

Most is voltak tökéletes pillanatok (I Appear Missing élőben! meg persze az új album dalait is jó volt hallani, miután végre rendesen hallgattam+ megszerettem az In Times New Roman-t az elmúlt pár hétben), de a 2018-ashoz képest valami mégis hiányzott... nagyon nehéz megfogalmazni, mert a dalok nagyon jól szóltak, de mégis kicsit más volt a kisugárzás mondjuk a múltkori Biffy-hez képest (ami egyelőre marad  az idei nyár koncertje), lehet, hogy egyszerűen túl régóta csinálják már ezt, de valahogy inkább "rocksztárt játszok egy B-kategóriás hollywood-i filmben" jött át, mint valódi lelkesedés. A helyén volt minden, darabszámra oké volt, kifejezetten erős setlistet raktak össze, amitől még el is kanyarodtak az egyébként szuperlelkes közönség kérésére, de akkor se volt benne a levegőben az, amire a múltkoriról emlékszem. 

Ami viszont pozitív változás a korábbiakhoz képest, hogy simán felvettem a s.k., egyedi overálomat, a világ legpirosabb rúzsával, és mégse feszengtem egy pillanatig se, jól voltam a bőrömben úgy, ahogy akkor voltam. Leírva olyan egyszerűnek tűnik, és mégis, ez egy olyan állapot, amit 36 év alatt nagyon kevésszer sikerült összehozni- de mostanában talán egyre gyakrabban. 

a dose of emotion sickness

 

Diego Alves, Unsplash

A második körös forgalmi vizsgára már egy fokkal nyugodtabban érkeztem (mondjuk az se ártott, hogy előtte tudtam aludni, nem kellett 6-kor kelnem, és még a korábban tanult mindful/grounding gyakorlatokat is tudtam csinálni a metrón, büszke lesz rám a pszichológusom), és most a szerencse-faktor is kiegyenlítődött, kifejezetten jó fej volt a vizsgabiztos. Megint majdnem sikerült a parkoláson elcsúszni, mert ebben volt a legnagyobb különbség a megszokott autóhoz képest, teljesen más ívben fordult, de két javításból még valahogy vissza tudtam hozni... úgyhogy van egy jogsim! Még várni kell, amíg befut, de akkor regisztrálok is greengo-ra, és kezdem a körözést a környéken.

Nagyon érdekes hullámvasút volt ez a vezetni tanulás, viszonylag sokáig kényelmetlen és félelmetes maradt (annak ellenére, hogy a világ legjobb oktatóját fogtam ki, aki végig hitt bennem), és azt se volt könnyű kezelni, hogy amikor végre jobban összeállt egy-egy részfolyamat, akkor még mindig volt millió másik, amit ki kellett csiszolni, és nem javultam lineárisan hétről hétre, egyenletes tempóban, előre kiszabott (és sokszorosan túllépett) határidőig. Az rengeteget számított, hogy az elmúlt pár hónapban már tudtam akár heti többször is órákra járni (és abban reménykedek, hogy így az egyedül vezetésbe is bele tudok majd rázódni), és az esetek túlnyomó részében már kifejezetten élveztem, de mindig jött egyvalami, amit benéztem... és gondolom, ilyen a jövőben is lesz, de azért még mindig rengeteg és folyamatos koncentráció kell ahhoz, hogy jól csináljam. 
A kacskaringós ide vezető utat leszámítva viszont óriási sikerélmény megváltoztatni magamról egy ilyen mélyen rögzült "ez nekem biztosan nem menne"-dolgot, és megtanulni valami gyakorlatit és kézzel foghatót.

Most persze végtelen a listám, hogy hova kalandozunk majd B.-vel, ha már készen állok a nagyobb távokra, és arra is nagyon kíváncsi leszek, mennyire lesz hatalmas különbség először úgy autóba ülni, hogy már 100%-ig az én felelősségem, ami történik... 

summer glimmers

 

Ethan Robertson, Unsplash

Oké, a hét nagy részének pont nem olyan hangulata volt, mint ennek a képnek, de azért össze tudok szedni jó dolgokat (ha nagyon próbálkozok):

- hétfőn lesz a következő forgalmi vizsgám, és mivel nagyon túltelített az oktató, úgy volt, hogy addig már nem tudok menni hozzá, de váratlanul valaki lemondta szerda reggel az időpontját, amire le is tudtam csapni (... és nem is felejtettem el mindent, bár picit berozsdásodtam)
- végre eljutottam a Lukácsba (így 10+ év Bp után), annyira hangulatos volt ázni az óriási fák alatt, biztos megyek még idén nyáron
- a kezdeti közepes lelkesedés után teljesen rácsúsztam a Murderbot-ra (sweet: szuper volt a pénteki évadzáró, és berendelték a második évadot is, bitter: nem lehet tudni, hogy mennyit kell majd várni rá)
- tegnap B.-t is elvittem a menhely-cicákhoz, és imádta őket (meg a cicák is őt), biztos megyünk még közösen
- jövő szombaton tesómmal megyünk a Queens of the Stone Age-re a Parkba, de addig is hangolódásként tegnap este végig tudtam nézni a livestreamet a Pohoda fesztiválos koncertjükről (és ami extra meglepő volt, kivételesen tök jó fej emberek gyűltek össze a kommentszekcióban is, ilyet még nem is nagyon láttam)
- találtam egy grafitceruza illatú parfümöt!
- amikor elkezdtem varrni, az volt az álmom, hogy saját linóprint-mintás anyagból csinálhatok majd ruhákat, és úgy néz ki, ez jövő héten meg is valósul, a linóminták készen vannak, és az elrendezést is megterveztem, már "csak" meg kell valósítani

space in the in-betweens

 

Jubéo Hernandez, Unsplash

Oké, sorozatban ez már a második bejegyzés, ami megíratlanul a piszkozatban marad, és csak egyre nehezebben és nehezebben veszem rá magam, hogy foglalkozzak vele, szóval most kivételesen csak egy dologra fogok koncentrálni egészen addig, amíg nem végzek vele...

Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, hogy (munka szempontjából) leginkább a semmiben lebegtem, eddig többnyire volt tervem és irányom, most viszont nincs meg az a pici szikra, ami mutatná, merre kellene tapogatózni - ami olyan szempontból nem is óriási katasztrófa, hogy álláslehetőségek se igazán vannak, aminél pedig végül rászánom magam a jelentkezésre, onnan nulla a reakció, szóval nem érzem azt, hogy bármiről is lemaradnék. Azt nehéz eldönteni, hogy ez most egy "tanuld meg kezelni a bizonytalanságot"-időszak vagy csak túl kényelmes a munka-stressz nélkül létezni, és meggyőzöm magam róla, hogy jól van ez így, mindenesetre most ezerszer könnyebben megy megélni a pillanatokat, mint amikor legutóbb itthon ragadtam hosszabb időre.

Azért az látszik, hogy amibe figyelmet és energiát teszek, az elkezd eredményeket is hozni, perpillanat ez éppen a varrás, ahol múlt héten elkészültem az eddigi legbonyolultabb ruhadarabbal, amit azóta szerettem volna a magaménak tudni, mióta felfedeztem a Lucy&Yak-ot, és amiről tudtam, hogy boltban esélytelen venni: varrtam egy overált. Ez is olyasmi, ami a fejemben lebegett már egy ideje, de csak akkor öltött konkrét formát, amikor a webshopban megláttam egymás mellett ugyanannak a mintás pamutvászonnak a sötét és a világos hátterű változatát, onnan viszont annyira tetszett, amit elképzeltem hozzá, hogy muszáj volt végigcsinálnom (és a próbadarab is meglepően jól sikerült... harmadjára legalábbis, úgyhogy viszonylag nyugodtan vágtam bele a végleges anyagokba is, és még láthatatlan cipzárat is megtanultam varrni). 
A legmeglepőbb, hogy tényleg olyan lett, amilyennek szerettem volna (ami a kreatív projektek töredékében sikerül), sőt, annak ellenére, hogy semmilyen szempontból nem átlagos cucc, simán hordható, azóta már többször volt rajtam utcára, és egyáltalán nem éreztem semmilyen feszengést - lehet, hogy lassan megtanulom a helyén kezelni a s.k. ruhadarabokat.

A forgalmi vizsga viszont elsőre nem sikerült, jövő héten újra próbálkozok, és nagyon reménykedek benne, hogy már nem fogom annyira szétizgulni magam (meg hogy normálisabb lesz a vizsgabiztos, mert amit nem én tettem traumatikussá az első körben, azt sikerült neki). Ezzel együtt az egy hatalmas eredmény, hogy nem tudta megrengetni az önmagamba vetett hitet- szerintem tudok vezetni, az oktatóm szerint is tudok vezetni, most már csak egy kis szerencsére van szükség ahhoz, hogy erről papírom is legyen végre (és nyilván akkor jöhet az óvatos, lépésről-lépésre rutinépítés).

splash

 

Konrad Burdyn, Unsplash

Oké, ezért nem szabad blogposzt-kezdeményeket piszkozatban hagyni 1-2 napnál tovább, azóta az érzelmi hullámvasúton már pár fenttel és lenttel előrébb tartok, mint amikor kiválasztottam ezt a címet és képet, de nem hagyom őket elveszni, megpróbálok visszahangolódni múlt hétvégére. 

Szombaton családi strandolás volt a program, ahová úgy estem be, hogy egyrészt előtte egy nappal a Herosznál öt cica szaladgált rajtam/mászott fel a nyakamba, úgyhogy tetőtől talpig tele voltam pici karmolásokkal (de egyébként abszolút megérte), másrészt megígértem, hogy varrok egy hűtőtokot az unokahúgom epipenjének, ami egy adag kísérletezés után egy körülre lett kész, úgyhogy nem aludtam túl sokat. 

Csillaghegyre mentünk, amit egy ideig nem fogok megismételni- a kedvenc kinti medencém még nem volt használható, ahogy a két csúszdából az egyik, a kinti gyerekmedence és még ki tudja, mennyi minden más se (a weboldalon egy szép hosszú disclaimer az első dolog, ami felugrik, úgy tűnik, egyre bővül a nem működő dolgok listája), a jegyár viszont ehhez képest nagyon durva. Szerencsére a gyerek-részleg bent legalább viszonylag egyben volt, és mivel ez volt az unokahúgom 2. szülinapi bulija, ő legalább pancsolhatott, amennyit csak szeretett volna (én pedig hosszú kihagyás után lemerészkedtem az egyetlen üzemelő csúszdán, ami azért elég klassz volt). A lángos+fröccs+fás domboldalon árnyékban újságolvasás kombinációját pedig szerencsére semmi nem tudta elrontani, azt hiszem, egész délutánokat tudnék ott ezzel eltölteni.

Utána minimalistán, de azért B.-vel bekapcsolódtunk a Múzeumok Éjszakájába, a Ludwigban 9-kor ránk oltották a lámpákat (de szerencsére egyik félelmetesebb kép se kelt életre), az Unicum Házban viszont tíz után is annyian álltak sorban, hogy inkább elengedtük, de azért a fényfestés és a koncert hangulatos volt.

I can't wash you off my skin

Kezdek rájönni, hogy a ruhakészítésben/átalakításban (is) az különböztet meg egy sikeres projektet a teljes kudarctól, hogy mennyire tudok rugalmas maradni. Ez a piros lenvászon valószínűleg el volt átkozva, mert amikor a jól bevált, többször is simán felhasznált top-szabásmintám alapján megpróbáltam belőle varrni egy egyszerű, laza A-vonalú ruhát, akárhogy is alakítgattam, egyszerűen nem stimmelt, elállt, fura volt, nem működött (cserébe 2 méternyi viszonylag drága anyagot is elpazaroltam rá). El kellett telnie pár hónapnak, amíg leporoltam magam, újrakezdtem az egészet a kiindulás-szabásmintától, és kicsit más megközelítéssel, de egy még jobb topot raktam össze belőle. Rendelnem kellett egy extra fél métert (és még utána is benéztem valamit, mert ahhoz pont nem volt elég a plusz anyag, hogy az elejét egyben kiszabjam belőle- ezért van a közepén is egy varrásvonal), és kicsit trükközni, de végül megszületett a felső, és sokkal jobban illeszkedik, mint eddig bármelyik.

Még mindig elcsúszhatott volna az egész a linóprintnél, aminél nyomdázáskor csak egy próbálkozásom volt javítási lehetőségek nélkül, de annyira tetszett az Ivan-logó így, hogy nem tudtam nem kipróbálni, és végül teljesen rendben is lett (oké, a blokkot újra kellett faragnom, de most először sikerült a tradicionális helyett puha linóval dolgozni, amit egy kicsit olyan érzés faragni, mintha sajtból lenne, de sokkal precízebbek és vékonyabbak lettek a betűk körvonalai, mint az első verzióban).

Ezek után amikor a textilfestésnél egy rövidnadrágon a mélyebb sárga szín mellett fura sötét pigmentfoltok is megjelentek (se előtte, se utána semmivel nem fordult elő ugyanez, még az a póló is teljesen folttalan lett, amit ezzel egyszerre, ugyanabban az edényben színeztem át), nem mondom, hogy szemem se rebbent, de szinte azonnal volt tervem rá, hogy lehetne jól kijönni belőle - van egy páfránymintás, viszonylag nagy stencilem, meg végtelen mennyiségű festékem, és a foltok amúgy is kicsit páfránylevél-alakban rendeződtek, legyen akkor páfrányos a nadrág. Egyelőre csak az egyik szárán tüntettem el a legnagyobb foltot így, de az látszik, hogy koncepció jó, már csak végig kell csinálnom. 

off to a good one

 

Amel Majanovic, Unsplash

Mondhatnám azt is, hogy nem indult túl jól ez a nap/hét, mert tudtam, hogy délelőtt már tényleg le kell ülnöm, és be kell adnom a millió túlbonyolított nyomtatványt, amire szükség van ahhoz, hogy regisztráljanak álláskeresőként (így is több, mint két hete halogattam), de amikor a diplomám bescannelt példányát kerestem, megtaláltam a Google Drive-omon egy "álláskereső" mappát, amiben a legutóbbi körben szépen feltöltöttem minden szükséges papírt, úgyhogy a három-évvel-ezelőtti-én megmentett (vagy legalábbis spórolt egy csomó időt). 

Annyira nagy a rádiócsend a beadott állásjelentkezésekkel kapcsolatban, hogy már azon is elgondolkodtam, hogy pár HR-esre is jelentkezek- tegnap körbenéztem profession-ön, meglepően jók (is) vannak, a csavar benne csak annyi, hogy általában IT-s cégeknél. Passz, hogy egy hét éves lyukkal az önéletrajzomban mennyire hívnának be egyáltalán (és főleg, hogy szeretném-e csinálni, még ha csak átmenetileg is), de lehet, hogy adok neki egy esélyt.  

mon the biff

Oké, a nyár tényleg és teljes mértékben beindult ezen a héten, eddig volt

- mangós sör és délutáni/kora esti (... nem mintha 8 előtt bármi élet lett volna) Tesco Disco, többek közt a blog címadó dalával
- egy tökéletes Biffy Clyro első sorból, a basszgitáros pengetőjét elkapva (egyébként meglepően kevesen voltunk, de az együttes így is hozta a 110%-ot, és hallottam ezt meg ezt élőben, ami miatt önmagában is megérte volna)
- hivatalosan is lett forgalmi vizsga-időpontom, és csütörtökön összehoztam az első olyan próbavizsgát, amin már átmentem volna, úgyhogy nem reménytelen a helyzet
- cicasimogatás a Herosz állatmenhelyén, amit nagyon régóta terveztem már, és szuper volt, mindenképp megyek még, amíg ennyire ráérek

would kill for a drink in this casino

 

Zseniális volt az Ivan-koncert múlt héten (az meg extrán, hogy a Kérdőjelek...-ben Giorgio is énekelt), játszották az egész új lemezt, és egész simán sikerült bejutni az első sorba, ahol a tömeg se volt egyáltalán nyomasztó; remélhetőleg ugyanilyen jól fog folytatódni a nyár (rajtam nem múlik, holnap Biffy Clyro-ra megyek). Hétvégén pedig hosszú idő óta most először strandoltam/áztam medencében úgy, hogy egy minden szempontból kényelmes fürdőruha volt rajtam, szuper érzés (a strandkendő is nagyon jól bevált, és nem hagyott maga után sárga festékcseppeket).

autopilot

 

Nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet, de a szombati két állásjelentkezés után vasárnap este 10 körül egy harmadikat is beküldtem (ez külföldi és full remote lenne, ráadásul még a logójuk is szupercuki) - és hiába mondtam el többször is magamnak, hogy mostantól már nem az én kezemben van, azért ma délig nagyjából százszor frissítettem az emailjeimet, és a biztonság kedvéért visszaadtam a hangot a telefonomra, de nyilván még nem volt reakció (biztos nem is fog hívni egyik se).

Egyértelműen túl nagy hatalmat kaptam azzal, hogy felfedeztem a Columbus ruhafestékeket - a múltkori sima napsárga után a leendő standkendőmhöz vett textilt már három különböző árnyalat keverésével sikerült befesteni, először azt hittem, hogy karamellbarnára, de igazából egy nagyon mély és meleg sárga lesz a vége, és imádom, pont ezek azok az árnyalatok, amiket boltban képtelenség találni. A sál mintája is egész jól alakul, csak nagyon-nagyon türelmesnek kell hozzá lenni (és nagyjából háromszor annyi textilfestékre van szükség hozzá, mint gondoltam volna). 

Sparks

 

Nagyon élvezem, hogy mostanában szinte minden alkalommal úgy lépek ki itthonról, hogy van rajtam legalább egy saját kézzel készített ruha/ékszer/táska - egyébként szükség is van rá, mert amennyire megörültem neki, hogy egyetlen fast fashion márka egyetlen boltja hirtelen tele lett olyan színekkel (fűzöldek, téglavörösek és barnák) és anyagokkal (len és viszkóz, legalább nyomokban), amik tökéletesen nekem valónak tűntek, csak fél óra próbálgatás kellett hozzá, hogy kiderüljön, minden maradt a régiben, és egyik se lesz jó.
Cserébe a Rayherben valami teljesen más miatt nézelődve megtalátam a tökéletes stencilt az egyik sálhoz, amit tervezek, délután a Canvában össze is állt hozzá a minta (kár, hogy a tényleges megvalósítás sokkal, de sokkal tovább tart, mint a digitális rész...de igyekszem türelmesnek lenni, ez az első olyan eset, hogy textilfestékkel nekiugrottam egy ekkora felületnek,  ez a próbálkozás valószínűleg még nem lesz az igazi).

Sajnos így, hogy a végéhez közeledik a május, egyre jobban nehezedik rám a súlya annak, hogy még mindig a kisujjamat se mozdítottam az álláskeresés kapcsán - az egyetlen igazán szimpatikus hirdetésnek pedig holnap jár le a határideje, úgyhogy ma nagy nehezen neki is álltam frissíteni az önéletrajzomat (csak hogy utána kiderüljön, hogy semmi szükség rá, és egy 20+ kérdéses Google Form-on kell átrágni magam, még szerencse, hogy a hirdetés olyan jó volt, amilyen, különben 5 perc után feladtam volna). Ha már idáig eljutottam, gyorsan beadtam a jelentkezést egy másik helyre is, kíváncsi vagyok, lesz-e bármi reakció.

egymondatosok

 

Katja Anokhina, Unsplash

Továbbra is cérnaszálak borítanak minden létező felületet, de ma kiderült, hogy van egy teljes saját készítésű outfit (top+nadrág+táska), amit fel tudok venni (... vagy fel tudnék, ha 10 fokkal melegebb lenne, és kevesebb eső). 

Majdnem két hónapos kihagyás után a héten újra kódoltam (az elmúlt 3 napban mindennap, egyelőre ennyi is a célom vele, sokkal inkább a rendszeresség, mint az óriási haladás), és jutalomképpen tegnap este láttam egy álláshirdetést, ami egészen jól nézett ki.

Már a címadó dal megjelenésekor sejtettem, de most már biztos, szuper lett az új Ivan&the Parazol, és legyőzve a Budapest Park-fóbiámat, jövő héten élőben is meg kellene hallgatni... 

Kicsit tartottam tőle, de Jason Mantzoukas teljesen jól működik az eredeti Taskmasterben, az ausztrál évad viszont továbbra is marad a kedvenc. 

(not) too fast

 

Kevin Mueller, Unsplash

Idén már másodjára futok bele abba, hogy (az egyébként minden szempontból szuper) könyvelőmmel sokkal simábban mennének a dolgok, ha egy kicsit többet halogatnék... pedig így is bőven szoktam, még mindig félelmetes ez az egész egyéni vállalkozó-téma, annak ellenére, hogy majdnem 3 év alatt igazából nem volt semmi gond, és nem sok extra feladat ahhoz képest, mint ha sima munkavállaló lettem volna. 

Nem akartam utolsó pillanatra hagyni a kétfaktoros ügyfélkapu-belépést, és hetekkel hamarabb megcsináltam, mint ahogy küldték volna a tájékoztatót, így nem tud belépni nálam azzal a módszerrel, ahogy szeretett volna (de azért találtunk rá megoldást), és most az álláskeresési járadékot is konkrétan egy nappal hamarabb kezdtem intézni, mint kellett volna (így rossz a kezdési dátum, és most bogozhatom ki, hogy lehet változtatni rajta, ráadásul a kormányhivatal is 24 órán belül válaszolt, hogy oké, megkezdték a folyamatot, küldjek vissza még pár dokumentumot - ha ők többet halogatnának, akkor is egyszerűbb lenne).

joy spotting

 

Egy lista a klassz apróságokról mostanában (ha már minden más olyan, hogy legszívesebben ordítanék):

- az új Platon-lemez, amit minden hallgatással egyre jobban szeretek
- North of North (kár, hogy csak egy évada van, bár berendelték a másodikat... pont az a kedves-szerethető-könnyed-de-nem-súlytalan műfaj, amit annyira nehéz találni)
- epres palacsinta reggelire (mogyoróvaj épp nincs itthon, úgyhogy kipróbáltam tahinivel, és kicsit extrém, de működő ízkombináció, főleg étcsokival)
- az ausztrál Taskmaster negyedik évada
- Linkin Parkra futni (kénytelen vagyok beismerni, hogy az új albumról is megszerettem egy-két dalt, bár közel sem annyira, mint a régebbieket)
- játszótéri homokozás az unokahúgommal
- esti fotózás a belvárosban (eredetileg csak B. miatt mentem, de sikerült elkapni a hangulatot, és telefonnal is egész jó képek lettek belőle - ezzel együtt kezdem feltámasztani a 2023 nyara óta szünetelő insta-profilomat)
- kb. 2 év kihagyás után új Drawing With Waffles-videók! (még 2020 környékén, amikor elkezdtem kicsit többet rajzolni, nagyon inspiráló volt, a heti programom fix pontját jelentették a videói, és aggódtam érte, amikor egyik napról a másikra eltűnt, annyira jó, hogy úgy néz ki, visszatért)

Fancy pants

 

Megcsináltam! Ez itt az a viszkózanyag, amit kicsit több, mint 2 éve vettem Barcelonában, és azóta már többször is újraterveződött, mit varrok belőle (főleg csak halogattam, mert féltem tőle, hogy elrontom). Legtovább ilyesmi ruhát szerettem volna, de végiggondolva, hogy mit veszek fel ténylegesen a mindennapokban, valószínűleg jobban jártam a nadrággal... Tavaly tavasztól őszig nagyjából a H&M-es viszkóznadrágomban éltem, és szegénykén már kezdenek látszani a használat jelei, de youtube-on szembejött egy "hogy klónozd a ruháidat"-videó, ami alapján tudtam gyártani belőle egy szabásmintát, és a tesztdarab meglepően jól sikerült, úgyhogy a héten belevágtam élesben is. Nem mondom, hogy kifejezetten könnyű volt akár kiszabni, akár megvarrni, de a korábban használt viszkózhoz képest kicsit kevésbé csúszott rosszabbra számítottam, és menet közben végre megtanultam normálisan a cikcakk-szegélyvarrást is, úgyhogy most még a mosástól se tartok (annyira), elvileg nem fognak bomlani a szélek.

Időközben túl hideg lett az ilyen vékony nadrágokhoz? Igen. Még mindig meg vagyok fázva? Igen. (Ez mindig vicces játék májustól októberig, a "vajon meg vagyok fázva, vagy allergia", de most épp a megfázásra tippelek). Ettől függetlenül fel fogom ma venni? Naná. Sőt, lehet, hogy egy saját készítésű toppal együtt fogom felvenni (... és ha jók együtt, akkor a két szabásmintából csinálok majd egy overált). 

Más, nem-varráshoz-de-ruhákhoz kapcsolódó történések: Vintedről befutottak az első lezárult vásárlások (már csak Görögországba kell odaérnie egy cipőnek), nagyjából ugyanolyan egyszerű volt feladni a csomagokat Foxpost-tal, Sameday-yel és Packetával, és egyelőre senki nem reklamált. A ruhavásár viszont elég nagy csalódás lett, összesen három cipőt adtunk el (bár ezek közül az egyik igazi "első látásra szerelem"-történet volt), a mellettünk álló lány, akinek szintén ez volt az első alkalma, négy ruhát; és körülöttünk senki másnak nem volt sokkal nagyobb forgalma. Örültünk, hogy az asztalbérlés és az alkalomra vett ruhaállvány kijött a bevételből, és nem volt mínuszos (ha az autóért fizetni kellett volna, akkor az lett volna, szerencsére az oda-és visszautat a wigo és közvetve B. munkahelye szponzorálta). Júniusban még kinézünk a Gardróbra, de ha az is ugyanígy alakul, elengedjük a dolgot. Két, érintőlegesen kapcsolódó jó dolog azért volt abban, hogy erre vesztegettük el egy vasárnap nagy részét: egyrészt tudtunk barátkozni a többi árussal, másrészt a Tahina Bite-ban ebédeltem, amit kinéztem már egy ideje, és megvilágosodtam, hogy mégiscsak szeretem a falafelt (... és hogy az eddig kóstolt falafeleknek nem túl sok köze volt az igazihoz).

Végre összegyűjtöttem a bátorságom, és (egy viszonylag jól alakult próbavizsga után) megkérdeztem az oktatómat, szerinte mikor lenne értelme megpróbálni az éles forgalmi vizsgát is- azt mondta, hogy pár héten belül már mehet, ami egyszerre félelmetes és klassz (bár az elmúlt pár héten sokkal magabiztosabb sofőrré váltam, szóval nem tűnik teljesen lehetetlennek). Közben tesóm is elkezdte a vezetés-órákat, ugyanannál az oktatónál, úgyhogy legalább küzdhetünk együtt az időpontfoglalással a túlterhelt rendszerben (és titokban örülhetek, hogy már túlestem a kezdeti időszakon, olyan, mintha évekkele ezelőtt lett volna, nem tavaly nyáron).

maximum distraction

Becca McHaffie, Unsplash

A rádiócsend (és munkátlanság) ellenére elég pörgősek mostanában a napok, sokat vezetek, sokat futok, tökélyre fejlesztettem a kovászos dán zsömit, és anyummal belevágtunk egy elég masszív projektbe: el akarjuk adni a rengeteg (... tényleg rengeteg, mostanában csak a töredékét néztük át a dobozainak, és így is 60+ darabot válogattunk ki) ruhát és cipőt, ami felgyűlt nála az elmúlt évek alatt. Egyrészt mennek fel Vinted-re, másrészt lesz a következő hetekben pár gardróbvásár Pesten, amire kimegyünk (most vasárnap például ide). Nyilván azt élvezem az egészből a legjobban, hogy macskás rajzot tervezhetek az árcímkékre, B. pedig zseniális táska-és cipőfotókat készített azokhoz a darabokhoz, amiket online akarunk meghirdetni (csak sajnos az itthoni "stúdió"ja felszereltsége és a hely se elég ahhoz, hogy a ruhákkal is meg tudjuk csinálni ugyanezt). 

Az április olyan szempontból könnyebb volt, hogy kaptam rá teljes fizetést (bár teljesen csak akkor hittem el, amikor ma megérkezett a számlámra az összeg), és így egész jól át tudtam fejben keretezni, csak a vége felé csúsztam bele a hajnalban felébredős "mi lesz most"-szorongásba. Így, hogy közben május lett, lassan már el kell kezdenem állásokra jelentkezni, de nem igazán láttam semmi használhatót, és a motivációm is nagyjából nulla. Annak ellenére, hogy egy csomó mindent tanultam az előző munkahelyemen, nagyon megtépázta az önbizalmam az elmúlt ...fél év? egy év?..., és sokkal inkább arra koncentráltam, mit nem tudok és milyen szinten nem vagyok még, és egy olyan szép szorongás-spirált sikerült felhúznom az egész kódolás körül, hogy biztos lesz még vele munkám, mire újra a közelébe tudok menni.

Koncertnaptár

Anthony Delanoix, Unsplash

Ha más motivációm most épp nincs is, legalább amiatt minél előbb munkát kellene találnom, hogy utána minden pénzem koncertjegyekre költhessem, nagyon durva lesz az idei tavasz/nyár: jön a Queens of the Stone Age, Szigetre jön a Portugal.The Man, most teljesen véletlenül megláttam, hogy a Biffy Clyro is fellép a Budapest Parkban, és akkor a magyarokba bele se kezdjünk (Platon-lemezbemutató, Ivan and the Parazol, Carson Coma...)

Tegnap átestem az első próba-forgalmi-vizsgámon, nyilván mindent túlizgultam és elbénáztam, amit csak lehetett (oké, voltak jó pillanatok is, de még bőven nem mentem volna át), meglepően stresszes lett a helyzet már annyitól is, hogy az oktatóm a kötelező infókon kívül nem mond semmit, cserébe jegyzetel... tudom, hogy ez kell ahhoz, hogy élesben majd ne legyen olyan szokatlan, de attól még ez nem volt egyszerű. Mindegy, ma megint megyek vezetni, és egy kicsit visszaépíthetem az önbizalmam, előtte/utána pedig élvezhetem a napsütést.

Mert itt a földön él, és nem beszél velem se...

 

Marina Zvada, Unsplash

Nem volt könnyű kör, a múlt hetem nagy része ráment, de
- meglett az elsősegély-vizsga
- és ezt sikerült a szokásosnál kevesebb rágódással és aggódással összehozni.

Most meg is ünneplem jól életem első (cukormentes) dubaji csokis tortájával, és utána a nap hátralevő részében már szigorúan csak pihenek, mert az elmúlt pár napot egy kicsit túlzásba vittem. Holnaptól folytatódik a jogsiszerzés-küldetés a próbavizsgával, de addig még van egy délutánom csak lenni.

queasy

 

inyoung jung, unsplash

Jövő hétfőre bejelentkeztem elsősegély-vizsgára, hogy legyen kellő motivációm a tanuláshoz (és csak utána jöttem rá, hogy nincs fenn online "hivatalos" tételsor, csak több olyan, ami valószínűleg helyes...). Tavaly részt vettem a tanfolyamon személyesen is, de már nem emlékszem túl sok mindenre, mert egy idő után elég vacakul lettem a törések és vérzések vizualizálásától, és az most is kiderült, hogy nagyjából 30 perc a limitem, addig tudok erről olvasni anélkül, hogy hányingerem lenne. Nem baj, rövidebb szakaszokban, de átküzdöm magam rajta, a stabil oldalfekvésről és újraélesztésről találtam jó videót, és már csak reménykedek, hogy a vizsgán nem zavarodok majd bele... 

A héten egyébként többet vezettem, mint máskor egy hónap alatt, és érzem is a fejlődést (jövő héten leteszteljük majd, hogy most átmennék-e egy igazi forgalmi), meg mondjuk azt is, hogy menekülök a szomorúság elől a végtelen to do-listámba.

and all we do is glide

Jason Leung, Unsplash

Igyekszem továbbra is lassan, a kis sikerélményekre koncentrálva tölteni ezeket a napokat... és a tegnapi nap sikerélménye egyértelműen az ebéd volt.
Két olyan alapanyag is van, amivel kapcsolatban a Goli teljesen megváltoztatta a véleményem: az egyik a padlizsán, a másik a gomba. Mindkettőt messziről kerültem, ott viszont mindkettőbe beleszerettem, és bár faszénen grillezni továbbra se tudok, a folyékony füst nagyon jól feldobta a sima, sütőben sült padlizsánt is, gondoltam, a laskagombával is teszek itthon egy kísérletet. A recept pedig a kedvenc kajás podcastem múlt heti vendége kapcsán került szóba, és pont olyasminek tűnt, ami jól passzol ehhez a küldetéshez (egy ideje már szeretnék változatosabban főzni, mostanában több szakácskönyvet is vettem ki a könyvtárból, és bár első olvasásra szupernek tűnnek, valahogy egy konkrét receptet sose tudok kiválasztani belőlük, úgy tűnik, az én főzési stílusomhoz nem illenek... hagynom kell, hogy a kaja találjon meg engem). Egy kicsit csomót egyszerűsítettem rajta- úgy voltam vele, hogy az 1.0-s kísérlethez elég lesz, ha csak azt használom, ami épp van itthon, és ha beválik, majd bevásárolok a tökéletesítéséhez (így kimaradt a szecsuáni bors, és csak sima almaecet került bele); mindenesetre a végeredmény, főleg a folyékony füsttel és szójaszósszal megpirított gomba meglepően zseniális lett, teljesen más ízvilág, mint amit eddig kóstoltam, de olyasmi, amit mindenképp meg szeretnék tartani (és az örök húsevő B. is teljesen odáig volt, ami még nem igazán fordult elő vega ebédnél).

Emellett a nyüzsgő, napsütéses Károlyi-kertben üldögélést és a Puskin szinte üres mozitermét is szerettem tegnap, most könnyű (könnyebb?) ezekből töltődni, és itt maradni a jelenben.

shake me down

 

Hát, nem hiszem, hogy ez lesz életem leghatékonyabb hete, de a sokk az első két napban volt a legdurvább, most már egy picit több a levegő körülöttem, az pedig nagyon sokat segít, hogy tegnap voltam vezetni. Valószínűleg ez lesz az, ami a következő pár hetet összetartja- ha már lett egy adag váratlan szabadidőm, jó lenne eljárni heti több órára, és megszerezni a jogsit (már nincs beláthatatlan messzeségben, de azért még kell gyakorolnom), és mire ez megvan, talán újra lesz legalább egy kis kedvem kódra nézni.

Még túl közeli az egész ahhoz, hogy az összképet is rendesen láthassam, de az biztos, hogy akármennyire is tökéletesnek tűnt ez a munka papíron, a majdnem három év alatt sose éreztem magam igazán a helyemen (azzal együtt, hogy a csapat és a munkatársaim nagyon fognak hiányozni, és ők most is extra rendesek voltak, páran még privátban is rámírtak később, a főnököm pedig többször is hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem rajtam múlt, én jól csináltam, és sajnálja, hogy így alakult). Ez sok szempontból rajtam is múlt, közvetlenül életem legdurvább időszaka után kezdtem ott dolgozni, az első egy évben inkább csak túléltem, és én is tehettem volna többet azért, hogy elég jónak érezzem magam, de... ha tényleg az én helyem lett volna, nem kellett volna ilyen sokáig ennyire nehéznek lennie. 

well, fck

 

Almos Bechtold, Unsplash

Ha vártam volna egy órát az előző blogbejegyzés megírásával, akkor kicsit más lett volna a hangulata - azóta ugyanis már nincs munkám. (A korábbi húzós időszaknak ez sem oka, sem következménye- legalábbis azt hiszem-, bár az alapból is fellángoló szorongásomon biztosan rontott valamennyit, és amikor visszatértem a pár heti kihagyás után, komolyan nem tudtam, hogy fogom újra megszokni. Mindegy, legalább most már ezen nem kell feszülnöm...)

Re-emerge

 

Oké, azt hiszem, készen állok... 

Nem valószínű, hogy tudok egy egyértelmű vonalat húzni az elmúlt időszak alá (pedig nagyon szeretnék), egy csomó folyamat még vagy mindig tart, vagy csak most kezdődött el, de akármilyen nehéz is volt a múlt hét, azért már sokkal közelebb állt a normál mindennapokhoz, mint az azt megelőzőek. Még túl friss az egész ahhoz, hogy különösebb tanulságokat vonjak le, de az biztos, hogy az "egyszerre egy kis lépés előre"-hozzáállás működik a legjobban, úgyhogy megnézem, a bloggal kapcsolatban is tudom-e ezt csinálni. 

saláta és szájfény

Peter Wendt, Unsplash

Nem akarom elkiabálni, de az elmúlt pár hétben mintha sikerült volna egy kicsit kitörnöm az örök "több zöldséget kellene ennem - veszek zöldséget- elfeledkezek róla, és megfonnyad a hűtőfiók alján"-körforgásból, sőt, a maradék kelbimbó felhasználásával egy meglepően szuper spagettit főztem pénteken (mondatok, amiket sose hittem volna, hogy leírok...), és szinte minden este eszek egy adag salátát a szendvicseim mellé (most, hogy rajtam van a szenzor, nagyon egyértelműen látszik, hogy már ennyi is elég ahhoz, hogy étkezések után sokkal kevésbé emelkedjen meg a vércukorszintem). Az a nagyra törő tervem, hogy tavasszal rendelek majd heti termelői zöldségdobozt, csak addig még van hová fejlődnöm (és egyelőre nem is találtam meg az igazit, de nem is szántam olyan sok időt a keresgélésre). 

A másik sikerélmény, hogy vettem egy szuper rúzst a koncertre- valami drámai és sötét, de kifejezetten nem fekete árnyalatot szerettem volna, és meglepően nehezen jött össze (kb. öt éve volt egy füstös szem-sötétbordó matt rúzs korszakom, akkor egészen képben voltam a kapható sminkcuccokkal, de mostanában legtöbbször megfeledkezek az egészről, a szemöldökceruzán és a szempillaspirálon kívül nincs is itthon semmi, és csak reménykedtem benne, hogy azóta már bővült a választék, de sajnos nem).
A környékbeli Müllerben még egy komolyabb bordó se volt, a fő reménység NYX online és a boltokban is le van fosztva, úgyhogy amikor nagy nehezen megtaláltam a Douglas-webshopban a két szóba jöhető árnyalat közül a másodikat, akkor azonnal lecsaptam rá, bár tartottam tőle, hogy nem lesz elég sötét... de ma megjött, és pont olyan, mint amilyennek elképzeltem (bónusz, hogy egyáltalán nem csillog, és nem is érződik vakolatnak a számon). 

Ha már koncert, hősies küzdelmet folytatok a német Ticketmaster app telepítéséért (csak a jegyvásárlás után jelent meg az infó, hogy ott kellene megnyitni), de lassan kénytelen leszek beismerni a vereséget. Életre keltettem az androidos telefonomat csak emiatt, és regisztráltam egy új e-mail címet, de amíg nem vagyok ténylegesen Németországban, addig csak Magyarországot lehet beállítani régiónak, ahol viszont nem elérhető az app... Elvileg a weboldalon is megvan a jegy és a QR-kód, és nagyon reménykedek benne, hogy ennyi elég is lesz a bejutáshoz, de szerettem volna teljesen biztosra menni.