Finally Friday

 

Mintha kezdene egy kicsit belobbanni a tűz, vagy legalábbis pár óvatos lángnyelvet már érzek magamban, jobb felkelni, már nem csak a kötelező minimumot tudom hozni, és már nem fárasztanak végtelenül azok a dolgok, amik eddig feltöltöttek- mintha visszatérne szép lassan a Fogorvos Előtti korszak. 

Sikerélmény #1: ma bronzszínűre festettem egy dísztököt, egész vállalható lett (és a lakás Halloween-dekorációja se reménytelen, előszedtük az előző lakásból áthozott papírcsontvázat, töklámpás-lampiont meg a két koponyát, és a faragható tököket is hazahurcoltuk). 

Sikerélmény #2: tegnap este 10-ig a projektet csináltam, de a korábban reménytelennek tűnő,  kicsit összetettebb feladatot sikerült egész jól lekerekítenem, és hiába voltam egyszerre fáradt és túlpörgött, ez akkor is nagyon feldobott, érezhető az előrelépés a múlt hétvégi bizonytalan-keresgélős időszakhoz képest. 

Ma folyt.köv, ha egy szabad szombat délutánt szeretnék, akkor ezt az estét be kell áldoznom, de ehhez feltételnül szükségem van egy pizzára, még ha kénytelen leszek is személyesen beugrani érte (valami érthetetlen okból a NetPincér szerint a Pizza Me elérhetetlen messzeségben van a lakástól, és nem rendelhetünk tőlük, ezért le kell sétálnom mind a 850 métert). 

Mérföldkövek

 

Varratszedés pipa, fájdalomcsillapító nélkül kihúzott nap pipa, úristen, de szeretnék már túllenni ezen a bölcsességfog-témán, de úgy tűnik, pár napig azért még tartani fog (a fogorvos szerint kb. 2 hétre forr majd be teljesen a helye). Legalább annyira lekötött ez, hogy nem volt időm igazán kiakadni az óraállításon-  igaz, hogy 5 körül ébredek minden nap, de vissza is tudok aludni (mindig hajnalban álmodom a legdurvábbakat, de még  mindig jobb, mint órákon át félálomban ülni a köntösömben, arra várva, hogy kezdődjön már végre a nap). 

Már csak négy nap van Halloween-ig, és még mindig alig készültünk rá- estére kifogy a zöldségesünk a faragható tökből, szóval holnap reggel extra korán kelünk, és nyitás utánra lemegyünk érte; de dekorációt már nem sikerült találni, a Tiger könyörtelenül továbblépett a karácsonyi kiegészítőkre. Szerencsére a korábbi évek alatt felgyűlt pár cucc, bár nem vagyok biztos benne, hogy mennyi élte túl a költözést, de legalább  hétvégi nap lesz, és hátha lesz időm megpróbálkozni a sütőtökös pitével (sajnos már nem működik az, hogy veszünk egy óriási kupac gumicukrot meg karamellát meg csokit, amit eltüntetünk valami nagyon-Z-kategóriás horrorfilm alatt, a diab.édességeket nem arra találták ki, hogy nagy mennyiségben fogyaszthatóak legyenek). 

what weekend

 

Sophia Müller, Unsplash

Múlt héten nem kifejezetten tudtam kilépni a fogfájás-megpróbálom kibírni-feladom és veszek be egy Cataflamot-körből, félelmetes, hogy mennyire felülírja a motivációt és a kreativitást, ha szinte mindig körülvesz a fizikai fájdalom, vagy legalábbis számthatok rá, hogy lecsap a következő sarkon. Így mostanra eléggé lemerültek a boldogság-tartalékaim, unok a saját fejemben lenni, és még jól is jött, hogy teljesen egysíkúan csak a kódolós projekttel kellett foglalkoznom a hosszú hétvége mindhárom napján. 

Beosztottam a napokat 2*3 órányi melózós időszakokra, időben keltem, 9 előtt nekiugrottam az első szakasznak, ebéd után a másodiknak (szerencsére B. átvette a háztartást, többek közt az ebédfőzést is, így nyugodtan belemerülhettem), és a tervezett 18 órából 15-öt tudtam is hozni, vasárnap délutánra fogyott el a lendületem (a feladatok kicsivel korábban, úgyhogy kreatívnak kellett lennem, de szerintem sikerült olyasmit csinálnom, ami fontos a projekthez... majd kiderül, ha egyeztetek a többiekkel).

Összességében nem érzem, hogy olyan zseniálisan haladtam volna, de azért büszke vagyok magamra, sikerült áttörnöm a "fogalmam sincs, mit csinálok, bele se kellene kezdenem"-blokkot, most már könnyebb lesz visszatérni hozzá ezen a héten is, és minimális tapasztalattal is jobban haladok, mint nulla tapasztalattal. Azért sikerült nem működő formokkal álmodni és hajnalban a benti melón stresszelni, amire már régesrég nem volt példa, szóval a mai délután/este a lazításé, leghamarabb holnap kezdhetem újra.

Kis darabokat kezdek visszaépíteni a normálisból, egy rövid rajzolás, egy kollázs az elmúlt hetemről (sok teával), egy rövid zumba, és máris lényegesen szerethetőbb helynek tűnik a világ.

Place in the kitchen

 

Peter Wendt, Unsplash

Az egyik váratlan következménye annak, hogy kidőltem, az, hogy B. átvette a helyem a konyhában, és lelkesen gyártja a húsleveseket (neki fáj a hasa már hetek óta, én még mindig nem nagyon tudok rágni, emiatt gyakorlatilag húslevesen és zabkásán élünk egy ideje), a korábbi pánikolás helyett egyre magabiztosabb, és azt mondta, meg akart tanulni rendesen főzni. Mindig is szerettem volna arra hazajönni, hogy egy pasi spontán háromfogásos vacsorával vár, úgyhogy nagyon szurkolok neki (azzal együtt is, hogy ha már ő is fog tudni főzni, kevésbé tűnik majd varázslatnak, amit én csinálok; a főzés az egyetlen olyan házimunka, amit szeretek is, és viszonylag jó is vagyok benne). 

Szerintem az elmúlt egy évben összesen nem ettem annyi levest, mint amennyit ebben a két hétben sikerült, de a foghúzás után életmentőek voltak, és még most is kockázatmentesebbek, mint bármi más- a sűrű zöldésgleves és pirítós tökéletes őszi ebéd/vacsora, de azért nagyon várom már azt a pillanatot, amikor a menütervezésnél végre nem az lesz a fő szempont, hogy elég nagyra tudom-e nyitni a számat ahhoz, hogy megküzdjek vele (oké, technikailag még csak 1 hete és 2 napja várom, hogy begyógyuljon a seb és helyrerázódjon az állkapcsom, de végtelenül hosszabbnak tűnik). 

Overthink it all

30daysreply, Unsplash

Ki hitte volna, megint kiderült, hogy felesleges előre kiakadnom, a dolgok néha azért jobban alakulnak a vártnál- így még a reggel 8-kor kezdődő meetinget is jobban ki lehetett bírni (azt hittem, egy kellemetlen, bonyolult és határidős feladatot kapunk a nyakunkba, de csak nagyon lelkes volt az egyik munkatársam azzal kapcsolatban, amit talált, és meg akarta mutatni), bár így már dél körül el tudtam volna aludni, és hetek óta először ittam egy kávét, ami persze semmit nem használt.

Ha lesöpröm a koronavírus miatti bezártság rétegeit, meg egy csomó random negatív eseményt, ami befutott mostanában, akkor is azt érzem, hogy az alapok se stimmelnek igazán - lehet, hogy így 3 év után itt lenne az ideje az új munkahelynek. Kifejezetten érzem, hogy a mostaniba kezdek beleragadni, és ha végignézem, hogy az elmúlt egy évben, az elkerülhetetlen lépéseken kívül miben változtak a munkakörülmények, azért elég durva a helyzet. Plusz, ha őszinte vagyok magamhoz, a szükségesnél sokkal jobban lehúzza a mindennapjaimat, hogy a közvetlen munkatársam olyasvalaki, akivel nagyon nehezen tudok dolgozni. Igen, együtt lehet élni vele, igen, tudom minimalizálni a negatív hatásokat, igen, meg lehet tanulni kezelni, de akkor is, nonstop jelen levő nehézség, ami várhatóan a jövőben se fog változni.  

Azt hiszem, a lelkem mélyén biztos vagyok benne, hogy soha nem találnék másik programozói állást, valószínűleg ezért kellene legalább megpróbálnom (és a tapasztalatoknak megfelelően igazítani az elvárásaimat). Lehet, hogy könnyű lesz, lehet, hogy fejlődnöm kell még dolgokban, de mindenképp pontosabb képet kapnék a lehetőségeről, mint ami most van. 

Comeback kid

 

tumblr

Javul a helyzet, ma már nem azért nem csinálok semmit kanapén fekve Youtube-ozáson és alváson kívül, mert fizikailag nem tudnék, hanem mert úgy döntöttem, még jár ez az egy nap pihi, ha már holnaptól úgyis dolgoznom kell... szerencsére nem nagyon vészes a helyzet, de soha többé (=a következő pár hétben) nem veszem alapnak, ha tudok fájdalomcsillapító nélkül létezni (igen, ez az első műtétem, igen, mondták, hogy rossz lesz utána, de valamiért nem tudtam elhinni, hogy ennyire), vagy leveseken kívül bármi mást is enni, ráadásul normális sebességgel, esetleg nevetni vagy beszélni anélkül, hogy fájna.

Egy dolog, amivel óriási mázlim van: kicsit túladagolt Cataflammal, de egyelőre végig tudtam aludni az éjszakákat, és eddig a péntek kivételével mindig úgy ébredtem, hogy lényegesen jobb a helyzet (a péntek egy katasztrófa volt, akkorra dagadt be igazán az arcom, lényegesen rosszabb volt minden, és az online nyomozás "mi történhet bölcsességfogműtét után" témakörben nem segített megnyugodni). 
Ma már normálisan ébredtem, nem a fájdalomra; igazi zabpelyhet reggeliztem, és nem csak gondolkodtam azon, hogy rajzolni kellene, hanem ki is készítettem a füzetet meg a ceruzákat... aztán lesz, ami lesz. Estére talán eljutok a megvalósításig is.

Fura, de a járvány+karantén óta nem voltam beteg, olyan igazán egyszer sem- és nem könnyebb, hanem nehezebb belassítani, és elengedni, hogy akármilyen szempontból is hatékony legyek. Nem tudok csinálni semmi olyat, amihez rendesen koncentrálni kellene, még a zenehallgatás se az igazi- és nem is akarom, hogy az új Pluralone-ról mindig ez az időszak jusson az eszembe (mindig gondolkodtam rajta, hogy ha a fogorvosnál olyan zenét hallgathatnék, amilyet szeretnék, akkor könnyebben bírnám és kevésbé figyelnék minden idegszálammal arra, mikor fog fájni, vagy csak megutálnék egy olyan dalt, amit korábban szerettem - most megkérdezte tőlem a fogorvos, indítson-e valamit, és emiatt a dilemma miatt csak annyit dobtam be, hogy legyen valami indie rock. Valami instrumentális válogatást választott youtube-ról, de csak az első pillanatokban használt bármit is, a fúrástól utána már úgyse hallottam belőle szinte semmit).

Reboot

 

Zdeněk Macháček, Unsplash

Oké, így második próbálkozásra csak összejött, megszabadultam a bölcsességfogamtól- annyira régóta halogatom, és mostanában annyi minden kavart be, annyit aggódtam, annyiszor készültem rá és gondoltam végig a különböző lehetséges kimeneteleit, aztán állítottam le magam csak azért, hogy tíz perccel később ugyanezeket a köröket fussam, hogy a fogorvosi székben ülve már remegett a kezem, és minden bajom volt, pedig a fogorvos megnyugtatott róla, hogy semmi extra, sok ilyet csinált már, és viszonylag gyorsan meg is lesz vele.

Nem volt nagyon szörnyű, de utólag azért jobban fáj, mint bármilyen orvosi beavatkozás eddig, Amíg ott ültem és készültem rá, hogy feldarabolják a fogam, könnyen figyelmen kívül hagyhatónak tűnt a figyelmeztetés, hogy amikor már kiszedték, mennyi minden lesz rossz... most azért már érzem, hogy nem feltétlenül vagyok túl a nehezén. Körbevettem magam anti- és probiotikumokkal meg fájdalomcsillapítóval, és oda-vissza megnézek mindent, ami kicsit is érdekesnek tűnik Youtube-on, óvatosan tervezem a hétvégét, meg azt a sok mindent, amit a "majd ha túlleszek a bölcsességfogamon"-kategóriába dobáltam be (új Pluralone-album! új évad Taskmaster! készülődés Halloweenre!). Az éjszaka biztos nem lesz kellemes, de szerencsére ki tudtam venni egy nap szabit, szóval holnap is csak fekszem a kanapén és terelem a figyelmem... aztán meg már hátha tényleg jobb lesz.

Loop

 

Jason Leung, Unsplash

Ez a hetem tulajdonképpen az előző ismétlődése, egy kicsit szürkébben, egy kicsit kevesebb lelkesedéssel, ugyanúgy várom a csütörtököt- és most már ugyanúgy nem lehetek 100%-ig biztos benne, hogy csütörtökön le is zárul a bölcsességfog-történet (de azért eléggé reménykedek benne). 

Ma azért picit meg tudtam szökni a fejemből, még az esőbe is kimerészkedtem, itthon levest főzünk, meg almát a reggeli zabkására, és napi öt teát iszok- tökéletesen zen, bekuckózós őszi hangulat lenne, ha... ha végre a másik oldalán lennék ennek. 

headache

 

Ma négy énekóra volt- az utolsónak percekkel ezelőtt lett vége (közben max. hangerőn ment a death metal a kisszobában, szerintem ezek után indokolt.) Tegnap este derült ki, hogy a fogorvos mégse vállalja a bölcsességfogam, keressek egy szájsebészt. Nem ez a kedvenc hetem.  

Scattered

Nem tudok nem a bölcsességfogamra gondolni, de... holnap az alaktalan félelem legalább kap egy konkrét körvonalat. Megint beleszerettem egy Inktober-rajzba ugyanannál a lánynál, akinél már az előző tetoválásom is így talált meg. Ma egy kivételével mindenki bement az irodába a csapatból- persze, nem volt kötelező, de azért durva, hogy tavasszal fel se merült a személyes találkozás, mostanra meg mintha senkit nem érdekelne az egyre durvább helyzet. Nem működök túl jó hatásfokon, de legalább fejben kicsit kevésbé pörgök bele a "mi lesz, ha"-szorongásspirálokba. Megdupláztam a töltőtollas portrék számát, de ez most nem tetszik annyira, mint az előző. 

Helló, hétfő

 

Olyan jól belejöttem a blogírásba mostanában, hogy nem akarom elveszteni a lendületet, még ha ez azzal is jár együtt, hogy ha illusztrációt akarok, továbbítanom kell saját laptopról emailben, aztán telefonon Slacken átdobni magamank, és onnan beilleszteni- március óta ez az első "normál" munkanap, amit nem otthon töltök, és kicsit szét is vagyok esve miatta, szürreális volt reggel időben elindulni, és még az is feldob, hogy éppen egy másik íróasztalnál ülök, mint az elmúlt ~140 munkanapon (lakás-szittelek tesómnál, és várom a kéményseprőket). 

Tegnap vettünk egy nagy levegőt, és beszéltünk a szomszéd énektanárral- nagyon-nagyon régóta esedékes lett volna, de könnyebb volt otthon passzív-agresszíven kiakadni azon, hogy minden hétvégén, ünnepnapon és este/délután a skálázását kell hallgatnunk a papírvékony falon át, és szép fokozatosan egyre későbbre és későbbre csúszik az órák vége. Szóval most átcsengettünk, aztán megint és megint, és legalább túl vagyunk rajta- nem sok értelme volt, szerinte vasárnap este 9-kor még teljesen normális, hogy hangosan énekel (meg amúgy is, miért nem bulizni készülünk éppen...), *nagyon* sokszor elmondtuk nagyon rövid időn belül, hogy mennyire zavaró, de nem úgy tűnt, hogy lesz változás. 

Utána elég pocsékul éreztem magam, mintha a mi érveléstechnikánkon múlt volna, hogy mennyire nem értette a szempontjainkat, pedig amennyit lehetett, egyelőre megtettünk, és csak rosszabb lett volna, ha  halogatjuk a szemtől szembe konfrontációt, és tovább nő a feszültség (ami fura, hogy mi minden egyes beszélgetését és telefonhívását kristálytisztán halljuk, neki hogy nem hallatszik át semmi a mi oldalunkról?). Nem tudom, mi lesz belőle, nagyon nem szeretnék másik albérletet vadászni, de az se oké, hogy nonstop otthon vagyunk, és a kettőből az egyik szobát nem tudjuk használni, mert folyamatos a zaj.

Mindegy, új hét, új lendület, válogathatok, hogy a bölcsességfog-műtét miatt parázok (T-3 nap...), vagy amiatt, hogy mennyire felkészületlennek érzem magam az egy hét múlva induló kódolós projekthez, esetleg amiatt, hogy az óriási pörgés miatt a munkában mikor felejtek el vagy hagyok ki valami fontosat, de akár végre megpróbálhatnék picit optimistábban is hozzáállni, és

- örülni annak, hogy csütörtök délutánra túl leszek egy olyan fogorvos-körön, amit nagyjából 10 éve halogatok, és ami elkerülhetetlen

- élvezni, hogy kipróbálhatok majd valami teljesen újat- ha nem is vagyok/leszek benne profi, ezt a projektben résztvevő többi ember is pontosan tudja, és biztos, hogy akkor fogok a legtöbbet tanulni, ha már élesben kell csinálnom

Lomtalanítás

 

Sebastian Bjune, Unsplash

A karantén egyik legnagyobb előnye eddig, hogy nagyobb lett a csend körülöttem, és így olyan gondolataimat is el tudom csípni, amik eddig tökéletesen a háttérben maradtak, de meghatározták azt, hogy érzem magam. Azokon a napokon, amikor mennem kellett az irodába, alkalmazkodni egész nap, kapkodni, ügyintézni, nem maradt energiám arra, hogy kihangosítsam azt, ami közben folyamatosan ott volt bennem, most viszont sokkal nagyobb a nyugi, sokkal kevesebb az intéznivaló, és tudok magamra figyelni úgy, ahogy tíz munkatárs vagy egy kupac vadidegen mellett képtelen lennék. 

Olyan helyzetekben, ahol az automatikus reakcióm az, hogy magamat hibáztatom (csak azért nem tudok kedves és együttérző lenni mindig és mindenkivel, mert nem vagyok elég jó ember, azért nem segítek olyannak, akinek egyszerűen már nem bírok többet, mert nem vagyok elég önzetlen, azért nem haladok a kódolással, mert nem értek hozzá, és túl buta vagyok, hogy átlássam), most hátra tudok lépni egy kicsit, és csak elgondolkodni azon, hogy miért is csinálom. Már azzal, hogy elengedem a hibáztatást, és próbálom megérteni, is sokkal kevésbé frusztráló és önbizalomromboló minden ilyen alkalom (amíg tudatosan kell rá figyelnem, egy kicsit fárasztó is, de hátha idővel már ez lesz a természetes).
Azzal, hogy kihangosítom az (egyébként általában teljesíthetetlen és abszurd) elvárásokat magam felé, könnyebb őket lecserélni valami olyanra, amivel előre tudok lépni, és nem csak magamat bántom vele, ugyanazokba a felesleges körökbe beleragadva.

Így visszanézve olyan, mintha egy picike lakást telezsúfoltam volna végtelen mennyiségű lommal, amit kerülgetnem kell, amik körbevesznek és csapdába ejtenek, de annyira megszoktam azt, hogy mindig is ott voltak, hogy fel se merült, szükségem van-e rájuk egyáltalán. A jó része az, hogy most már egyre jobban kezdenek körvonalazódni, és bár egyszerre nem tudok mindent kihajítani és nulláról kezdeni, azért egy-egy ilyen negatív berögződést már elkezdtem átalakítani, és minél jobb leszek benne, annál könnyebb lesz a dolgom a maradékkal. 

Ink...

 

...tober már valószínűleg nem lesz belőle, pedig azért messziről és óvatosan gondolkodtam rajta (ez és ez is mennyire jó lista, de sokkal jobban elő kellett volna készítenem, ha tényleg komolyan végig akartam volna csinálni). Annyit azért ma kísérleteztem, hogy milyen a töltőtollal arcot rajzolni, és... tetszik. Sokkal jobban, mint eddig bármi, amit összehoztam, és ami nem grafit. Ott is van azért haladás (igen, imádom az előtte-utána képeket), ez a "hónapok óta minden nap próbálok vele legalább egy kicsit haladni"-projekt (egyik) eredménye:

Körvonalazódik

 

Nem tudom, hogy min múlik, most mintha megint visszakaptam volna az ihletet az art journalhoz, vagy legalábbis több oldalt raktam össze az elmúlt egy hétben, mint nyáron összesen- kicsit berozsdásodtam, nem feltétlenül tetszik is, amit csinálok, de ez (is) egy napló, a pillanatnyi gondolataimat biztos, hogy tükrözi, ha nem is forradalmi újdonság vagy vizuálisan tökéletes. 

Tegnap este kicsit ráparáztam arra, amiből aztán inkább sima megfázás lett, és nem valami komolyabb, de mindenképp jel, hogy óvatosabban kell bánnom magammal, és hogy nagyobb volt a terhelés mostanában, mint amennyit éreztem belőle; nem fogom tudni figyelmen kívül hagyni ezeket a rossz érzéseket, mert úgyis utolérnek. 

Csak hogy ne felejtsem el, meg mert ezek a napok inkább nyűgösek és túlélősek, mint bármi mások, egy gyors lista arról, amit szerettem:

- zöldségleves+szendvics ebédre

- két délután is kimerészkedtem a külvilágba, egy papírbolt (vettem egy töltőtollat, és azóta legszívesebben kézzel írnék tele teljes füzeteket) és egy zöldésges letudva, lett alapanyagom az almáspitéhez és a palacsintához, amit terveztem a hétre

- megjöttek a 70-es évekből szárrmazó Ifjúsági Magazinok (szuper kollázs-alapanyag)

- esténként tea és társas B.-vel (Sushi Go!-ban még mindig én vagyok a jobb)