Coming soon

 

Tim Mossholder, Unsplash

Oké, most már hivatalos és elmondtam (szinte) mindenkinek, akinek kellett- hétfőn felmondtam, januártól új munkahelyem lesz. Így pont nem jön össze az öt év a mostani helyen, de ezzel együtt is minden porcikámban érzem, hogy ez a jó döntés (pontosabban hogy már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna lépnem, főleg ha tudom, hogy ilyen lehetőségek vannak, és hogy ennyivel átlag alatti a fizetésem). Egyelőre még az tart mozgásban, hogy december közepétől már nem kell dolgoznom, talán lesz egy pici esélyem rápihenni az újra, vagy legalább kipihenni annyit ebből az évből, amennyit csak lehet.

A csapat egyébként kellően nagy csalódással/megdöbbenéssel fogadta a hírt (úgy tűnik, csak én éreztem magamon a végtelen demotiváltságot az elmúlt pár hétben, és kifelé nem annyira ment át), és ez az első olyan munkahelyem eddig, ahol érezhető, hogy szeretnének megoldást találni arra, hogy tudnék maradni - mindkettő jó érzés, bár elég biztos voltam benne, hogy nem gondolom meg magam, ami most az igazi problémám, az kellően magas szintű ahhoz, hogy tudjam, hogy nem fog megváltozni. 

A mostani álláskeresésben a pánikolás/menekülés és a "minél hamarabb legyen valami" volt a fő szempont, és tudom, hogy már előtte se voltam túl jó állapotban, az interjúzással járó stressz pedig extrán lemerített, ezért nem vagyok benne biztos, hogy mindent kihoztam most ebből, amit lehetett (vagy hogy a tökéletes új helyet választottam ki). Voltak folyamatok, amiket félbehagytam menet közben, csak mert azt éreztem, hogy végtelenül lemerültem, és nem bírom tovább csinálni, de igyekeztem nem felégetni a hidakat a szükségesnél jobban, és mostantól észben fogom tartani, hogy úgy tűnik, vannak lehetőségeim és tudok változtatni (B.-től megkaptam, hogy ő megmondta, és én aggódtam túl, de az ő 10+ éves tapasztalatához képest én most először kerestem IT-s munkát valamennyi meglevő szakmai tapasztalattal, és... wow, teljesen más, mint korábban bármikor.)

Ezt a bejegyzést meg jól megírtam januárban, aztán annyi minden egyéb történt, hogy nem nagyon jutottam el addig, hogy visszanézzek rá- de amúgy ha végigszaladok a szempontokon, elég sok "miért álommeló"-érvem rommá lett törve a mostani munkahelyi felállásban (a korábbi óriási szabadság helyett mikromenedzselés, a korábbi flow helyett lélekölő feladatok), szóval legalább következetes vagyok, és utólag is úgy érzem, hogy egészen addig, amíg volt értelme megoldást keresni, megtettem, most viszont már nem maradt más eszközöm, csak a váltás.

Better

 

Nyáron próbáltam magam párszor rávenni a portrérajzolásra (nem sok kedvem volt hozzá, csak nem akartam elveszíteni az addigra összeszedett rutint), ezért van legalább négy befejezetlen vázlat a füzetemben, de sose tudtam elég ideig koncentrálni vagy eléggé belemerülni ahhoz, hogy be is fejezzem őket, ezért aztán inkább hanyagoltam az egész témát. Egészen mostanáig, mert bár egyébként nagyon kemény hét volt (de legalább túlestem életem első PCR-tesztjén, és negatív lett, szóval találgathatok tovább, miért vagyok beteg gyakorlatilag november eleje óta), sikerült találnom valami jót is benne, teljesen ráfüggtem a Ted Lasso-ra, és mindenképp le akartam rajzolni az egyik szereplőt (még akkor is, ha CGI).

Előtte gyakorlásképp még egy másik sorozat és egy másik színész, akit már régóta kinéztem, annyira klassz arca van- meglepő, de egész gyorsan sikerült visszarázódni, nem felejtettem annyit, mint gondoltam. Az év eleji 100 napos kihívás olyan, mintha nem is idén lett volna, és tudom, hogy durva volt tartani azt a tempót, de ezzel együtt is nagyon tetszenek az oldalak, amiket akkor tudtam csinálni, és szeretnék visszajutni arra a szintre valahogy. 

Hétfőig még ebben a buborékban szeretnék maradni, akkortól remélhetőleg beindulnak munkahely-szempontból az események (pánikolás helyett próbáltam lépésről lépésre megtervezni a folyamatot, amitől jobb lett egy kicsit, bár a mai napra időzített teendőkből konkrétan semmit nem sikerült összehozni, de ettől függetlenül a hétvégi lazítás fix, és csak utána kell bármi komolyabbal foglalkoznom).

Not much light

 

Annie Spratt, Unsplash

Minél többet pihenek, annál kifacsartabbnak és rosszkedvűbbnek érzem magam- de ha erőt veszek magamon, és csinálok dolgokat, akkor is marad ugyanaz a szürkeség és fáradtság, úgyhogy most igazán nem tudom, mi lenne a jó megoldás. Csak a fejemben van az egész, és ne foglalkozzak vele? Pihenjek, amennyit csak tudok, és bízzam az időre? Gondolkodjam túl, és stresszeljek minden lehetséges döntési ponton? A háromból az egyik már megy... 

Mindenesetre ez a hétfő eddig nem esik jól, minden porcikám betegszabit akar, végtelen alvásokat meg húslevest, ehelyett meg kellene próbálnom koncentrálni, és haladni a benti feladataimmal, haladni az új meló-kereső feladataimmal, haladni minden mással, és nem csak arra gondolni, hogy mennyire messze van a péntek.

...and my jokes are pretty dry

 

Ha már én nem jutok el belátható időn belül külföldre (pedig menő lenne, ha összejönne a svéd cégnél a munka, és nem teljesen remote lenne, és járhatnék Stockholmba csapatépíteni...), tesóm szerencsére igen, és megint hozott egy holland Flow-t, zseniális fotókkal és grafikával, alig vártam, hogy elkezdhessem felhasználni őket. Itt mondjuk a háttér megrajzolása is elég sokáig tartott (de legalább segített a héten a túlélésben, amikor épp nem bírtam koncentrálni semmire és szét akart esni a fejem, vagy túl sok volt a stressz és a párhuzamosan futó szálak), utána a képek és a szöveg elég gyorsan összeálltak.

... ez pedig a csütörtök esti flow-ban teljes egészében elkészült oldal (mostanában váltottam 15*15 cm-es lapokról A/4-esre, és még mindig meglep, hogy mennyivel több idő kitölteni ennyire nagy teret), egyfajta motiváció saját magamnak, hogy emlékezzek rá, a mostani helyzet nem kényszerből és nem véletlenül alakult így, hanem azért (is), mert teszek érte, amennyit csak tudok.

magic soaking my spine

 

Blake Wisz, Unsplash

A múlt heti mélypont és az azóta végigszenvedett napok után most olyan, mintha valaki végre lejjebb vette volna pár szinttel a nehézségi fokozatot (meg az se árt, hogy eljöttem végre betegszabira, amit valószínűleg már hétfőn meg kellett volna tennem), szépen folynak az interjúk, rengeteget naplózok és ragasztgatok és alszok, tegnap már talán nem mínuszban voltam, hanem kezdem megközelíteni a nullát.

Őszintén fogalmam sincs, hogy mondjuk a jövő hetem hogy fog kinézni, továbbra is olyan, mintha körülöttem sokkal gyorsabban történne minden, mint ahogy fel tudom dolgozni- a kiindulási pont még az volt, hogy ASAP kell egy új hely, most épp úgy tűnik, hogy nem annyira sürgős, mint eredetileg hittem, de ha már tudok lépni, akkor érdemes lenne, nem...? Igazából csak aludni akarok egy-két hónapig, jobban lenni, visszatöltődni, és úgy érzem, csak onnan tudnék jól meghozni egy ilyen döntést (de amíg a mostani helyen vagyok, az ottani problémák miatt nem lesz zen, és amíg B.-nek nincs meg az új munkahelye, nem tudok csak úgy eljönni).

Lemerült

 

Denys Sergushkin, Unsplash

Úgy tűnik, a két napnyi hétvége nagyon kevés ahhoz, hogy újratöltődjek a hét káosza után, és közben készüljek is a jövő heti interjúkra- valamennyit mindkét oldalból be kell áldoznom, és még így is van olyan, hogy szegény B.-re csak nézek üveges tekintettel, és egyszerűen átfolyik rajtam, amit egyébként teljesen jól próbál elmagyarázni. Azt hiszem, megtelt az agyam (bár ezzel együtt került bele egy csomó olyasmi, ami hasznos és hosszú távon is jó lesz), és még rengeteg téma van, amibe jobban bele kellene ásnom magam...

Legalább estére sikerült félretenni az egészet, és átsétálni a GoodBar-ba egy Juicy Lucy-ért, és közben szigorúan nem-álláskeresős témákról beszélgetni, meg kicsit visszahangolódni egymásra (hiába vagyunk továbbra is szinte 0/24-ben fizikailag ugyanazon a helyen, B.-vel most mindketten beragadtunk a saját fejünkbe, és már éreztük, hogy ez így nem az igazi), és még egy kis online társas is belefért a kvízcsapattal (annyira jó volt pár hétig rendes, beülős kocsmakvízekre járni, remélem, valamikor a nem annyira távoli jövőben eljön majd az a pont, hogy újra simán meg lehet tenni). 

Most pedig nagy levegő, és visszatérek a kérdéslistámhoz, meg a kódolós feladatokhoz, hogy javítsak kicsit a jövő heti esélyeimen.

So aim your glow

 

David Gabrić, Unsplash

Éreztem, hogy nem vagyok túl jó passzban ezen a héten, de tegnap majdnem elsírtam magam egy meetingen, ami kicsit nekem is meglepő élmény volt (igazából nem is szomorú voltam, hanem dühös és kétségbeesett, ez most így jött ki), és ma reggel felkelni se nagyon volt kedvem... legalább úgy néz ki, hogy a jelenlegi munkahelyemen még játszhatok túlélésre egy ideig, ami jól jön, mert a tegnapi álláskeresős próbálkozások nem pont úgy alakultak, ahogy szerettem volna (tanultam belőle, megvan, mikből kellene még készülni, ami jó, de kezdek kifogyni a lehetőségekből). 

Ezért is próbálok kétségbeesetten kapaszkodni, amibe tudok, például abba, milyen rendes volt a háziorvos, amikor elmondtam neki, hogy éppen rommá stresszelem magam, vagy hogy két olyan ex-munkatársam is van, aki szólt, hogy szívesen dolgozna újra velem, hogy mennyire élveztem az egyik tesztfeladatot, hogy megtaláltam Brené Brown podcastjában a Gifts of Imperfection-ről szóló részeket, és hogy B. mennyire tartja bennem a lelket, pedig neki se könnyű épp.