De te maradj, ha idáig eljöttél

 

Duncan Shaffer, Unsplash

Mostanában újra nagyon sok Platon Karataev-et hallgatok, sőt, tegnap még az egyik énekest is láttam egy pillanatra egy környékbeli kávézóban (csak utólag jöttem rá, hogy pont lemaradtam a könyvbemutatóról), és az szomorú, hogy idén még nem is voltam a koncertjükön. Hiányzik, hogy a Partért kiáltó dalait élőben is hallhassam (bár még mindig a második albumuk a kedvencem), annyira jó lenne, ha végre újra ott tarthatnánk (... vagy tarthatnék, nem tudom, hogy az emberek többsége elengedte-e már teljesen a járvány-témát), hogy a koncertre járáshoz nem kapcsolódik egy csomó szorongás meg rágódás, hogy végre úgy állhatnék az első sorban, hogy tényleg csak a zene érdekel, és semmi más. Utólag visszanézve az összes "kockázatos" dolog (aréna-koncert, fesztivál, Kobuci) rendben volt és megérte, de mindnél ott lebegett a háttérben a "mi lesz, ha...", ami azért valamennyit rontott az élményen.

Bejött a köd

Tobias Rademacher, Unsplash

Sajnos nem azért nem írok, mert annyi szuper dolog történik, hogy válaszani se tudok a kínálkozó témalehetőségek közül (bár, objektíven nézve több a jó dolog, mint ahogy amúgy érzem magam), hanem mert sikerült bebetonoznom egy elég fájdalmas mintázatot az elmúlt pár héten: munka miatt stresszes, de kibírható hétköznapok, viszonylag kisimult-töltődő hétvégék, aztán vasárnaptól a 1-2-3 napnyi nemalvás/rémálmok/sokszor felriadás, amire úgy tűnik, semmi, de semmi hatása nincs, hogy előtte mennyi időt töltök képernyő előtt, mennyit sportolok, mennyit meditálok vagy jógázok... és kb. ezek voltak az eszközök, amiket korábban bevetve tudtam eredményeket elérni, úgyhogy ez az a pont, ahol már tényleg nem maradt ötletem, mit tudnék csinálni, cserébe egyre fáradtabb és szétesettebb vagyok. 

Ja, és persze most közeledik munkahelyen az Egyhetes Zúzás Élesítés Előtt, utána pedig december végéig nem lesz nyugi (cserébe a HR-esünk, aki mindig meg tud lepni, talált nekem a semmiből egy hétnyi szabadnapot, szóval ha nem pont karácsonykor is, de szabin leszek, az tuti... csak érzésre most pár hónapra lenne szükségem, nem pár napra). Múlt héten már rá tudtam venni magam az offline naplóírásra (legalább), nagyon régóta először, és ki is kristályosodott pár irány, amerre meg tudnék indulni, csak ez a mindent beterítő, minden energiát leszívó ködréteg nem mozdul rólam, hogy bele tudjak vágni.

Ellentétes hatások

 

Egy nagy stresszforrás meg még egy, meg még egy harmadik csak mert miért ne = letompulok annyira, hogy egyiken se tudjak igazán rágódni (cserébe napok óta lebegősen fáradt vagyok, és képtelen végigaludni egy éjszakát).

Ti is végig szoktátok játszani gondolatban a lehetséges vita-kimenetelek sakklépéseit, az érveket és ellenérveket egy családtaggal beszélgetés előtt? Most nagyon próbáltam nem ezt csinálni, de szörnyen védtelen érzés (mondjuk nálunk nagyon jellemző családi minta volt, hogy izomból meggyőzni próbáljuk a másikat arról, hogy nem jogos vagy érvényes a nézőpontja, vagy ha esetleg mégis, a saját problémánk az igazi probléma, nem az övé). 

És akármilyen fájdalmas is tud lenni egy tényleg mélyre menő beszélgetés, ezzel párhuzamosan, valahol a saját érzéseim felett lebegve még mindig lenyűgöz, hogy működnek az emberek, hogy minden logikátlannak tűnő túlreagálásra van magyarázat a másik szempontjából (és amit már próbálok tudatosítani egy ideje, kisebb-nagyobb sikerrel, hogy a másik fél reakciója milyen kis százalékban szól rólam, és milyen nagy százalékban róla).

Every bit of autumn

 

A múlt heti sodródás után próbálunk egy kicsit több rendszert vinni a napokba- és ezzel együtt sikerült megtervezni a világ legősziesebb menüjét (sütőtökleves és almás pite hétfő-keddre, tepsiben sült csirkecomb felkockázott sült krumplival+répával+céklával szerda-csütörtökre). A megvalósítással akadnak kisebb problémák (a sütőtökleves 1.0 még túl sűrű és túl sütőtökízű/egyhangú lett, és miközben próbáltam megmenteni, sikerült megsütnöm a világ legrosszabb almás pitéjét, de másnapra a levest is átvariáltam, és a pite is összeállt a hűtőben), és B. amúgy se ezt eszi, hanem a tegnap duplán rendelt pizzákból a másodikat (a Pizza Forte csak akkor közölte, hogy 90+ perc alatt ér majd ide, amikor már leadtuk a rendelést, úgyhogy rendeltünk egyet a PizzaMe-ből, ami a szokásos 20 percen belül ide is ért). Kaotikus? Igen. Még mindig jobb, mint a múlt héten? Naná.

Egyébként túlságosan is hullámzó ez az időszak, minden apróság ki tudja billenteni a hangulatomat+motivációs szintemet, és még mindig úgy érzem, hogy túl sok energiát kellene fordítanom arra, hogy rendben legyek, ami egyszerűen nincs, elfogyott. Nem tudom rávenni magam a sportra, a sétára, a nem-itthonról-dolgozásra (rosszabb napokon az itthonról dolgozásra se annyira, pedig ez a munkahely nem olyan, ahol ezt meg lehetne csinálni), többnyire csak üldögélek a szürke-szűk-unalmas terráriumomban, és nagyon sajnálom magam. Aztán jön munkában egy villanykörte-pillanat, vagy elkészül a Berlin-pólóm (szuper a grafikája, bár lehet, hogy kicsit túl turistás, de tudtam, hogy haza kell hoznom... viszont csak XL-esben volt már, úgyhogy elég sokat fel kellett hajtanom belőle), és olyankor mintha minden oké lenne egy kicsit.

Berlini képkockák 1.

 

1. egy nagy adag pánik és minimális alvás után hajnali 4 körülre kikeveredtem a reptérre, de amikor felszállt a gép, azért egy kicsit jobban kaptam már levegőt, akkor meg főleg, amikor a meglepően pontos érkezés és 20 perc séta + 10 perc összezavarodott tömegközlekedési infó-értelmezés után a Berlin felé tartó vonaton ültem végre (ötletem se volt, melyik vonatra érvényes a heti bérlet, és melyikre nem, úgyhogy inkább vettem egy sima jegyet). Az volt a terv, hogy miután leraktam a bőröndömet a Hauptbahnhofon, bezuhanok az első használható kávézóba, és ott üldögélek, ameddig csak lehetséges (már 9-re odaértem, a hotelszobába viszont csak 3-kor lehetett bejelentkezni), aztán... ez a fenti látvány fogadott, úgyhogy ami a "csak átsétálok ezen a hídon"-nak indult, egy több órás túrává állt össze, amiben messzebb és messzebb sodródtam az Unter den Linden-en, de annyira ott volt az összes fontos látványosság egy kupacban, hogy egészen a Múzeumszigetig vitt a lendület (ami nem is baj, mert a következő 3 napba nem fért bele túl sok városnézés).

2. A kaja-bakancslistámról meglepően sok elemet sikerült kipipálni, bár inkább a nemzetközi vonalon: az első este rament ettünk (egy koreai karaokebár előterében, de ettől még szuper volt), a második este poutine-t, csütörtökön elvonszoltam magam a Markthalle 9-ba a street food-estére (már nagyon fáradt voltam, úgyhogy maradtam a biztonságos pulled pork-szendvicsnél, de kísérletezhettem volna egy csomó afrikai vagy ázsiai konyhával is), és a német kajákhoz a legközelebb talán akkor kerültem, amikor beültem a Schwarze Heidi-be, ami igazából svájci, és az egész étterem úszik az olvasztott sajt-illatban.

3. a legnagyobb stratégiai hiba, amit elkövettem, az az, hogy a keddi repülés és a szerdai egész napos konferencia után bevállaltam a munkát csütörtökre és péntekre (oké, megvolt az oka, összesen két db. szabadnapom maradt az egész  hátralevő 2022-re, és sosem gondoltam volna, hogy annyira fáradt leszek, amennyire), úgy, hogy csütörtökön nap közben hotelt kellett váltanom, és nyilván a két szoba közti időszakra lett leszervezve a rendszeres össz-céges meeting, úgyhogy rohangáltam egyik hotelből állomásra a csomagmegőrzőig, onnan közösségi irodába (de: dolgoztam egy berlini közösségi irodából! menőbben hangzik, mint amennyire képes voltam kiélvezni, de akkor is!), onnan vissza az állomásra és aztán a másik hotelbe... túl hatékony nem voltam, de legalább végig tudtam csinálni. Pénteken legalább egy hotelszobában voltam végig, és az ebédszünetben át tudtam nézni a neonfelirat-múzeumba (már az odavezető séta is zseniális volt, sárguló őszi erdőn át, óriási bauhaus-épülettömbök közt, annyira sajnáltam, hogy nincs egy teljes délutánom csak itt bolyongani).

4. ... aztán ahogy véget ért a péntek délutáni 2+ órás tervezős meeting, indultam is a Humblodthain Flak Towers-hez. Látványos (és kicsit hátborzongató) a sok beton, rengeteg berlini és turista nézte onnan a naplementét, és pont sikerült elcsípnem a kilátást a városra még világosban, de utána a tornyot körülvevő erdős sávról már majdnem-sötétben kellett kikeverednem (és nem segített, hogy az előzékenyen magam elé engedett másik arrafelé sétáló kezében konkrétan egy balta volt... oké, inkább úgy nézett ki, mint aki egy könnyed hétvégi kertészkedésre indul, mint aki turistákat akar feldarabolni, de sose lehet tudni, úgyhogy az utolsó pár lépést az utcára visszavezető hídig már nagyrészt futva tettem meg).

Kilégzés

 

A vasárnap hajnali hazerepülés után elég fájdalmas volt hétfőn már egy új munkahetet kezdeni, főleg mert eléggé letisztult, hogy egy csomó szorongást és aggódást el tudtam engedni a berlini úttal, de a munkával kapcsolatosakat nem... ráadásul a két kinti munkanapom nem volt kimondottan hatékony, úgyhogy hétfőn és kedden is vissza kellett ülnöm este a gép elé, és még ezzel együtt is a szokásos "mindennel le vagyok maradva"-spirálban mozogtam, demotiváltan vonszoltam át magam péntekig, két fényponttal: a csütörtök esti jógaóra kezd rutinná válni (és most nem én voltam az egyetlen résztvevő, mint két hete), és az új kedvenc lemezboltunkban most hozzám passzolt jobban a kínálat, egy Middlemist Red és egy élő Dark Side of the Moon után is haza tudtam volna hozni még vagy három másikat is, de így is egész szépen alakul a lemezgyűjteményünk.

Vannak előnyei is annak, hogy két év téli álom után átkattantam turista-üzemmódba (amellett is, hogy már ezerrel tervezem a következő hosszú hétvégét valamelyik európai városban, bár inkább csak jövőre, mert egyikünknek sincs 3-nál több szabadnapja erre az évre), most egy sima Bp. belvárosi sétában is sokkal jobban el tudtam merülni (amíg szegény B. élete első MR-jén esett túl), annyira jó, hogy még vannak igazi "sárga levelek kavarognak a levegőben"-őszi pillanatok, ha nem is annyira sok.

Sleepless+happy

 

Oké, megcsináltam: 5 nap Berlinben, az első egyedül repülés, külföldi IT-s konferencia, az első személyes találkozó a munkatársaimmal... elképesztően fáradt vagyok, de azt hiszem, nagyon jót tett az út, kirángatott az egyre kisebb dobozból, amibe zártam magam (de azért durva volt ennyi időt B. nélkül tölteni, legközelebb viszem magammal). Zseniális dolgokat láttam, a nagyon nyilvánvaló turistalátványosságoktól a fura kis múzeumokig, végre kihasználhattam az iphone fotótudását, ettem egy csomó nemzetközi street food-ot, és majd írok részletesebben is, csak előtte végig kell aludnom egy-két napot.