 |
| Peter Wendt, Unsplash |
Az egyik váratlan következménye annak, hogy kidőltem, az, hogy B. átvette a helyem a konyhában, és lelkesen gyártja a húsleveseket (neki fáj a hasa már hetek óta, én még mindig nem nagyon tudok rágni, emiatt gyakorlatilag húslevesen és zabkásán élünk egy ideje), a korábbi pánikolás helyett egyre magabiztosabb, és azt mondta, meg akart tanulni rendesen főzni. Mindig is szerettem volna arra hazajönni, hogy egy pasi spontán háromfogásos vacsorával vár, úgyhogy nagyon szurkolok neki (azzal együtt is, hogy ha már ő is fog tudni főzni, kevésbé tűnik majd varázslatnak, amit én csinálok; a főzés az egyetlen olyan házimunka, amit szeretek is, és viszonylag jó is vagyok benne).
Szerintem az elmúlt egy évben összesen nem ettem annyi levest, mint amennyit ebben a két hétben sikerült, de a foghúzás után életmentőek voltak, és még most is kockázatmentesebbek, mint bármi más- a sűrű zöldésgleves és pirítós tökéletes őszi ebéd/vacsora, de azért nagyon várom már azt a pillanatot, amikor a menütervezésnél végre nem az lesz a fő szempont, hogy elég nagyra tudom-e nyitni a számat ahhoz, hogy megküzdjek vele (oké, technikailag még csak 1 hete és 2 napja várom, hogy begyógyuljon a seb és helyrerázódjon az állkapcsom, de végtelenül hosszabbnak tűnik).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése