Hiába a korán kelés, nagyon élveztem, hogy legalább egy munkanapon kimozdulhatok itthonról, és a rakpart mentén sétálhatok végig egy új kipróbálandó közösségi irodáig (ami egyébként szuper helyen van, jó arcnak tűnnek az ott dolgozók, és le tudtam csapni egy monitorra... sose hittem volna, hogy ezt mondom, de az egyetlen hátránya az volt, hogy kutyabarát hely, egy antiszoc boston terrier némileg terrorban tartotta az asztalt és környékét, ahol ültem), tesómmal ebédeltem a városban, és espressót szürcsölve sétáltam vissza az irodába a kora délutáni napsütésben.
Annyira kalandos és zen is lehetett volna... ha nem lett volna folyamatban ezzel együtt Minden Idők Legrosszabb Munkanapja (már ahogy leírtam, éreztem, hogy ez kicsit túlzás, HR-esként sokkal durvább időszakokat is túléltem, de mióta váltottam, elszoktam tőle, hogy vannak napok, amikor rámszakad az ég, semmi nem sikerül, csak a hibák+problémák gyűlnek, de a megoldások sehol... és amikor önfeláldozóan felajánlom, hogy segítek valakinek teszteket írni, csak hogy megszabaduljak kicsit a saját zsákutca feladatomtól, akkor ott is minden szétesik, és végül segítség helyett csak a felesleges köröket futom órákig, utána pluszmunkát okozva annak is, akinek segíteni akartam erdetileg...)
Estére teljesen szétestem, szorongva ébredtem hajnalban, és gyomorgörccsel ültem le a gép elé 9-kor... hogy kiderüljön, hogy a legnagyobb probléma megoldódott nélkülem, arra a feladatra pedig, amivel elakadtam, ma délután ránéz majd valaki más. Amennyire váratlanul rosszá vált minden tegnap, annyira kisimulni látszott a délelőtt (és még a határidő, ami miatt extrán stresszelhettünk, is átkerült ma délutánról holnap délutánra). Most igazából csak aludni szeretnék órákig (szerencsére ma már újra itthonról dolgozok, maradhatok a kanapén), meg valahogy kihúzni a péntek 13-at egy hasonló hullámvölgy nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése