Unfinished

 

Hans-Peter Gauster, Unsplash

Ez a hét eddig nagyon aktív, kedden B.-vel randiestet tartottunk, és kipróbáltuk a Tati-t (elképesztően jó érzés volt hétköznap kicsit kiöltözni és elindulni valahová, még a zsúfolt négyeshatost és az esőt is megérte kibírni... az étterem is klassz volt, a hangulat/dekor 10/10, a saláta, amit ettem, monduk 7/10), tegnap a kedvenc ex-munkatársaimmal futottunk össze egy beszélgetős estére, ma pedig végre a heti közösségi iroda-adagom is pipa (eddig ez a hely tetszik a legjobban).

Jobb is, hogy nem otthon vagyok, a nap közbeni hatékonyságomat teljesen lenullázta, az íróasztalom nagy részét pedig beterítette a puzzle, amit kedden vettem - gyerekkorom óta nem próbáltam kirakni egyet, úgyhogy alaposan túlbecsültem azt, mennyi idő (és mennyi hely) kell egy ezerdarabos befejezéséhez. Azt terveztem, hogy jó időtöltés lesz az öt perces szünetekre vagy esténként egy órára, amíg offline akarok maradni, de képtelen vagyok leállni vele, imádom megtalálni az ismerős berlini helyszíneket és felfedezni raja a rengeteg karaktert (mondjuk a két Donald Trumpot egy kicsit indokolatlannak érzem, de... ők tudják). Hétvégén jön hozzánk látogatóba B. anyukája és nagymamája, úgyhogy addigra jó lenne befejezni, de nem tudom, mennyire fog felgyorsulni a folyamat így, hogy a kerettel kész vagyok, és már egyre jobban ismerem/felismerem a részleteket is.

Some hope

 

Fabian Mardi, Unsplash

A múlt hétvége másik fénypontja amúgy az volt, hogy szombat délelőtt elugrottam a városligeti koripályára (az egy alkalom/szezon helyett ez most már a harmadik volt összesen, új rekord! Mondjuk a háromból egyszer Csepelen voltunk, ahol a karácsony előtti időszakban akkora volt a tömeg, hogy csak nagyon-nagyon lassan lehetett körözni az egyébként menő jégfolyosókon, legalább tudtunk nyugisan beszélgetni tesómmal, de sportolásnak valószínűleg nem számított), és rájöttem egy extra dologra, ami miatt szeretek ott lenni: valószínűleg itt láttam eddig a legtöbb kiegyensúlyozott nyugdíjast valaha (amikor B. aktívan gyűjtötte az infókat a Belgiumba költözésről pár hete, az egyik videó azzal hangsúlyozta a kontrasztot Magyarországhoz képest, hogy egy belga városban rendszeres, hogy a nyugdíjasok szépen kiöltöznek, és hétvégén beülnek egy bárba, pezsgőznek, élvezik az életet... és amennyire ez elképzelhetetlennek tűnik magyar viszonyok közt, a koripályán bőven látok olyan ősz hajú néniket-bácsikat, akik széles mosollyal, energikusan róják a köröket, úgyhogy úgy döntöttem, megvan a minta, milyen szeretnék lenni ennyi idős koromban).

A múlt heti közösségi irodából hétfőig sem küldték a számlát meg hogy mennyi pénzt utaljak hova, gondoltam, jófej leszek és rákérdezek, erre jött az egymondatos válasz, hogy úgy döntöttek, nem számláznak. Hát, oké :) Mindenesetre a héten egy másik helyet akarok kipróbálni (cél valami állandó, de azért még vannak ígéretes jelöltek), nyilván miután lefixáltam a szerdát, bekerült arra a délutánra két meeting, meg ma reggel egy fizu-egyeztetést is hozzácsaptak szerda délelőttre, ami miatt már tényleg muszáj lesz itthon maradnom.
Az viszont ígéretes, hogy a teljesítményértékelésen szóba került "amúgy elégedett vagy-e a fizetéseddel"-téma nem lett a szőnyeg alá söpörve a totális bénázásom miatt: elég váratlanul ért, még akkor is rosszul érdekérvényesítek, amikor éppen tudom, hogy mit akarok, és a nem-magyar-cégtől-nem-forintban-kapott-fizu (amiből még mindig enyhe meglepetés, hogy pont mennyit adózok) hoz magával annyi bizonytalansági faktort, hogy őszintén nem tudom megmondani, ez reálisan sok vagy kevés, csak azt, hogy sokkal több, mint amennyit valaha is kerestem. (Meg azt is, hogy nevetségesen megdrágult minden, amire napi szinten költünk.) Rövid távon kéthárom dolgot akarok csinálni, hogy kicsit átláthatóbb legyen a helyzet:
- készíteni egy táblázatot a 2022-es kapott pénzekrők és kifizetett adóról, hogy lássam, konkrétan mennyi volt az átlagos fizum
- körbenézni glassdoor-on, hogy európai országok hasonló cégeihez+munkaköreihez képest kb. sok vagy kevés az, amit most kapok
- egy hétig írni, pontosan mire mennyit költünk (akkor is, ha kiakasztóan magas az összeg), hogy legyen egy viszonyítási pont, amivel kicsit reálisabb költségvetést tudunk tervezni
... aztán, ha minden jól megy, pár hónap múlva költözünk egy másik országba, és úgyis kezdhetjük elölről új számokkal.

Step by step

Elég klassz volt ez a hétvége, de a legjobban azt élveztem, hogy tegnap este óta elnyelt egy kreatív fekete lyuk, és megint tudtam úgy és olyan art journal-oldalakat készíteni, amik igazán tetszenek (egy kicsit berozsdásodtam január elejére, és bár elkezdtem egy új füzetet, kellett pár "meh" oldal hozzá, hogy visszatérjen a lendület).

Mostanában többet fotózok, úgyhogy készült pár fáziskép is, nem tudom, bárki másnak mennyire érdekes, de szerettem volna látni a szakaszokat, mert most egy új technikát próbáltam ki a háttérhez (olyasmi volt a cél, mint az ezerszer újraragasztott és aztán részben leszaggatott óriásplakátoknál).

Midweek

 

Hiába a korán kelés, nagyon élveztem, hogy legalább egy munkanapon kimozdulhatok itthonról, és a rakpart mentén sétálhatok végig egy új kipróbálandó közösségi irodáig (ami egyébként szuper helyen van, jó arcnak tűnnek az ott dolgozók, és le tudtam csapni egy monitorra... sose hittem volna, hogy ezt mondom, de az egyetlen hátránya az volt, hogy kutyabarát hely, egy antiszoc boston terrier némileg terrorban tartotta az asztalt és környékét, ahol ültem), tesómmal ebédeltem a városban, és espressót szürcsölve sétáltam vissza az irodába a kora délutáni napsütésben.
Annyira kalandos és zen is lehetett volna... ha nem lett volna folyamatban ezzel együtt Minden Idők Legrosszabb Munkanapja (már ahogy leírtam, éreztem, hogy ez kicsit túlzás, HR-esként sokkal durvább időszakokat is túléltem, de mióta váltottam, elszoktam tőle, hogy vannak napok, amikor rámszakad az ég, semmi nem sikerül, csak a hibák+problémák gyűlnek, de a megoldások sehol... és amikor önfeláldozóan felajánlom, hogy segítek valakinek teszteket írni, csak hogy megszabaduljak kicsit a saját zsákutca feladatomtól, akkor ott is minden szétesik, és végül segítség helyett csak a felesleges köröket futom órákig, utána pluszmunkát okozva annak is, akinek segíteni akartam erdetileg...)

Estére teljesen szétestem, szorongva ébredtem hajnalban, és gyomorgörccsel ültem le a gép elé 9-kor... hogy kiderüljön, hogy a legnagyobb probléma megoldódott nélkülem, arra a feladatra pedig, amivel elakadtam, ma délután ránéz majd valaki más. Amennyire váratlanul rosszá vált minden tegnap, annyira kisimulni látszott a délelőtt (és még a határidő, ami miatt extrán stresszelhettünk, is átkerült ma délutánról holnap délutánra). Most igazából csak aludni szeretnék órákig (szerencsére ma már újra itthonról dolgozok, maradhatok a kanapén), meg valahogy kihúzni a péntek 13-at egy hasonló hullámvölgy nélkül.

2023 vision

Oké, nem jutottam el odáig, hogy "szabályosan" megtervezzem 2023-at, nem maradt elég energiám hozzá, de legalább egy kollázst összeraktam Pinteresten- tényleg csak nagy vonalakban, a hangulat alapján. Közben B. a saját megküzdési módját választva épp Youtube-ról próbál minél több információt gyűjteni arról, hogy melyik országban érdemes egyéni vállalkozni/digitális nomádkodni (úgy néz ki, az idei fő projekt már tényleg a külföldre költözés lesz... 2019 óta húzódik már, bár elég jelentős akadályok jöttek közbe Brexittől világjárványig).

Ez még mindig nem a konkrétum, de a héten már kiválasztottam négy olyan fő területet, amire idén koncentrálni szeretnék- az egyik legfontosabb, hogy tudatosabban használjam az időmet és energiámat, és ennek a sarokköve, hogy kevesebb időt vesztegessek online. Még nem sikerült minden rossz szokásomat felülírni, de az elmúlt pár napban már tudatosabb voltam, több szünetet tartottam, és már sokkal kevésbé érzem, hogy nap végére leolvad az agyam, és semmire nem tudok koncentrálni. Kis lépésekben szeretnék haladni, de ez olyasmi, amivel mindenképp kezdenem kell valamit.

One more candle

Stories, Unsplash

A konvencionális ajándékozást nagyjából elengedtük, de rájöttem, hogy így is egy csomó dolgot kaptam a szülinapomra:

- hosszas hezitálás után végre előfizettem az éves SuperDuolingóra (a Berlin előtti némettudás-leporolásból teljesen váratlanul egy 127 napos sorozat lett, remélhetőleg idén is tudom folytatni)
- tálka a Butlers-ből a reggeli zabpelyhemnek
- Commitment to Ourselves- Nincs idő rohanni-határidőnapló
- B.-vel közösen sütött szülinapi torta (nem lett szuper fotogén, és ráment legalább fél napunk, de ez lett az eddigi legmenőbb cukormentes édesség, amit valaha készítettünk)
- és, ha már ennyire feltorlódtak az ünneplések (elsején van az évfordulónk is, pont karácsony és a szülinapom közt félúton, mert tudunk időzíteni), elugrottunk Visegrádra egy hosszú hétvégére
- teljesen offline szombat, napsütéses erdei sétával, szálloda-macska-simogatással és pisztrángevéssel
- .. és egy bónusz, a nemsoká megjelenő egy új Platon Karatav-vinyl, amire megpróbálok majd lecsapni

Here we goo

Zhao Yangyang, Unsplash

Az évkezdés eddig... érdekes, mindenesetre simának semmiképp sem mondanám.
A szilveszterig tartó hetet végigdolgoztam, és közben villámgyorsan visszacsúsztam egy szorongós-nemalvós mélypontra, ami még a hétvégébe is átlógott, és csak nagyon nehezen tudtam magam visszaküzdeni egy nyugodtabb szintre.
A szilveszter pont a "mikor leszek már jobban"-kétségbeesés közepén talált meg, és az Éviránytű tavalyi évre vonatkozó része is inkább a nehézségekre erősített rá (ha nagyon egyszerűsíteni és kicsit torzítani is akarom a képet, akkor az elmúlt három évem úgy nézett ki, hogy olyan nehézségekkel néztem szembe, amivel korábban még sose, de fog-összeszorítva kibírtam/csináltam, amit kellett, alkalmazkodtam, és reménykedtem benne, hogy a következő időszak már könnyebb lesz... aztán jöttek az újabb/nagyobb problémák. Ez tartott 2020 tavaszától 2022 nyarának végéig, és így végiggondolva igazából nem meglepő, hogy amikor egy papíron nyugisabb időszak kezdődött, teljesen összezuhantam, és nem nagyon találtam vissza a korábbi kiegyensúlyozottsághoz. Pedig a fejemben olyan egyszerűnek tűnt a képlet, annyira hittem benne, hogy ha elvonulnának végre a viharfelhők, minden teljesen rendben is lenne... nem számoltam vele, hogy mennyire feléltem az összes erőtartalékomat, és amikor elfogytak, akkor is mennem kellett tovább, mert nem volt más választásom. A túlélős időszakokat túléltem, de nem kifejezés, hogy sérültem és lemerültem és rengeteg fájdalmas dolgot kellett/kell még mindig feldolgoznom).

Szóval, nem voltam kimondottan kisimult, ahogy közeledett az éjfél; pár perccel előtte sikerült majdnem felgyújtanom a szúnyoghálót, pár perccel utána kiderült, hogy a pezsgő dugója szinte kibonthatatlanul beleszorult az üvegbe (B.-nek végül egy masszívabb harapófogó segítségével sikerült kirángatnia), úgyhogy amikor végre koccinthattunk, kicsit mindketten gyanakodni kezdtünk, hogy is fog alakulni a következő pár hét.
Azt nem tudom, hosszabb távra ez mit jelent, de rövid távon az történt, hogy két napja elromlott a net a lakásban, és tegnap a szerelő azt is elmondta, hogy ez konkrétan azért történt, mert a szolgáltató kilőtte (valami probléma van a kábelekkel, amik a lakás valamelyik pontján a falban futnak, de fúrás nélkül lehetetlen megtalálni és kijavítani, de a főbérlő nyilván közölte, hogy erről szó se lehet). Most született egy átmeneti megoldás, de bármikor leállhat újra, ami nagyon kellemes úgy, hogy mindketten itthonról dolgozunk online... 

Ezzel együtt még múlt vasárnap sikerült találnom egy jó módszert a szorongás oldására (ezt a listát csináltam végig) és az alvásom is helyreállni látszik (elalvás előtt próbálgatom a progresszív relaxációt), lefoglaltuk a hotelszobát Visegrádon a hétvégére, és holnap B.-vel együtt fogjuk megsütni a szülinapi tortámat (a karácsonyi készülődés közben rájöttünk, hogy mindketten élvezzük a közös sütisütést, és valami bejglinél kicsit nagyobb kihívást kerestünk, a torta pont jónak tűnik- az a cél, hogy újraalkossuk cukormentesben az Ikea mandulatortáját, ami a kedvencem volt régebben).