Amit viszek magammal

 

ConvertKit, Unsplash

Van két nagyméretű poszter a nappalinkban, az egyik egy Budapestet ábrázoló grafika, a másik egy térkép, amin le tudjuk kaparni az országokat, ahol már voltunk-még csak nagy vonalakban kezdtük el megtervezni, hogy a 3 év bezártság alatt összegyűlt rengeteg cuccból mit viszünk majd magunkkal Belgiumba, de egy biztos: a Budapest-képet szeretném majd a genti albérletünk falán is látni (a térképet viszont tuti, hogy lecseréljük világméretűből Európára, amit van is esélyünk teljesíteni, és nem csak szemrehányóan emlékeztet a kontinensekre, ahová még be se tettük a lábunkat); és a Middlemist- meg Platon Karataev-lemezek is biztos, hogy jönnek (amikor tavaly novemberben, életemben először szükségem volt egy magyar nyelvű buborékra magam körül, amibe el tudtam vonulni, amíg mindenki vagy flamandul, vagy portugálul beszélt körülöttem, akkor a Partért kiáltó-t hallgattam, és múlt hétvégén a Beat on the Brat-es merchvásáron közvetlenül az együttestől sikerült szereznem egy Atoms-t is).

Egyébként pont pár napja olvastam ezt a blogbejegyzést arról, hogy mennyi alapvető dolgon nem változtat a másik országba költözés, és kicsit elszomorodtam tőle- pontosan tudom, hogy irreálisan magasak az elvárásaim (de most éppen ezek az irreális elvárások motiválnak arra, hogy haladjunk is a költözés felé), B.-vel már játsszuk a "majd ha külföldön leszünk"-halogatást, viszont egyrészt az új környezet önmagában is adni fog egy óriási pluszt az első pár hónapban, másrészt biztos vagyok benne, hogy az elmúlt években megtanultunk a mindennapok részének elfogadni olyan dolgokat is, amik nélkül sokkal, de sokkal könnyebb lesz majd létezni (már a koncepció is szürreális, hogy Belgiumban viszonylag magasak az adók, de ezért cserébe *történnek dolgok*).

Amit most a legnehezebb amúgy, az az, hogy segítsek B.-nek, de ne próbáljam mikromenedzselni - biztos vagyok benne, hogy ha egyszer meglesz a formátuma és rendszere az angolóráknak/angol beszélgetéseknek, akkor már jó tempóban fog tudni haladni vele, de most kicsit elakadt ez az egész, ma kipróbál majd egy online meetupot, ahol kiscsoportban tud más angolul tanulókkal beszélgetni, és remélhetőleg ez jobban beválik majd, mint a kötöttebb leckék a múltkori weboldalon; de attól még nehéz nem azt látni a lelki szemeim előtt, hogy csak folynak el a hetek, és a belga költözés pont ugyanolyan messze van, mint eddig.

Not quite ready

 

Brooke Lark, Unsplash

Eredetileg ez egy "rendbe kellene már hoznom az életmódomat"-posztnak indult, aztán tegnap annyira borult a nap, hogy a képválasztásig jutottam el, és utána vagy meetingen ültem, vagy B.-vel romantikus közös programként próbáltunk kibogozni egy szín-átkonvertáló npm package-et meg algoritmust, este nyolcig, nem sok sikerrel... de, miután készültem felrobbanni a stressztől, végigcsináltam egy teljes fitness boxing-edzést, ami a nap legjobb döntése volt, és legalább kicsit oldotta a tehetetlenség érzését. 

Ködös elképzeléseim azért voltak róla, hogy október és február közt sikerült pár kilót felszednem, de egyrészt december végéig vagy annyira kint voltam a komfortzónámból, vagy annyira mélyponton voltam, hogy ez izgatott a legkevésbé, másrészt igyekszem használni az önegyüttérzést is, amennyire tudom, és objektívebben meg kevésbé fekete-fehéren gondolkodni erről- tudomásul veszem, hogy nem ez a testem kedvenc állapota, de most éppen ilyen, ez nem jó vagy rossz, csak tény (mint ahogy az is tény, hogy változtathatok rajta, tudom, hogy kell, és már megcsináltam korábban is). 

Vasárnap vettem egy nagy levegőt, és mérlegre álltam (oké, igazából azért, hogy megtudjuk, a mosodába levitt millió ágynemű pontosan hány kiló, de ezt nem lehetett a saját súlyom, mint referenciapont nélkül megcsinálni), és tegnap óta visszatértem a kalóriabázisra, meg igyekszem a két nap sport-egy nap pihi ritmust is visszahozni. Egyáltalán nem biztos, hogy ezt fenn is tudom tartani (hajlamos vagyok elfelejteni, hogy amikor éppen sikerül, akkor mennyi időt+energiát+türelmet kell rá szánni), de kap egy esélyt, és ha már csak annyit stabilan be tudok hozni belőle, hogy újra az étkezések részévé válik a zöldség, és hanyagolom a napi szintű chipsevést, az is elég jó.
Ami viszont abszolút sikerélmény, hogy szombaton megvolt az év első kinti futása, és sokkal kevésbé viselt meg, mint szokott (oké, lassabbra vettem a tempót, és csak 2*5 percet csináltam), annyira jó lenne újra eljutni a Bikás-parkba és visszaküzdeni magam arra a szintre, ahol pár évvel ezelőtt voltam... 

All over the place

 

Abból lehet tudni, hogy egyre jobb az idő és közelebb a tavasz, hogy exponenciálisan növekszik a terveim száma- egyelőre még nem is tudtam realisztikusra szűkíteni, csak mozgat a "mindenhol ott akarok lenni"-érzése (meg persze az se segít, hogy a bakancslistás zenészeim/együtteseim még Bécsig se jutnak el, úgyhogy vagy egy nyugat-európai fesztivált, vagy egy-két berlini koncertet be kellene iktatni, de még nagyon nem látom, pénzben és időben hogy és mennyi fér bele. De legalább Hozier fellép majd Európában is itt-ott, és nem csak Amerikában). A következő sprintünk pedig az "F" betűs előadóké lesz, ami a béna "E" után sokkal, de sokkal jobb- máris bedobáltam egy nagy kupac Foo Fighters-t, Foals-t, Fran Palermo-t és Fratellist a Spotify-listára, és még csak most kezdek belejönni.
Végre Barcelonának is elkezdtem rendesen utánanézni, és közben finoman szerveződik a következő céges konferencia-út is (a londonira amúgy se tudtam volna menni, azóta már tesóm is bejelentette, hogy ja, amúgy akkor lesz az esküvőjük... de: lesz még egy Helsinkiben is júniusban, és bár eddig nem gondoltam bele, de egy-két végtelen nyári éjszaka Finnországban elég szuperül hangzik. Sajnos a főnökömnek Kolozsvár szimpibb, de hátha meg tudjuk győzni- a neki érdekes/egzotikus kelet-európai történelem és hangulat engem most nem annyira hoz lázba).

Az elmúlt pár héten teljesen kiégtem hangoskönyv-szempontból- eldöntöttem, hogy ideje elmozdulnom valami felnőttebb irányba (ha nem fektetek bele túl sok energiát, mindig a YA-knál kötök ki), de hiába kezdtem bele a Really Good, Actually-be, amiről nagyon jó véleményeket olvastam, kb. a felénél túladagolódtam a főszereplő/narrátorral, és azóta képtelen voltam folytatni, utána továbbsodródtam a Sorrow and Bliss-re, de abba még belekezdeni se tudtam rendesen. A régóta várólistán pihenő Anxious People viszont nagyon elkapott, végre újra képes vagyok összekuporodni a kanapén, és csak a történetre figyelni (és nem alibinek használni a telefonomon instagramozához). Sorozatnézésben is van remény (ideje volt, az eredeti Star Trek-sorozat után most az eredeti filmeknél tartunk, amik kb. 50-50 eséllyel szuperek vagy borzalmasak), a héten elkezdődött a Ted Lasso harmadik évada, és ráadásul nem is egyben lesz feltöltve Apple-re, hanem egyesével (végül is csak egy negyedik streaming-oldalra kell előfizetni hozzá, de asszem, ha van, ami megéri, akkor ez). 

To boldly go

 

Juan Sisinni, Unsplash

Vannak napok, amikor nagyon szeretem a munkámat... meg vannak olyanok, mint a mai, amikor rossz helyre teszek egy kérdőjelet a kódban, az egész rendszer hibaüzenet nélkül rommá fagy, és fejthetem vissza, mi is történt, és mindezt a hétfő reggeli első kávém közben. Mindegy, süt a nap, a hétvégén rengeteg jó dologgal töltődtem vissza (WAMP! Normafa! hajnali 3-ig Linkinre ugrálás!), meg néha bekuckóztam a hibernáló B. mellé original Star Treket nézni, lassan a Self-Compassion hangoskönyv végére érek, és még mindig durva, hogy mennyire pont erre volt szükségem (nem mondom, hogy annyira a napi rutinom részévé vált volna, amennyire szeretném, de már egy csomó negatív spirált rövidre zárt az, hogy kicsit türelmesebb és kedvesebb tudok lenni magammal). 

Péntek délután pont két olyan munkatárssal beszélgettem, aki eredetileg/évekig Belgiumban élt, de már nem, mindenesetre egyikük se próbált eltántorítani a költözéstől (és lehet, hogy ha 30 éve élnék ott, már én is vágynék a változásra, meg azért a 20+ fokos portugál tengerpart közelsége is elég kellemes lehet), és minden ilyen egyes alkalom után kicsit jobban elkap a világlátás lendülete, az a rengeteg lehetőség, ami amúgy ott van karnyújtásnyira, és ilyenkor nagyon hálás vagyok azért, hogy technikailag ugyanúgy dolgozhatnék egy random tengerpartról vagy bármelyik városból.

25/100

 

Oké, eddig egész jól alakul a 100 napos art journal-kihívás... Most sokkal lazábban veszem, mint 2 évvel ezelőtt, nincs az, hogy 1 nap/1 oldal, hanem tömbösítve, egyszerre több ötleten párhuzamosan dolgozok (így legalább előre pár napra megvannak az oldalak, nem fogok elcsúszni vele akkor se, ha egy nap valamiért kimarad), és nem mondom, hogy mindegyik a kedvencem lett, de így, hogy folyamatosan benne vagyok, sokkal több olyan oldalt is sikerült összeraknom, ami tényleg tetszik (és több a minimalista, meg több a kísérletezés is- bár nem mindegyik kísérlet sikerül jól, pont a legutolsó oldalnál megpróbáltam Lynn Giunta lenni, és sokkal nehezebb ez a technika, mint amilyennek kívülről látszik).

A pici fekete füzetemet még mindig nagyon szeretem, bár kellett egy kis idő, amíg visszaálltam rá, és az is jó, hogy a facebook-csoportban egy csomóan töltik fel a saját képeiket nap mint nap (amik általában teljesen mások, mint az enyéim, de egy csomószor pont ezért adnak ihletet vagy mutatnak egy új megközelítést). Még mindig nagyrészt a belga újságokat és prospektusokat dolgozom fel, de azért már nem annyira úti témában (elég szépen lehet látni, hogy mikor voltunk Gentben :), ami fura, hogy mennyivel kevesebb a dalszöveg (bár pont a feliratokon gondolkodtam sokkal kevesebbet, mint szoktam, és csomószor csak kész újságcikk-címeket használtam, vagy egyszerűbb holland szavakat/kifejezéseket).

go-stop-go

 

Tout le monde aime Jeanne

Meglepően feltöltődve zártam a hétvégét, még úgy is, hogy a szombat nagy részében vagy B. anyukájának + nagymamájának az érkezésére készültünk (de legalább tisztább a lakás, mint már régóta), vagy őket szórakoztattuk; vasárnap pedig anyával beültünk az Urániába megnézni az Everybody Loves Jeanne-t - maga a film nem volt rossz, az kevésbé zavart, hogy a konkrét történet nem túl kidolgozott/központi, az annál inkább, hogy a "megcsókoltam a megfelelő pasit" volt a cél és a lezárás; amit kifejezetten szerettem, az Jeanne belső hangja meg az egész animált stílus, ahogy meg volt jelenítve.

Tegnap még vitt a "végre túl vagyok az előadáson" eufóriája (úgyhogy a demó már messze nem volt annyira összeszedett, de cserébe nagyjából 2 percig tartott az én részem benne), mára viszont 100%-ban szétestem, és csak a megúszásra játszok, úgyhogy ha már a munka nem megy, megpróbáltam az "egyéb" to do-listámmal haladva valamennyi lelkesedést előrángatni, és hirtelen felindulásból beiratkoztam egy varrótanfolyamra, hátha a tavaszi-nyári ruháimból néhányat már meg tudok varrni magamnak majd utána... és hála a social mediának, kiderült, hogy a legkedvencebb tribute együttesem éppen szétesőben (oké, 2021 nyara óta nem koncerteztek, mégis mire számítottam...?), de legalább pénteken lesz Lithium, amire hosszú-hosszú kihagyás után benézünk majd tesómmal (meg kell ünnepelni a Meteora szülinapját, legalább így).

Glossophobia

Maranda Vandergriff, Unsplash

A múlt októberi berlini konferenciával együtt járt valami, amit sikerült egészen mostanáig halogatnunk: tartanunk kellett egy egész cégnek szóló előadást, ami bemutatja, hogy milyen hasznos infókat gyűjtöttünk be, és hogy fogjuk tudni ezeket alkalmazni (... és csak akkor kezdhetjük tervezni a következő konferenciát, ha megvolt az előadás, ami kb. mindhármunk fő motivációja volt).

Elképesztően utálok mások előtt beszélni (ha 3+ résztvevő van, akkor az már számít, akkor is, ha Zoom-meeting), főleg, ha szakmai témában kell, és főleg, ha angolul. Megsokszorozódva előjön tőle az imposztor-szindrómám, és hiába nézek utána minden részletnek előtte, teljesen biztos vagyok benne, hogy le fogok blokkolni és meg se tudok szólalni/valami teljesen nyilvánvaló dolgot mondok rosszul/feltesznek majd egy kérdést, amire simán tudnom kellene válaszolni, de képtelen vagyok - ezek tetszőleges kombinációja okozott a héten álmatlan éjszakákat (meg egy csomó lehetőséget arra, hogy Emily + Amelia Nagoski Burnout-könyve alapján gyakorolhassam a stresszciklus lezárását több-kevesebb sikerrel). 

Az egyetlen, amiről tudom, hogy működik (egyetemen volt időm tökélyre fejleszteni a módszert), ha nagyon sok munkát és időt fektetek abba, hogy spontánnak és lazának tűnő módon elmondhassam azt, amit előtte összeraktam egy logikus vázlatként -> megfogalmaztam írásban, nagyon részletesen -> utána szóban, hangosan is elmondtam annyiszor, hogy fejben tudjam tartani a lényeges pontokat, és ne pánikoljak be menet közben -> előadjam valaki másnak is.
Elképesztően irigylem azokat, akik erre az előző körök nélkül is képesek, és nagyon szenvedtem a héten minden olyan napon, amikor ezzel kellett foglalkoznom, de végül megérte, elég gördülékenyen el tudtam mondani, amit szerettem volna (még a chatGPT-t is bevetettem a vázlatírós szakaszban, és emiatt sokkal összeszedettebb lett a prezentáció, bevezetéssel, fogalom-magyarázással és utólagos összefoglalással). És persze, volt olyan kérdés, amivel nem feltétlenül tudtam mit kezdeni, de csak azért, mert az eredeti előadásban, amit a berlini konferencián hallottunk, se volt sok szó róla.

A lényeg, hogy kész, vége (... és hétfőn folyt.köv, mert akkor lesz a kéthetente esedékes demó, de szerencsére ott nem 20, hanem kb. 5 percig lesz rajtam a reflektorfény), most már visszatérhetek a normál feladataimhoz (éppen dark mode-ot hegesztek a weboldalunkra, amit kifejezetten hasznosnak érzek, és nem is annyira nehéz), előtte pedig megpróbálok minél több napsütést magamba szívni a hétvégén.