 |
| Pavlo Zaichenko, Unsplash |
Van az a pont varrásban (és mostanában ez az, ameddig jutni tudok), amikor már 90%-ban kész a ruha, nagyon sok aprólékos és vacakolós részen vagyok túl, és mégis, felpróbálom, és... nem stimmel. Két választási lehetőségem van, vagy megpróbálom valahogy az adott helyzetet átalakítani, nem túl szépen, de legalább hatékonyan (ennek az a vége általában, hogy furán áll, és soha nem fogom felvenni, volt már rá jópár példa), vagy visszabontom az összes varrást nagyjából a nullára, és az extra tudással újrakezdem, reménykedve, hogy másodjára (vagy sokadjára) olyan lesz a végeredmény, ami tényleg tetszik.
Nemcsak metafora, most valami ilyesmi zajlik konkrét értelemben (már ránézni is alig bírok szegény szellemes pólóra emiatt, de visszabontás pipa, már csak kell vennem egy mély levegőt, és újra végigmenni ugyanazokon a lépéseken) és átvitten is: nem hittem volna, hogy ennyire végtelenül nehéz lesz elismernem magam előtt és kifelé is, hogy rossz döntéseket hoztam, egyet korábban és egy párat ezen a héten is. Jó lenne azt hinni, hogy felszabadító lesz hétfőn visszabontani azt a sok mindent, amit kétségbeesésből és kényszerből raktam össze, de pont ez a baj, annyira összeadódott a stressz, hogy már nem tudom elhinni, hogy fogom magam jobban is érezni.
Ráadásul a múlt heti "azt hiszem, hogy bírni fogom, de igazából nem"-sorozatomnak lett egy olyan következménye is, hogy végig kell kódolnom a hétvégét, annyi koffeint magamba öntve, amennyit bírok, mert kaptam (kértem) egy második esélyt valami olyasmire, amit tavaly ősszel nagyon szerettem volna (amit most épp nem érzek, csak tudok, de kénytelen vagyok elhinni magamnak, hogy ez a jó irány, főleg, mert ha másodjára is visszamondom, harmadik kör már biztos nem lesz).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése