 |
| Blaz Photo, Unsplash |
Rég bólogattam már annyit egy könyv főszereplőjével teljes egyetértésben, mint a Soha soha soha olvasása közben... csak azt sajnálom, hogy hamarabb végeztem vele, mint hogy enyhült volna egy kicsit az idő, és kimehettem volna az Orczy parkba egy könyves piknikre. (És újra elkapott, hogy mennyire jó lenne egy gyerekmentes közösség).
 |
| Maxime Lebrun, Unsplash |
Még így is megérte kinézni a Szigetre hétfőn is, bár aggódtam, hogy már Portugal.the Man-en is tele lesz az első pár sor Chappell Roan-rajongókkal, és igen, most sokkal nehezebb volt jó helyet találni, de azért sikerült. A koncert maga egy kicsit felemás élmény volt- nem tudom, mi van az együttessel, azt olvastam, hogy a dobost lecserélték, de semmi mást, úgyhogy kicsit sokkolt, hogy az énekest leszámítva gyakorlatilag senki nem volt ott abból a felállásból, amire számítottam. Szinti konkrétan nem is nagyon volt a legtöbb dalban, és oké, így is jól szóltak, de attól még ez így bőven nem az volt, amire vártam. Ezzel együtt persze jó volt élőben hallani a Purple Yellow-t vagy a So Young-ot, meg látni a világ legintrovertáltabb frontemberét (és a szokásos, kivetítős üzeneteik is megvoltak, ráadásul magyarul: "Mi vagyunk a Portugal.the Man! Ha bárkinek is kétsége adódna azt illetően, hogy a jó koncerten van-e, "Ha nem tetszik a koncert, akkor viszont az Arctic Monkeys voltunk."), de a kezdeti csalódás azért beárnyékolta az egészet.
Utána a Last Dinner Party-t már nem volt kedvem ennyire elöl kivárni, vettem egy sört és kóboroltam egy kicsit, spontán találtam egy szuper koncertet a Revolut színpadon, amin alig voltak, aztán a fűben ülve, egy hambival a kezemben belehallgattam a lányokba, de rá kellett jönnöm, hogy nekem ez a casual, messziről koncertnézés nem annyira jön be- vagy ott akarok lenni közel, és kapcsolódni az egészhez, vagy túlságosan is beleolvad a háttérbe. Azt tudtam, hogy Chappell már biztos nem fog beleférni, de szuper volt látni a rengeteg színes-csillámos ruhát a közönségen is (és fertőző a dolog, hazaérve zuhanyzás közben strasszokat mostam le magamról úgy is, hogy overálban voltam).
A kisgyerekes családi látogatásnak+ a nehezítő körülményeknek (30 fok feletti meleg, délutáni szundik, B. és a húga gyógyszerváltása- mindketten most kezdtek el szemaglutidot szedni a cukorbetegségükre, és felváltva küzdöttek az émelygéssel) azért volt egy olyan következménye is, hogy bár M. reggel 7-től este 9-ig ment volna, azért sok szünetet és itthoni pihit tartottunk, és nem is voltak kőbe vésett programok, egyedül a pillangóházat szerették volna megnézni, ami csak pár villamosmegállónyira van a lakástól, és nagy sikere volt (bár M.-el együtt ugráltunk el a ránk szálló lepkék elől, B. viszont kapott egy szép azúrkék példányt a sapijára, később pedig a fejére is), ezen kívül a legtöbb időt a környékbeli játszótereken töltöttük (és megkezdtem M. zenei ízlésének az alakítgatását, a Kooks tetszett neki, a Queens of the Stone Age-re pedig az volt a reakció, hogy hallgassuk még hangosabban és hangosabban, szóval van remény, hogy 10-12 év múlva már vele megyek fesztiválra).
Most pedig kicsit élvezem a lassulást, tegnap végre eljutottam a könyvtárba az előjegyzett Soha soha soháért, és Moa Herngren: A válás-ára is lecsaptam (és azóta már végig is olvastam, nagyon bejött, kár, hogy a sorozat második részének minden példánya ki van kölcsönözve, pedig már mennék is vissza érte). A vezetést viszont elhanyagoltam az elmúlt hét izgalmai mellett, és most már muszáj lesz visszaállni rá, mert a hétvégi baráti talira Érdre már szeretnék én kivezetni (ha sikerül GreenGo-t találni hozzá a környéken, és nem vesztem el a bátorságomat az utolsó pillanatban).
Mostanában egy hétről két heti sűrűségre váltottam a terápián, és úgy néz ki, ez a ritmus egész jól működik. Ha nagyon kizoomolok az életemből, akkor illik erre az időszakra a "sose történik semmi"-címke, és valahogy mégis tudom alkalomról alkalomra szállítani az aprócska, de nekem annál jelentőségteljesebb mérföldköveket és változásokat, merhogy most éppen történik az, ami eddig egy terápiás folyamatban se sikerült: változik az, ahogy mélyen, legbelül érzem magam, és változik az, ahogy viselkedek bizonyos helyzetekben.
Ehhez persze szükség volt a korábbi kognitív alapozásra is, tizenéves koromtól magamat kellett megtanítanom arra, hogy kibogozzam mások működését + a sajátomat, és ezek az izmaim már kifejezetten erősek, de bármilyen módon is próbálkoztam, sose tudtam megugrani azt, hogy a legbelső, legmélyebb rétegben is lecsapódjanak ezek a változások, hogy nagyobb biztonságban érezzem magam, hogy kevésbé sérüljek a nehéz érzéseimtől. Persze, nincs egyik napról a másikra varázsütésszerű átalakulás, de olyan helyzeteket is sokkal jobban tudok kezelni, amik korábban nagyon kiborítottak volna (pl. legutóbb egy nagyon kellemetlen beszélgetés közben tudtam valós időben címkézni és megfigyelni az érzéseimet, ami biztos, hogy eddig még sose jött össze), nyitottabb és kiegyensúlyozottabb vagyok, és kevésbé próbálok mindenáron alkalmazkodni.
(Oké, egy gyors lábjegyzet: biztos, hogy rengeteget számít az, hogy a legnagyobb stresszforrást jelentő munkahely éppen nincs- de persze az ezzel járó bizonytalanság is egy nehézség, amivel úgy érzem, egész jól meg tudok küzdeni. Másrészt az SSRI is tényező, és talán pont azt csinálja, amit szerettem volna: nincsenek durva, spirálos mélypontok, nincseken óceánszerűen mindent elárasztó fájdalmas érzések - megmaradnak, csak sokkal kevésbé intenzíven, és így már tudok velük dolgozni. Érdekes lenne két párhuzamos univerzumba átnézni, ahol ezek a változók másképp vannak, de azt hiszem, nekem most ez így működik.)
A hét fő témája egyébként nem az önismeret volt, hanem a takarítás (bár a nagyon kellemetlen beszélgetés is részben ehhez kapcsolódott), ugyanis hétvégén ittalvós vendégeink lesznek, több napra is, és ehhez kicsit élhetőbb állapotokat kellett varázsolni. Mostanra azért az életem legtöbb területén funkcionális felnőttnek tartom magam, ha van kivétel, az pont az életterünk rendben és tisztán tartása: egyszerűen aránytalannak érzem a rá fordított időt és energiát a végeredményhez képest, megúszásra játszok, nincs igazán jó rendszerünk, és valahol nagyon mélyen még mindig meglep, hogy ezek a dolgok nem oldódnak meg maguktól (B. is nagyjából így áll hozzá, közös a felelősség és közös a káosz; annyi a különbség, hogy ha egyszer nekiugrunk a takarításnak, B. szuper alapos és precíz, én pedig csak túlesni akarok rajta, cserébe sokkal jobb vagyok rendrakásban, napi szinten és nagyban is). Most napokra bontva azért sikerült egy-egy szobával végezni, és jó lenne a most kilistázott feladatokat valami rendszerbe foglalva pár hetente csinálni is, mert végre nagyon jó érzés itthon lenni a tisztaságban (az más kérdés, hogy igazából eggyel több szobára lenne szükség, mert a szellős, rendezett nagyszoba csak akkor megoldható, ha minden kreatív cuccom és a futópadom is száműzve van valahová máshová).
Végül megvettem péntekre is a Sziget-jegyet (miután láttam, hogy a Kooks után Blossoms is lesz), és az utolsó pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy megér-e egy Pogány Indulót az első sor nagyobb esélye. Utólag már úgy néz ki, meglett volna az első sor akkor is, ha csak 7 előtt kicsivel érek oda, egyáltalán nem volt vészes a helyzet a Nagyszínpadnál (még sose sikerült ennyire egyszerűen ennyire előre kerülnöm, jellemző, hogy most ment, Arctic Monkeys-on vagy Foo Fighters-en meg esélytelen volt), de így legalább kevesebbet kellett ezen stresszelnem, cserébe megerősödött bennem, hogy a rap továbbra se az én műfajom.
Kooks-ra viszont érdemes volt menni, még ha nem is tartoznak a top kedvenceim közé, azért az olyan indie alapműveket, mint a She Moves in Her Own Way vagy a Bad Habit, megérte élőben hallani. Az energia nem volt annyira átütő, azt inkább a Blossoms hozta fél órával később, megérte átküzdeni magam a porfelhőn miattuk, és még itt is sikerült a koncert nagy részében okésan rálátni a színpadra. Jobbak voltak, mint 2018-ban, főleg mert most nem szakadt az eső, de azóta az egyik lemezüket (Cool Like You) rengeteget hallgattam, és az új dalaik is egész jól működtek. Már csak abban reménykedek, hogy hétfőn se lesznek többen, és a Portugal.the Man-re is sikerül ennyire jól helyezkednem...
 |
| White Rainforest, Unsplash |
Első rész itt, azóta találtam még pár érdekes illatot :)
Az biztos volt, hogy nem most fogok újabb teljes üveges parfümre beruházni, viszont a redditemen egyre több és több ilyen tartalom bukkant fel, ahonnan megtudtam hogy külföldön egy létező műfaj az, hogy 10ml-nyi kimért illatot árulnak töredék áron, és (miután hiába kerestem magam mellé olyanokat, akik szintén rendelnének és szétdobhatnánk a postaköltséget), és az is kiderült, hogy facebook-csoportok is vannak, ahol a tagok cserélgetik/árulják a saját dekantjaikat.
Annyira belelkesedtem, hogy egy héten belül már meg is volt a Steamed Rainbow, amire legalább fél éve vágyakozok, és B. kedvenc illata is (őt nem fertőztem meg annyira durván, de egyszer beleszagolt a Black Sea-be, amivel én is szemeztem, meggyőztem róla, hogy hozzunk el egy mintát, és kész, megvan Az Illata a következő 10 évre). Ezzel párhuzamosan most a 7Scents helyett a neroli illatmintáit próbálgatom (furi, mert csak online lehet rendelni, és egy körben egy illatból csak egy darabot, de arra bőven elég, hogy eldöntsem, bejön-e), kicsit körbenéztem a Jo Malone-nál és a Lush-nál is, most éppen ezeket teszteltem:
 |
| Claudia Pop, Unsplash |
Egy ideje fixen ráálltam a heti egy állatmenhely-látogatásra (autóval még nem mertem menni, de az az egyik következő célpontom), és kifejezetten hiányoznak a cicák két alkalom közt- nyilván megvannak a kedvenceim, és nyilván ettől még szurkolok, hogy örökbefogadják őket, de azért ma összeszorult a szívem egy kicsit, amikor láttam a menhely facebook-oldalán, hogy a kis fekete jószág, akivel először megbarátkoztam, is gazdijelöltes... őt pont aznap hozták be, amikor először jártam ott, és bár kicsit bizalmatlan volt, azért már akkor sikerült megsimogatnom, és azóta is jókat játszottunk vele meg a négy forgószél-cirmos-kenneltársával (akik közül az utolsót szintén most fogadták be). Fura lesz így látni azt a helyet, hogy már teljesen lecserélődtek (másrészt persze szuper, mert tele van a menhely kölyökmacskákkal is), és tudom, hogy még vannak ott csomóan, akik számítanak a simire és a játékra, de azért ilyenkor nagyon sajnálom, hogy ide nem hozhattam haza.
 |
| Holly Stratton, Unsplash |
De ami a jó hír: a lehetséges kiszállítási időszak legelső napján, pénteken (és a lehető legkorábban, 8 körül) befutott az Ikeából rendelt zseniális matrac és teljesen oké, minimalista ágykeret, még délután sikerült találni szállítókat, akik megszabadítanak a régi matractól anélkül, hogy hulladékudvarokkal kellene egyeztetni (más kérdés, hogy ma délelőttre ígérték magukat, és még mindig nincsenek sehol), mostanra pedig összelegóztuk az új ágyat, beágyaztunk a frissen mosott ágyneművel... és B. azóta csak enni mászott ki onnan. Én már sajnos az alváshiánynak abban a szakaszában tartok, ahol a szervezetem úgy dönt, hogy tulajdonképpen nincs is szükségem erre az egészre, de remélhetőleg ma éjszaka már elég fáradt leszek ahhoz, hogy összejöjjön nyolc óra alvás zavartalanul.
Azt hiszem, hosszú ideje először alulbecsültem, hány ember jön el a Budapest Parkba (és hányan fognak már több, mint egy órával előtte sorban állni), így most nem első sor lett a Queens of the Stone Age-re, hanem második, de viszonylag jó helyen (egy vonalban Mikey mikrofonállványával), ahonnan nem is terveztem mozdulni a koncert legvégéig.
Most is voltak tökéletes pillanatok (I Appear Missing élőben! meg persze az új album dalait is jó volt hallani, miután végre rendesen hallgattam+ megszerettem az In Times New Roman-t az elmúlt pár hétben), de a 2018-ashoz képest valami mégis hiányzott... nagyon nehéz megfogalmazni, mert a dalok nagyon jól szóltak, de mégis kicsit más volt a kisugárzás mondjuk a múltkori Biffy-hez képest (ami egyelőre marad az idei nyár koncertje), lehet, hogy egyszerűen túl régóta csinálják már ezt, de valahogy inkább "rocksztárt játszok egy B-kategóriás hollywood-i filmben" jött át, mint valódi lelkesedés. A helyén volt minden, darabszámra oké volt, kifejezetten erős setlistet raktak össze, amitől még el is kanyarodtak az egyébként szuperlelkes közönség kérésére, de akkor se volt benne a levegőben az, amire a múltkoriról emlékszem.
Ami viszont pozitív változás a korábbiakhoz képest, hogy simán felvettem a s.k., egyedi overálomat, a világ legpirosabb rúzsával, és mégse feszengtem egy pillanatig se, jól voltam a bőrömben úgy, ahogy akkor voltam. Leírva olyan egyszerűnek tűnik, és mégis, ez egy olyan állapot, amit 36 év alatt nagyon kevésszer sikerült összehozni- de mostanában talán egyre gyakrabban.
 |
| Diego Alves, Unsplash |
Nagyon érdekes hullámvasút volt ez a vezetni tanulás, viszonylag sokáig kényelmetlen és félelmetes maradt (annak ellenére, hogy a világ legjobb oktatóját fogtam ki, aki végig hitt bennem), és azt se volt könnyű kezelni, hogy amikor végre jobban összeállt egy-egy részfolyamat, akkor még mindig volt millió másik, amit ki kellett csiszolni, és nem javultam lineárisan hétről hétre, egyenletes tempóban, előre kiszabott (és sokszorosan túllépett) határidőig. Az rengeteget számított, hogy az elmúlt pár hónapban már tudtam akár heti többször is órákra járni (és abban reménykedek, hogy így az egyedül vezetésbe is bele tudok majd rázódni), és az esetek túlnyomó részében már kifejezetten élveztem, de mindig jött egyvalami, amit benéztem... és gondolom, ilyen a jövőben is lesz, de azért még mindig rengeteg és folyamatos koncentráció kell ahhoz, hogy jól csináljam.
A kacskaringós ide vezető utat leszámítva viszont óriási sikerélmény megváltoztatni magamról egy ilyen mélyen rögzült "ez nekem biztosan nem menne"-dolgot, és megtanulni valami gyakorlatit és kézzel foghatót.
Most persze végtelen a listám, hogy hova kalandozunk majd B.-vel, ha már készen állok a nagyobb távokra, és arra is nagyon kíváncsi leszek, mennyire lesz hatalmas különbség először úgy autóba ülni, hogy már 100%-ig az én felelősségem, ami történik...
 |
| Ethan Robertson, Unsplash |
 |
| Jubéo Hernandez, Unsplash |
Oké, sorozatban ez már a második bejegyzés, ami megíratlanul a piszkozatban marad, és csak egyre nehezebben és nehezebben veszem rá magam, hogy foglalkozzak vele, szóval most kivételesen csak egy dologra fogok koncentrálni egészen addig, amíg nem végzek vele...
Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, hogy (munka szempontjából) leginkább a semmiben lebegtem, eddig többnyire volt tervem és irányom, most viszont nincs meg az a pici szikra, ami mutatná, merre kellene tapogatózni - ami olyan szempontból nem is óriási katasztrófa, hogy álláslehetőségek se igazán vannak, aminél pedig végül rászánom magam a jelentkezésre, onnan nulla a reakció, szóval nem érzem azt, hogy bármiről is lemaradnék. Azt nehéz eldönteni, hogy ez most egy "tanuld meg kezelni a bizonytalanságot"-időszak vagy csak túl kényelmes a munka-stressz nélkül létezni, és meggyőzöm magam róla, hogy jól van ez így, mindenesetre most ezerszer könnyebben megy megélni a pillanatokat, mint amikor legutóbb itthon ragadtam hosszabb időre.
Azért az látszik, hogy amibe figyelmet és energiát teszek, az elkezd eredményeket is hozni, perpillanat ez éppen a varrás, ahol múlt héten elkészültem az eddigi legbonyolultabb ruhadarabbal, amit azóta szerettem volna a magaménak tudni, mióta felfedeztem a Lucy&Yak-ot, és amiről tudtam, hogy boltban esélytelen venni: varrtam egy overált. Ez is olyasmi, ami a fejemben lebegett már egy ideje, de csak akkor öltött konkrét formát, amikor a webshopban megláttam egymás mellett ugyanannak a mintás pamutvászonnak a sötét és a világos hátterű változatát, onnan viszont annyira tetszett, amit elképzeltem hozzá, hogy muszáj volt végigcsinálnom (és a próbadarab is meglepően jól sikerült... harmadjára legalábbis, úgyhogy viszonylag nyugodtan vágtam bele a végleges anyagokba is, és még láthatatlan cipzárat is megtanultam varrni).
A legmeglepőbb, hogy tényleg olyan lett, amilyennek szerettem volna (ami a kreatív projektek töredékében sikerül), sőt, annak ellenére, hogy semmilyen szempontból nem átlagos cucc, simán hordható, azóta már többször volt rajtam utcára, és egyáltalán nem éreztem semmilyen feszengést - lehet, hogy lassan megtanulom a helyén kezelni a s.k. ruhadarabokat.
A forgalmi vizsga viszont elsőre nem sikerült, jövő héten újra próbálkozok, és nagyon reménykedek benne, hogy már nem fogom annyira szétizgulni magam (meg hogy normálisabb lesz a vizsgabiztos, mert amit nem én tettem traumatikussá az első körben, azt sikerült neki). Ezzel együtt az egy hatalmas eredmény, hogy nem tudta megrengetni az önmagamba vetett hitet- szerintem tudok vezetni, az oktatóm szerint is tudok vezetni, most már csak egy kis szerencsére van szükség ahhoz, hogy erről papírom is legyen végre (és nyilván akkor jöhet az óvatos, lépésről-lépésre rutinépítés).
 |
| Konrad Burdyn, Unsplash |
Oké, ezért nem szabad blogposzt-kezdeményeket piszkozatban hagyni 1-2 napnál tovább, azóta az érzelmi hullámvasúton már pár fenttel és lenttel előrébb tartok, mint amikor kiválasztottam ezt a címet és képet, de nem hagyom őket elveszni, megpróbálok visszahangolódni múlt hétvégére.
Szombaton családi strandolás volt a program, ahová úgy estem be, hogy egyrészt előtte egy nappal a Herosznál öt cica szaladgált rajtam/mászott fel a nyakamba, úgyhogy tetőtől talpig tele voltam pici karmolásokkal (de egyébként abszolút megérte), másrészt megígértem, hogy varrok egy hűtőtokot az unokahúgom epipenjének, ami egy adag kísérletezés után egy körülre lett kész, úgyhogy nem aludtam túl sokat.
Csillaghegyre mentünk, amit egy ideig nem fogok megismételni- a kedvenc kinti medencém még nem volt használható, ahogy a két csúszdából az egyik, a kinti gyerekmedence és még ki tudja, mennyi minden más se (a weboldalon egy szép hosszú disclaimer az első dolog, ami felugrik, úgy tűnik, egyre bővül a nem működő dolgok listája), a jegyár viszont ehhez képest nagyon durva. Szerencsére a gyerek-részleg bent legalább viszonylag egyben volt, és mivel ez volt az unokahúgom 2. szülinapi bulija, ő legalább pancsolhatott, amennyit csak szeretett volna (én pedig hosszú kihagyás után lemerészkedtem az egyetlen üzemelő csúszdán, ami azért elég klassz volt). A lángos+fröccs+fás domboldalon árnyékban újságolvasás kombinációját pedig szerencsére semmi nem tudta elrontani, azt hiszem, egész délutánokat tudnék ott ezzel eltölteni.
Utána minimalistán, de azért B.-vel bekapcsolódtunk a Múzeumok Éjszakájába, a Ludwigban 9-kor ránk oltották a lámpákat (de szerencsére egyik félelmetesebb kép se kelt életre), az Unicum Házban viszont tíz után is annyian álltak sorban, hogy inkább elengedtük, de azért a fényfestés és a koncert hangulatos volt.
Még mindig elcsúszhatott volna az egész a linóprintnél, aminél nyomdázáskor csak egy próbálkozásom volt javítási lehetőségek nélkül, de annyira tetszett az Ivan-logó így, hogy nem tudtam nem kipróbálni, és végül teljesen rendben is lett (oké, a blokkot újra kellett faragnom, de most először sikerült a tradicionális helyett puha linóval dolgozni, amit egy kicsit olyan érzés faragni, mintha sajtból lenne, de sokkal precízebbek és vékonyabbak lettek a betűk körvonalai, mint az első verzióban).
Ezek után amikor a textilfestésnél egy rövidnadrágon a mélyebb sárga szín mellett fura sötét pigmentfoltok is megjelentek (se előtte, se utána semmivel nem fordult elő ugyanez, még az a póló is teljesen folttalan lett, amit ezzel egyszerre, ugyanabban az edényben színeztem át), nem mondom, hogy szemem se rebbent, de szinte azonnal volt tervem rá, hogy lehetne jól kijönni belőle - van egy páfránymintás, viszonylag nagy stencilem, meg végtelen mennyiségű festékem, és a foltok amúgy is kicsit páfránylevél-alakban rendeződtek, legyen akkor páfrányos a nadrág. Egyelőre csak az egyik szárán tüntettem el a legnagyobb foltot így, de az látszik, hogy koncepció jó, már csak végig kell csinálnom.
 |
| Amel Majanovic, Unsplash |
Annyira nagy a rádiócsend a beadott állásjelentkezésekkel kapcsolatban, hogy már azon is elgondolkodtam, hogy pár HR-esre is jelentkezek- tegnap körbenéztem profession-ön, meglepően jók (is) vannak, a csavar benne csak annyi, hogy általában IT-s cégeknél. Passz, hogy egy hét éves lyukkal az önéletrajzomban mennyire hívnának be egyáltalán (és főleg, hogy szeretném-e csinálni, még ha csak átmenetileg is), de lehet, hogy adok neki egy esélyt.
Egyértelműen túl nagy hatalmat kaptam azzal, hogy felfedeztem a Columbus ruhafestékeket - a múltkori sima napsárga után a leendő standkendőmhöz vett textilt már három különböző árnyalat keverésével sikerült befesteni, először azt hittem, hogy karamellbarnára, de igazából egy nagyon mély és meleg sárga lesz a vége, és imádom, pont ezek azok az árnyalatok, amiket boltban képtelenség találni. A sál mintája is egész jól alakul, csak nagyon-nagyon türelmesnek kell hozzá lenni (és nagyjából háromszor annyi textilfestékre van szükség hozzá, mint gondoltam volna).
Sajnos így, hogy a végéhez közeledik a május, egyre jobban nehezedik rám a súlya annak, hogy még mindig a kisujjamat se mozdítottam az álláskeresés kapcsán - az egyetlen igazán szimpatikus hirdetésnek pedig holnap jár le a határideje, úgyhogy ma nagy nehezen neki is álltam frissíteni az önéletrajzomat (csak hogy utána kiderüljön, hogy semmi szükség rá, és egy 20+ kérdéses Google Form-on kell átrágni magam, még szerencse, hogy a hirdetés olyan jó volt, amilyen, különben 5 perc után feladtam volna). Ha már idáig eljutottam, gyorsan beadtam a jelentkezést egy másik helyre is, kíváncsi vagyok, lesz-e bármi reakció.
 |
| Katja Anokhina, Unsplash |
Majdnem két hónapos kihagyás után a héten újra kódoltam (az elmúlt 3 napban mindennap, egyelőre ennyi is a célom vele, sokkal inkább a rendszeresség, mint az óriási haladás), és jutalomképpen tegnap este láttam egy álláshirdetést, ami egészen jól nézett ki.
Már a címadó dal megjelenésekor sejtettem, de most már biztos, szuper lett az új Ivan&the Parazol, és legyőzve a Budapest Park-fóbiámat, jövő héten élőben is meg kellene hallgatni...
Kicsit tartottam tőle, de Jason Mantzoukas teljesen jól működik az eredeti Taskmasterben, az ausztrál évad viszont továbbra is marad a kedvenc.
 |
| Kevin Mueller, Unsplash |
Nem akartam utolsó pillanatra hagyni a kétfaktoros ügyfélkapu-belépést, és hetekkel hamarabb megcsináltam, mint ahogy küldték volna a tájékoztatót, így nem tud belépni nálam azzal a módszerrel, ahogy szeretett volna (de azért találtunk rá megoldást), és most az álláskeresési járadékot is konkrétan egy nappal hamarabb kezdtem intézni, mint kellett volna (így rossz a kezdési dátum, és most bogozhatom ki, hogy lehet változtatni rajta, ráadásul a kormányhivatal is 24 órán belül válaszolt, hogy oké, megkezdték a folyamatot, küldjek vissza még pár dokumentumot - ha ők többet halogatnának, akkor is egyszerűbb lenne).
Megcsináltam! Ez itt az a viszkózanyag, amit kicsit több, mint 2 éve vettem Barcelonában, és azóta már többször is újraterveződött, mit varrok belőle (főleg csak halogattam, mert féltem tőle, hogy elrontom). Legtovább ilyesmi ruhát szerettem volna, de végiggondolva, hogy mit veszek fel ténylegesen a mindennapokban, valószínűleg jobban jártam a nadrággal... Tavaly tavasztól őszig nagyjából a H&M-es viszkóznadrágomban éltem, és szegénykén már kezdenek látszani a használat jelei, de youtube-on szembejött egy "hogy klónozd a ruháidat"-videó, ami alapján tudtam gyártani belőle egy szabásmintát, és a tesztdarab meglepően jól sikerült, úgyhogy a héten belevágtam élesben is. Nem mondom, hogy kifejezetten könnyű volt akár kiszabni, akár megvarrni, de a korábban használt viszkózhoz képest kicsit kevésbé csúszott rosszabbra számítottam, és menet közben végre megtanultam normálisan a cikcakk-szegélyvarrást is, úgyhogy most még a mosástól se tartok (annyira), elvileg nem fognak bomlani a szélek.
Időközben túl hideg lett az ilyen vékony nadrágokhoz? Igen. Még mindig meg vagyok fázva? Igen. (Ez mindig vicces játék májustól októberig, a "vajon meg vagyok fázva, vagy allergia", de most épp a megfázásra tippelek). Ettől függetlenül fel fogom ma venni? Naná. Sőt, lehet, hogy egy saját készítésű toppal együtt fogom felvenni (... és ha jók együtt, akkor a két szabásmintából csinálok majd egy overált).
Más, nem-varráshoz-de-ruhákhoz kapcsolódó történések: Vintedről befutottak az első lezárult vásárlások (már csak Görögországba kell odaérnie egy cipőnek), nagyjából ugyanolyan egyszerű volt feladni a csomagokat Foxpost-tal, Sameday-yel és Packetával, és egyelőre senki nem reklamált. A ruhavásár viszont elég nagy csalódás lett, összesen három cipőt adtunk el (bár ezek közül az egyik igazi "első látásra szerelem"-történet volt), a mellettünk álló lány, akinek szintén ez volt az első alkalma, négy ruhát; és körülöttünk senki másnak nem volt sokkal nagyobb forgalma. Örültünk, hogy az asztalbérlés és az alkalomra vett ruhaállvány kijött a bevételből, és nem volt mínuszos (ha az autóért fizetni kellett volna, akkor az lett volna, szerencsére az oda-és visszautat a wigo és közvetve B. munkahelye szponzorálta). Júniusban még kinézünk a Gardróbra, de ha az is ugyanígy alakul, elengedjük a dolgot. Két, érintőlegesen kapcsolódó jó dolog azért volt abban, hogy erre vesztegettük el egy vasárnap nagy részét: egyrészt tudtunk barátkozni a többi árussal, másrészt a Tahina Bite-ban ebédeltem, amit kinéztem már egy ideje, és megvilágosodtam, hogy mégiscsak szeretem a falafelt (... és hogy az eddig kóstolt falafeleknek nem túl sok köze volt az igazihoz).
Végre összegyűjtöttem a bátorságom, és (egy viszonylag jól alakult próbavizsga után) megkérdeztem az oktatómat, szerinte mikor lenne értelme megpróbálni az éles forgalmi vizsgát is- azt mondta, hogy pár héten belül már mehet, ami egyszerre félelmetes és klassz (bár az elmúlt pár héten sokkal magabiztosabb sofőrré váltam, szóval nem tűnik teljesen lehetetlennek). Közben tesóm is elkezdte a vezetés-órákat, ugyanannál az oktatónál, úgyhogy legalább küzdhetünk együtt az időpontfoglalással a túlterhelt rendszerben (és titokban örülhetek, hogy már túlestem a kezdeti időszakon, olyan, mintha évekkele ezelőtt lett volna, nem tavaly nyáron).
 |
| Becca McHaffie, Unsplash |
Az április olyan szempontból könnyebb volt, hogy kaptam rá teljes fizetést (bár teljesen csak akkor hittem el, amikor ma megérkezett a számlámra az összeg), és így egész jól át tudtam fejben keretezni, csak a vége felé csúsztam bele a hajnalban felébredős "mi lesz most"-szorongásba. Így, hogy közben május lett, lassan már el kell kezdenem állásokra jelentkezni, de nem igazán láttam semmi használhatót, és a motivációm is nagyjából nulla. Annak ellenére, hogy egy csomó mindent tanultam az előző munkahelyemen, nagyon megtépázta az önbizalmam az elmúlt ...fél év? egy év?..., és sokkal inkább arra koncentráltam, mit nem tudok és milyen szinten nem vagyok még, és egy olyan szép szorongás-spirált sikerült felhúznom az egész kódolás körül, hogy biztos lesz még vele munkám, mire újra a közelébe tudok menni.
 |
| Anthony Delanoix, Unsplash |
Tegnap átestem az első próba-forgalmi-vizsgámon, nyilván mindent túlizgultam és elbénáztam, amit csak lehetett (oké, voltak jó pillanatok is, de még bőven nem mentem volna át), meglepően stresszes lett a helyzet már annyitól is, hogy az oktatóm a kötelező infókon kívül nem mond semmit, cserébe jegyzetel... tudom, hogy ez kell ahhoz, hogy élesben majd ne legyen olyan szokatlan, de attól még ez nem volt egyszerű. Mindegy, ma megint megyek vezetni, és egy kicsit visszaépíthetem az önbizalmam, előtte/utána pedig élvezhetem a napsütést.
 |
| Marina Zvada, Unsplash |
Nem volt könnyű kör, a múlt hetem nagy része ráment, de
- meglett az elsősegély-vizsga
- és ezt sikerült a szokásosnál kevesebb rágódással és aggódással összehozni.
Most meg is ünneplem jól életem első (cukormentes) dubaji csokis tortájával, és utána a nap hátralevő részében már szigorúan csak pihenek, mert az elmúlt pár napot egy kicsit túlzásba vittem. Holnaptól folytatódik a jogsiszerzés-küldetés a próbavizsgával, de addig még van egy délutánom csak lenni.
 |
| inyoung jung, unsplash |
A héten egyébként többet vezettem, mint máskor egy hónap alatt, és érzem is a fejlődést (jövő héten leteszteljük majd, hogy most átmennék-e egy igazi forgalmi), meg mondjuk azt is, hogy menekülök a szomorúság elől a végtelen to do-listámba.
 |
| Jason Leung, Unsplash |
Emellett a nyüzsgő, napsütéses Károlyi-kertben üldögélést és a Puskin szinte üres mozitermét is szerettem tegnap, most könnyű (könnyebb?) ezekből töltődni, és itt maradni a jelenben.
Még túl közeli az egész ahhoz, hogy az összképet is rendesen láthassam, de az biztos, hogy akármennyire is tökéletesnek tűnt ez a munka papíron, a majdnem három év alatt sose éreztem magam igazán a helyemen (azzal együtt, hogy a csapat és a munkatársaim nagyon fognak hiányozni, és ők most is extra rendesek voltak, páran még privátban is rámírtak később, a főnököm pedig többször is hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem rajtam múlt, én jól csináltam, és sajnálja, hogy így alakult). Ez sok szempontból rajtam is múlt, közvetlenül életem legdurvább időszaka után kezdtem ott dolgozni, az első egy évben inkább csak túléltem, és én is tehettem volna többet azért, hogy elég jónak érezzem magam, de... ha tényleg az én helyem lett volna, nem kellett volna ilyen sokáig ennyire nehéznek lennie.
 |
| Almos Bechtold, Unsplash |
Nem valószínű, hogy tudok egy egyértelmű vonalat húzni az elmúlt időszak alá (pedig nagyon szeretnék), egy csomó folyamat még vagy mindig tart, vagy csak most kezdődött el, de akármilyen nehéz is volt a múlt hét, azért már sokkal közelebb állt a normál mindennapokhoz, mint az azt megelőzőek. Még túl friss az egész ahhoz, hogy különösebb tanulságokat vonjak le, de az biztos, hogy az "egyszerre egy kis lépés előre"-hozzáállás működik a legjobban, úgyhogy megnézem, a bloggal kapcsolatban is tudom-e ezt csinálni.
 |
| Peter Wendt, Unsplash |
Szerencsére a Severance 2. évada egyelőre beváltja a hozzá fűzött reményeket, nagyon élvezem, hogy újra van egy hétről hétre várható sorozat (bár péntektől péntekig nehéz találni bármi más nézhetőt).
 |
| Jack Swords, Unsplash |
Ez a hét munka szempontjából tele volt bőven komfortzónán kívüli dolgokkal (pl. nekem kellett megtartani a másfél órás retrót az egész csapatnak), és bár sokszor gondoltam arra reggelente, hogy mennyivel jobb lenne csak simán kivenni egy egynapos szabit, mindig lebeszéltem magam róla (és aztán mindig jobb érzés volt ténylegesen szembenézni ezekkel a helyzetekkel, mint elmenekülni előlük). Ma külön nehezítés, hogy a fél éves teljesítményértékelést is ki kell töltenem úgy, hogy mostanában főleg túlélésre játszottam, és elég nehéz bármilyen fejlődést vagy javulást előrángatni.
Összességében még mindig több előnye, mint hátránya van annak, hogy IT területen dolgozok, de most éppen nagyon szívesen beáldoznám az izgalmas feladatokat és tanulási lehetőséget azért, hogy pár hónapig kényelmes, nyugis, ismétlődő és kiszámítható dolgokat csináljak (és nagyon hiányzik a pár évvel ezelőtti munkaerőpiac, ahol lazán tudtam volna váltani, mostanában azért sokkal nehezebbnek tűnik).
Egyébként ahhoz képest, honnan indult, egész jól végződött a nap, tűrhetően sokat szóltam hozzá a rettegett tervezős meetingen, és még a hétzáró-kötetlen beszélgetésre is becsatlakoztam... most pedig jöhet a jól megérdemelt új Severance-rész, holnap Be Thrifty (két hét múlva Cage the Elephant, jó lenne rá találni valami érdekesebb ruhát), vasárnap pedig a tesóimmal megnézzük az Erdő kapitányát (oké, fáradt vagyok, de őszintén nem értettem, a pénztáros miért lepődött meg azon, hogy csak három felnőttjegyet vettem rá...)
- vettem egy konzerv csicseriborsót, és tegnap este készült belőle egy adag fűszeres pirított csicseriborsó, meg életem első s.k. hummusza, és mindkettő finom lett (a konzerv grafikája pedig zseniális)
- tegnap ezen kívül is egész sok dolgot sikerült megcsinálni, és teljesen más úgy kezdeni a hetet, hogy van pár napra előre ebéd, meg egy nagy adag összevágott zöldség a hűtőben
- hirtelen felindulásból kitöltöttem a hatodikos matekfelvételit, és egész jó az eredmény, kb. csak figyelmetlenség miatt vesztettem pontot (bár a 12-éves-én mindenre rosszallóan összehúzza a szemöldökét, ami nem max pontszám)
 |
| Vidar Nordli-Mathisen, Unsplash |
Sajnos ami egyszeri "szorongás-jobbanlét"-körnek tűnt nagyjából múlt péntekig, az a mostani héten is megismétlődött, csak kicsit más intenzitással és időzítéssel. Összességében most is arról szólt a munkanapjaim többsége, hogy stresszeltem és nem aludtam (és extra fáradtan vonszoltam végig magam a vezetős napon, de legalább nem mondtam le). Kimozdultam, voltak programjaim (a már készülő 25 for 2025-listáról máris kipipálhatok pár pontot), minden kibogozódott, nem történt semmi katasztrófa, mégis mélyebbre megy most ez a januári szürke, lemerült állapot, mint az kellemes lenne.
A pszichológusomtól azt a házit kaptam, hogy legyen 10 perc a hétvégémben, amíg semmit, de tényleg semmit nem csinálok - már lassan véget ér a vasárnap, de még mindig nem sikerült időt szánni rá, nagyon nehéz most csak létezni a gondolataimmal (de a "rendes" sportolás, ami köré elég nagy ellenállást építettem az elmúlt pár hétben, legalább megvolt).
A hét egy aprócska fénypontja, hogy az új évad kezdete előtt újranéztük a Severance eddigi részeit, mert B.-vel mindkettőnknek főleg annyi maradt meg belőle, hogy jó volt, de a konkrét eseményekből szinte semmi - és másodjára még ütősebb, nagyon jó volt ráhangolódni a részletekre, és nagyon reménykedek benne, hogy a mostani részek is meg tudják ugrani a lécet.
