did i meet these potatoes before

 

Elijah Pilchard, Unsplash

Tegnap ébredés után csak egyvalamit szerettem volna, hosszú hetek kihagyása után frissen sült zabsütit enni reggelire, de... nem volt áram. És amellett, hogy emiatt teljesen szétesett a reggeli rutinom (és még egy kávét se tudtam főzni), éhgyomorra meg kellett hoznom egy csomó döntést (Csak nálunk van gond, vagy az egész házban/környéken? Elmúlik magától, vagy hívnunk kellene egy szerelőt ASAP? Szóljak a főbérlőnek, vagy intézzem én? Minél hamarabb cuccoljak át egy kávézóba, hogy tudjak haladni a sürgős-határidős feladatommal, vagy maradjak itthon megvárni a szerelőket?), úgyhogy az első fél órában csak elveszetten bolyongtam a nappali-konyha-fürdőszoba háromszögben, aztán elengedtem az egészet, megreggeliztem, és arra jutottam, hogy nem ússzuk meg a szerelőket. 

Óriási szerencsém volt, csak az első kiválasztott telefonszámról ráztak le azzal, hogy túl sok a munka és emberhiány és ma biztosan nem, a másodiknál már azt mondták, egy órán belül itt lesznek. Most már kicsit jobban megértettem, miért akart annyira egy szünetmentes tápot B., áramhiány ide vagy oda, wifi még volt vagy két órán át, egy kicsit tudtam haladni a kóddal (... és továbbra is folyton meglelpődök, hogy elég volt egyszer mondanom a főnökömnek, még hónapokkal ezelőtt, hogy mennyire stresszes vagyok egy feladat miatt, azóta rendszeresen becsekkol, megkérdezi, hogy bírom, a mostani határidős-kapkodós-meg kell mutatni ügyfélnek projekt kapcsán pedig a projektmenedzser is rámírt reggel csak azért, hogy ha túl nagy a nyomás, mindenképp szóljak, sajnálja, hogy ez most ilyen, ami... wow. Kicsit kényelmetlenül érzem magam az extra figyelemtől, viszont klassz, hogy tényleg számít az is, hogy vagyok, nem csak a teljesítmény).

Ami nélkül viszont most nagyon jól meglennék, az a teljesítményértékelő év végi beszélgetés, mert ha most őszintén meg kellene válaszolnom akár csak annyit, hogy elégedett vagyok-e azzal, amit hozzátettem a csapathoz... csak annyit tudnék mondani, hogy fogalmam sincs. A rengeteg egyéb szorongás azzal járt együtt, hogy teljesen elhangolódott a belső irányjelzőm a problémák nagyságával kapcsolatban, plusz egy csomószor csak arra volt energiám, hogy odaüljek a gép elé, arra már nem, hogy extra erőfeszítéseket tegyek vagy magasabb szintre lépjek fejlesztőként. Megtettem, ami tőlem telt? Igen. Az, ami az én 100%-om volt, kívülről/objektíven nézve lehet, hogy csak 60%? Simán. Tudtam volna jobban csinálni? Nope. (És tudtam volna kevesebbet stresszelni olyasmin, amiről utána kiderült, hogy simán megoldódik? Igen). Szóval ez még egy érdekes kör lesz, de remélhetőleg csak karácsony után/jövőre.