Stuck

Leon Seibert, Unsplash

Asszem, nem a szeptember a kedvenc blogolós hónapom, hamarabb véget ér, mint hogy igazán visszarázódtam volna bármibe is; az írás is rákerült arra a szép hosszú listára, amin azokat a dolgokat tartom, amiket alapból szerettem csinálni, motiváltak, tartottak valamerre, most meg... meh. 

Mostanában majdnem minden ide tartozik, bár a felemás nyarat nagy nehezen, de sikerült elengednem, tudomásul vettem, hogy ősz van, jöhetnek a pulcsik meg az almáspiték (meg az új évad Bakeoff, ha végre sikerül időben elcsípnem a feltöltött részeket, mert Netflixen nyilván csak Amerikában elérhető). A bezártság ellen takarítással küzdök (ha már megint nonstop itthon kell maradnom, legalább ne legyen káosz körülöttem), a szorongás ellen jógával (mára meg is fájdult a csuklóm, pedig ezen kívül egész hatásos volt), szerencsére ezen a héten se pszichó, se fogorvos (mindkettő hasznos, mindkettő lemerít), és kicsit utolérhetem magam fejben. 

Nem tudom, mennyi ragad meg belőle, de próbálom jobban szűrni a tartalmat, ami körülvesz, főleg online- észrevenni, mikor mi merít le vagy szomorít el, mikor kell lecsuknom a laptopot, és elengedni az egészet pár órára, mi az, ami értékes, és amivel jó lenne többet foglalkozni- ez pl. egy olyan cikk, ami nagyon hasznosnak tűnik, ki is jegyzeteltem, és fél szemmel figyelem, mik azok a mikro-szokások, amik jól jönnének. Sok ilyenbe botlok, de hiába csillan fel a szemem, mindig a hétköznapi felhasználás a necces része, úgyhogy inkább próbálok lassabban haladni, de egyszerre csak egyvalamivel. 

find some space

 

Omid Armin, Unsplash

Hiába hétvége, ébresztőre keltem (bár egy perccel az után, hogy kinyomtam, elgondolkodtam rajta, álmodtam-e az egészet, és aludhatok-e még egy kicsit), reggeli előtt meditáltam, reggeli után portrét rajzoltam, aztán szuper céltudatosan nekiugrottam a mobilapp-készítő tutorialnak, amiről utána az egész napnak szólnia kellett volna, de... valamiért képtelen voltam tényleg belemerülni. Mindig ilyenkor jutnak eszembe a legjobb kreatív ötletek, hirtelen ellenállhatatlanul vonzó lesz a könyv, amit olvasok, és persze főzni meg bevásárolni is kellett, aztán hirtelen délután 5 lett, és szétstresszeltem magam azon, hogy nem haladok, és semmi kedvem akár csak egy percet is ezzel tölteni. 

 Az átmeneti időszak mindig nehezebb: újra vissza kell szoktatnom magam arra, hogy hétvégén is kódolással kell foglalkoznom, ráadásul teljesen új területbe belerázódni, ahol még nem érzem biztonságban magam, ezért a sikerélmény is jóval kevesebb, és nehéz megtalálni, mi lesz a fontos, miről kellene többet tanulni, és mi olyasmi, amire max. gyorsan rákeresek, ha esetleg előkerül. Eljött az a pont, amikor már annyira túlgondoltam, hogy inkább bezártam az oktatóvideókat, és kerestem valami kellemes, kezdőknek való jógát, hogy kicsit rendet rakjon a fejemben, és múljon a feszültség. 

Működött, mindig működik (már csak az a kérdés, miért vagyok képtelen rendszeresen jógázni, amikor pontosan tudom, mennyire jót tesz), főleg azért, mert csend lett végre a fejemben, és túl tudtam lépni a szokásos maximalizmuson; de este sikerült is eljutnom addig a pontig, hogy úgy érzem, volt értelme a mai napnak, nem készítettem ki magam, de léptem előre, és most már végre meg tudom engedni magamnak, hogy pihenjek egy kicsit. 

Boldogságmorzsák

Ma reggel, a héten másodjára, a parkban reggeliztünk. Ez olyasmi, amit még ezer éve Debrecenben kezdtünk el, ültünk a lakótelepi pirosra festett padokon, élveztük a napsütést, ittuk a szörnyű automata-kávét (... és akkor még ehettem ischlert reggelire...), és tervezgettük, milyen menő dolgokat fogunk csinálni, ha végre Pesten élhetünk, és Igazi Felnőttek leszünk. Talán másfél fokkal felnőttebbnek érzem magam, mint akkor, de az biztos, hogy az egyetemista énemet több dologgal is sikerülne meglepni, ha ránézhetne a mostani élethelyzetemre (azért valószínűleg tetszene neki).  

Óvatosan, de próbálok kitörni a szűk-de-biztonságos dobozból, amibe zártam magam az elmúlt pár hónapban, borítani a rutint, minden napba csempészni valami olyat, amitől jó lesz rá visszaemlékezni. Az igazán súlyos dolgok, amikkel küzdök, ettől még nem mennek sehová, de nem is érzem azt, hogy csupa nehézségből és önhibáztatásból áll az életem, amiben nem tarthatok szüneteket, mert akkor lemaradok vagy szétcsúszok. Az, hogy nem kell szélsőségekben gondolkodnom, még mindig viszonylag új koncepció, és próbálom szokni, hogy egyszerre létezhetnek napsütötte félórák egy croissant, egy espresso, egy túlságosan barátkozó galamb és B. társaságában, és közben lehet körülöttünk világjárvány; hogy hiába szeretném jobban megérteni magam, nem kell és nem is tudom minden napra beerőltetni azt, hogy ezzel aktívan foglalkozzak vagy fejlődjek benne; hogy van helye a komoly, fájdalmas témáknak, de néha olyan jó egy fröccs mellett ülve a semmiről beszélgetni. 

Ez az év olyan, amilyen, de amellett, hogy elismerem, mennyi minden szétesett, még örülhetek annak, hogy mennyi váratlan jó dolog is történik, és bár a hosszú távú tervek azért eléggé lógnak a levegőben, egy hétvégi programra azért még készülhetek lelkesen, vannak olyan kis területek, ahol még maradt szabadságom. 

On the run

 

DNK Photo, Unsplash

Sok minden torlódott össze az elmúlt egy-két hétre, jók és rosszak vegyesen, közben próbálok visszatérni a normál hétköznapok ritmusához, meg nem elfelejteni azt, hogy néha a túlélés is bőven elég, nem kell a maximumot hoznom, ha amúgy fájok és elfáradtam, és sok labdát kell egyszerre a levegőben tartanom.  

Ha minden jól alakul, lesz egy plusz kódolós munkám októberre, amihez egy teljesen új társasággal kell együtt dolgoznom, és egy teljesen új területbe belerázódni addig, de valószínűleg rámfér már egy kis kizökkenés, mert megint úgy érzem, a munkahelyemen ugyanazokat a köröket futom újra és újra, ugyanazokkal a problémákkal. Ezzel együtt arra a pár hétre biztos, hogy semmi más nem fog beleférni a szabadidőmbe, és ez is olyasmi, amit ki akarok próbálni, de nem biztos, hogy hosszú távon tudom csinálni- viszont, minden hozzá nem értésemmel együtt is, a projekt nagyon tetszik, hátha ez ellensúlyozza majd, hogy be kell áldoznom érte a hétvégémet. 

Megszenvedtem ezzel a két bekezdéssel, de legalább addig se azon gondolkodtam, a ma délelőtti fogorvos mennyire lesz vészes a múltkorihoz képest... 

All Apologies

 

Debby Hudson, Unsplash

(...ha rajtam kívül legalább egyvalaki elindítja az unplugged Nirvana-koncertet, akkor már megérte elkezdeni ezt a bejegyzést)

Haladok tovább a könyvvel, nem túl gyorsan, de legalább a köztes időszakokban is próbálgatom a gyakorlatokat, a saját gyerekkori élményeim/reakcióim megfigyelését, és úgy érzem, jó az irány. Ettől kicsit függetlenül volt egy pár mondat a mostani fejezetben a bocsánatkérésről ("Ha visszatekintve úgy érzed, igazságtalanul bántál egy régi barátoddal vagy munkatársaddal, ne habozz: kérj elnézést. Akkori is, ha a történtek óta évek teltek el. Hiszen fordítva bizonyára te is emlékszel olyan helyzetekre, amikor te voltál az áldozat... Képzeld el, hogy eléd áll az illető, és végre bocsánatot kér. Milyen jólesne!"), és rájöttem, mennyire nem hiszek abban, hogy ennek lenne bármi jelentősége. 

Persze vannak olyan helyzetek, ahol a nem létező vagy a kikényszerített-őszintétlen bocsánatkérés még rosszabb tud lenni, mint ha érzed, hogy a másik fél legalább tudja, hogy neked rosszulesett valami, és sajnálja... de attól még a bocsánatkérés szerintem ilyenkor főleg a másik félről szól, és arról, hogy ő valamennyire feloldozást kapjon, jobban érezhesse magát, túlléphessen. Csak egyszer volt mostanában olyan, hogy valaki bocsánatot kért tőlem, és azzal reagáltam rá, hogy még túl friss az egész, nem tudok erre mit mondani, majd szólok, ha túl leszek rajta- a konkrét viselkedését kellett feldolgoznom, el kellett telnie pár napnak, mire múlt a rossz érzés, de a bocsánatkérés ténye nem adott sokat hozzá ehhez a folyamathoz, viszont utána megbeszéltük és el tudtam engedni.

Az viszont, hogy valaki, akivel adott esetben már kapcsolatot se tartok, bocsánatot kér valami ezer éves dologért, amire már gondolni se szoktam... mitől lenne jobb? Min változtatna? Elégedett lehetnék magammal, hogy igen, akkor régen tényleg nekem volt igazam, plusz egy pont nekem valami képzeletbeli egyenelegen? Milliószor volt már olyan, hogy egy konfliktus lezáratlan maradt, egyikünk se tudta elismerni, hogy ő volt a hibás, és ezeket muszáj volt utólag legalább magamban elengednem, ha nem akartam végtelen elméleti vitákat folytatni olyanokkal, akik a valóságban nem hallgattak meg vagy nem akarták megérteni a nézőpontomat.

Nem hiszek a bocsánatkérésben, a változásban hiszek- ha hibáztam, elrontottam, megbántottam valakit, akkor utána mindent meg fogok tenni, hogy ne csússzak bele még egyszer ugyanebbe, és más bocsánatkérésének is csak akkor lehet bármilyen értelme, ha utána a viselkedésén is látszik a szándék, egyébként csak egy üres mondat, amit akárhányszor oda lehet dobni, és utána minden megy tovább, ahogy eddig. 

Összefüggéstelen

 

Alexander Schimmeck, Unsplash

Tegnapi pho-t melegítek, szigorúan tészta és zöldségek nélkül, óvatosan kanalazok, próbálok nem gondolni a fogamra (már megint). Rájövünk, hogy B. nem emlékszik a Mulanra, pedig nekem talán az a kedvenc Disney-mesém, úgyhogy az lesz az esti film (még szükségem van pár nap regenerálódásra, mielőtt bele tudnánk kezdeni a Boys 2. évadába). 

Megkeresem a fehér textilfestéket, amit hónapok óta nem használtam, és a fiókban porosodó linókat is, dínókat nyomdázok a hátizsák anyagára; ha minden jól megy, nemsokára egy T-rex lesz a hátamon, ha végre megyek valahová. Végre rendesen végignézem a RHCP 2016-os budapesti koncertjei közül a másodikat, odaképzelem magam az első sorba, a jobb oldalra, együtt éneklem velük a régi és az új dalokat is (még mindig a koncertek hiányoznak a legjobban). Most már tényleg felhasználom a leg-Alex-Turner-ebb referenciafotót, amit találtam. 

Néha vitatkozok kicsit gondolatban a különböző családtagokkal, néha aggódok, hogy mennyire lehet következmények nélkül kilépni egy nagyon megterhelő szerepből (csak az tűnt fel, hogy várom a büntetést, a rossz dolgokat, *valamit*), és meglepődök, hogy be tudom tartani a maganak tett ígéretet, vigyázok magamra, amennyire tudok. 

Summer snapshots

 

Már elég régóta gyűjtöm ilyen formában a fotóimat: minden hétről pár képkockányi mozaik, és jó érzés akár pár év múlva visszanézni rá, hogy mik azok az apróságok, amikről amúgy teljesen elfeledkeznék, de abban a pár napban valamiért fontosak voltak. 

A mostani nyaramra hajlamos vagyok úgy gondolni, mintha öt perc alatt eltelt volna, nem fért volna bele semmi különös, és nagyrészt a lakásban ültem volna, arra várva, hogy mehessek valahová. Ehhez képest amikor összeszedtem, mi legyen az a 25 kép, ami belekerül az összefoglalómba, rájöttem, hogy mennyi olyasmi van, amiről nem szeretnék megfeledkezni:

- rollerezések a lezárt rakparton hétvégén, Duna és napsütés és szabadság; rollerrrel irodába menni
- rollerrel kijutni a Rómaira és Szentendrére
- margitszigeti piknik sajttortával és Sush Go-val
- az idei kedvenc új felfedezésem Pesten: Szúnyog-sziget, naplementék és fröccsözések
- pad thai-péntekek, nagy beszélgetések és Forest-jegeskávék tesómmal
- majdnem fél évnyi online után végre IRL-találkozó és késő estig tartó beszélgetés a kvízcsapattal
- egész délutánok az Orczy-kertben a fűben heverészve
- egy-egy kerthelyiségbe vagy teraszra kiülős vacsi a környéken (szép lassan találunk a 9.kerületben is új kedvenc helyeket, a Paletta egyelőre az egyik legerősebb jelölt)
- két olyan hobbi, ahol sikerült végre olyasmit alkotnom, amivel elégedett lehetek: varrás és portrérajzolás
- két "igazi" nyaralás, rengeteg szaunázás (ha már nulla strand), Duna-parton grillezés, szalonnasütés, tetőteraszon pezsgő, hegyoldalra néző kertben olvasgatás, Orfű és Pécs és Villány

Pain

 

adrian, Unsplash

Lassan egy hónapja aggódok a fogorvos miatt-  először még csak azért, mert a nyaralások közé nem tudtam beszorítani az időpontot, és nem tudtam azt se, mi fog történni, meddig bírja még az utolsó bölcsességfogam; utána azért, mert amikor több-kevesebb sikerrel megúsztam a nyaralásokat durva fogfájás nélkül, másfél hetet kellett várnom a vizsgálat után, egy lehetséges gyökérkezeléssel a képben (és a bölcsességfog csak ez után lesz majd valamikor). 

Tegnap eljött a nap, amikor végre túlesek rajta- a reggel még nem volt olyan vészes, meggyőztem magam, hogy ha megúszható egy sima fogtöméssel, biztos úgy lesz, vagy ha nem is, nem fogok érezni belőle semmit. És hát nem, sajnos az óriási adag érzéstelenítéssel, utólagos megkönnyebbüléssel és a világ legkedvesebb fogorvosával együtt is a legparább ilyen élményem eddig. Másfél órán át ültem ott úgy, hogy nem is a konkrét fájdalom volt a rossz, hanem a várakozás, hogy mikor fog belenyilallni újra, mennyit kell még kibírnom belőle, mikor lesz még rosszabb, mikor lesz már vége az egésznek... és hiába jöttem haza, és dőltem el az itthoni kanapén még mindig kicsit remegő kézzel, az egész délutánom ugyanezzel a várakozással telt. Muszáj lesz fejben kilépnem belőle, de nagyon nehéz elengedni, azt érzem, ha elfeledkezek róla, biztos, hogy újra elkezd fájni- és elfeledkezni se nagyon tudok róla, pláne azzal együtt, hogy jövő héten mehetek vissza a második körre (ami *elvileg* már tényleg jobb lesz, de hát ki tudja). 

Addig viszont nem ártana valahogy visszazökkenni- ott van a munkám, amire tegnap nem annyira tudtam koncentrálni, most bejött a képbe egy plusz projekt, ami még bárhogy alakulhat, de nem lenne rossz felkészülnöm rá, és egyiket se tudom csinálni, ha főleg arra koncentrálok, hogy fáj-e már a fogam, és mennyire, és mikor fog még jobban. 

Utolsó oldal

... ha őt is befejezem, akkor kész a füzet (már csak a borítóra kell valamit rajzolnom, ha azt szeretném, hogy meglegyen a szép kerek 25), és meg is vagyok az eddigi kedvenc rajzolós kihívásommal.
Egyre kézzelfoghatóbb közelségbe kerül, pedig nagyon rossz vagyok az ilyen ötleteim végigkövetésében, általában a közepe-kétharmada táján elmúlik az újdonság izgalma, és jön a következő, ami beszippant. Nem ez az első, ami mellett kitartok hosszabb távon, de talán ez az első olyan, amivel tényleg minden-egyes-nap foglalkoztam valamennyit, akkor is, ha épp nyaraltunk, akkor is, ha épp kifacsartan estem haza, és semmihez nem volt kedvem, akkor is, ha épp pihenős hétvégét terveztem, ha pedig mégiscsak kimaradt legalább 24 óra, akkor éreztem, hogy hiányzik. 

 Látom a fejlődést, látom a hiányosságokat, és tudom, hogy mivel fogom folytatni ez után, de attól még egy kicsit tartok tőle, hogy lezárul ez a nagyon intenzív szakasz. 

...so don't ask me I've gone insane

 

Philip Glickman, Unsplash

... persze csak dalszöveg, (majdnem) mindig csak dalszöveg (és aki szintén RHCP-fan, tippelhet, melyik albumra utal a képpel együtt)

Ezt a könyvet rágom át éppen, az első pár fejezet a negatív gyerekkori emlékekkel, mintákkal és hiedelmekkel foglalkozott, aminek megvoltak a maga kihívásai, de talán túl könnyen is rá tudtam hangolódni- nagyon erősen él bennem nagyon sok hiedelem, amit hurcolok magammal, és ami korlátoz. Inkább azzal küzdöttem meg igazán, hogy miután előhívtam és szembenéztem vele, valahogy vissza kellett térnem ahhoz a felnőtthöz, akit azóta felépítettem, és akit néha teljesen háttérbe tud szorítani ez az elveszett, szomorú gyermeki részem. Még próbálgatom, hogy milyen módon tudom kombinálni a kettőt, hogy tudom úgy boldognak érezni magam, hogy ehhez ne vágjam le a képről a bonyolult, kaotikus, elveszett sarkokat se.

Most rákanyarodtunk a pozitív, erőforrást jelentő gyerekkori élményekre, és azt érzem, kicsúszik a kezemből, nem találok példákat arra, milyen jó, megerősítő, támogató modatokat hallottam a környezetemtől újra és újra, mi az, amiben hiszek, ami segít és amit innen kaptam. Vannak dolgok, amik akár pozitívak is lehetnének a felszínen, de igazából inkább rejtett elvárásokat és teljesítménykényszert hoznak magukkal, nem elfogadást. Vannak olyanok, amik annyira alapvetőek és mélyek, hogy nagyon nehéz szavakba önteni őket. És persze ott van az a probléma is, hogy a jó dolgokat a környezetem sokszor alapnak tekintette, nem kiemelkedőnek, és csak ha eltértem ettől, akkor kaptam visszajelzést. Még most is, akármerre nézek, sokkal több a kritika, mint a dicséret, sokkal könnyebb valami miatt odaszúrni, mint megköszönni a segítséget vagy elismerni a teljesítményt- még akkor is, ha saját magamról gondolkodok. 

Sea of Air

 

Azt hiszem, máris nyár-elvonási tüneteim vannak... rá se merek nézni a bakancslistámra, mert olyan alapdolgokat se igazán tudok kipipálni rajta, mint a strandolás. 

Inkább próbálom magam emlékeztetni rá, hogy mennyire szoktam szeretni ezt a pár napsütéses koraőszi hetet, és hogy még mindig megtehetjük azokat a dolgokat, amiket pár hete, és amik feltöltöttek, mint például a rollerezés, vacsi a Múzeumkertben egy padon összebújva, fröccs egy kellően biztonságosnak ítélt kerthelyiségben, vagy piknik a Kopaszin. Csak legyek túl végre a fogorvoson, és addigra ne legyen október és szürkeség, és bepótolom, amit csak tudok. 

Talk it out

Jose Antonio Gallego Vázquez, Unsplash

Tegnap meg kellett hoznom egy döntést, hogy belemegyek-e egy helyzetbe, amiben sok fájdalmas dologgal kell szembenéznem (olyasmivel is, ami miatt magamban csalódtam, olyasmiben is, ami másik féltől kapott), de lehet, hogy segít másoknak (és talán nekem is). Biztos voltam benne, hogy nem fog működni, de meggyőztem magam róla, hogy az a jó választás, ha belevetem magam- és végül jobban alakult, mint hittem volna.

Még mindig meg tudok lepődni rajta, hogy a pszichológia mennyire szép és hatékony tud lenni, és mennyire más úgy ülni egy családi konfliktusban, hogy nem érzem a saját felelősségemnek az irányítását, azt, hogy a résztvevők megtalálják a közös hangot, és segítsek a feloldásban- csak egy vagyok a résztvevők közül. Lehet, hogy ez csak az első alkalom miatti eufória, de pont ez az érzés hiányzott korábban a saját terápiámról, ami miatt nem voltam biztos benne, hogy a megfelelő emberrel, a megfelelő módszerrel vagy a megfelelő hozzáállással próbálom kibogozni, ami a fejemben van. Itt most egy bevezető alkalom után is azt érzem, hogy IGEN, ez az, már óriásit léptem előre valami olyanban, amiben biztos voltam, hogy nem tudok.  

the good bits

A mai nap nem is volt olyan vészes, mindenképp jobb, mint amire számítottam a reggeli demotiváltság alapján. És csak hogy kicsit visszahozzam magam a totális negatív szemléletmódból (meg mert ez a 100. blogbejegyzésem), egy gyors lista azokról a dolgokról, amiket szerettem:

- két szuper koncert is felkerült Youtube-ra
- nem muszáj bemenni az irodába a meetingelős napon (és nem én vagyok az egyetlen, aki aggódott miatta)
- sikerült megoldanom valamit, amivel még a szabadság előtt órákat küzdöttem
- volt időm rajzolni egy kicsit, és úgy sikerült, ahogy elképzeltem
- annyival jobb volt így az ebéd, mint a korábbi kapkodós-mirelitevős verziók

Legalább

 

...tegnap az art journal-témával tudtam haladni egy kicsit. Szerettem volna kipróbálni, mennyire tudom kombinálni a portrékkal (anélkül, hogy feláldoznám azt a füzetet, amiben már 22/25 arc megvan, de a befejezések mindig nehezebben mentek, úgyhogy most muszáj volt mással foglalkoznom), meg belesűríteni az elmúlt pár hét hangulatát az oldalakba, az összes napfénnyel és váratlan jó pillanattal és stresszel és bizonytalansággal. 

Ezzel egy kicsit le is zártam a nyarat, és bár semmi kedvem hozzá, tegnaap B.-vel felelősségteljes felnőttek voltunk, takarítottunk, költségvetést csináltunk, megterveztük és előkészítettük a jövő heti ebédeket...  azt még mindig nem tudom elképzelni, hogy egy óra múlva már dolgoznom kell, nagyon sikerült eltávolodnom az egésztől mostanában, idegennek tűnik a csapat és a feladatok, és bár tudom, hogy minden hosszabb kiszakadás utáni visszatéréskor vennem kell egy mély levegőt, most még a szokásosnál is nagyobbnak tűnik a távolság. 

Légszomj

 

FilterGrade, Unsplash

Képtelen vagyok kipihenni magam, és képtelen vagyok visszarángatni a hangulatomat abból a mínuszból, ahová augusztus óta belecsúszott. Nem tudom meglátni a jó dolgokat, legyenek azok kicsik vagy nagyok, megkérdőjelezem azt is, ami eddig működött, mert nem lehet, hogy valami a változatosság kedvéért simán menjen... Most még csak a saját agyamra megyek vele, de holnaptól jönnek a munkanapok újra, a bezárkózás, az egyre kevesebb napsütés, és lehet, hogy nem rosszabb lesz, csak ugyanilyen, de most még ez is túl soknak tűnik. Próbálok türelmes lenni magammal, kis lépésekben visszatalálni, egyszerre egy szobát rendberakni, egy feladatot felírni a to-do listára és utána kipipálni, csak pár órára kiszakadni a jövő miatti aggódásból... és jövő héten kideríteni, hogy a pszichológusommal milyen formában tudjuk majd folytatni, mert hiába próbálom ezt most kibogozni, csak egyre mélyebbre ásom magam vele. 

I'm back (?)

Vártam, hogy mikor lesz kedvem újra írni, de nem lett (ez most inkább magamban rágódós-klasszik papíralapú naplózós időszaknak tűnik, legalább amíg nekem ki nem tisztul, mi is történik tulajdonképpen), szóval... csak röviden:

- B. családjával nyaralás pipa, gyönyörű helyek, egy nagyon fotogén tó, rengeteg fehérbor és szaunázás (néha egyszerre is), csendes hegyoldalra néző ház egy elszigetelt kis falu legszélső csücskében, szalonnasütés és pörkölt bográcsban, éjszaka szarvasbőgésre elaludni

- már indulás előtt egy adag extra szorongás a szokásos mellé (pro tip: ne kezdjetek bele egy gyerekkori sérelmeket kibogozó self-help könyvbe a nyaralás legelső napján, mert utána nagyon fura lesz a hangulat), folyamatos para a bölcsességfogam miatt (nem erős, de folyamatosan fenyegetően a háttérben lebegő fájdalom, plusz evésnél minden falatnál oda kell figyelnem), és óvatos navigáció egy olyan helyzetben, ahol négy napra össze vagyok zárva olyan emberekkel, akik közt ufónak érzem magam (csak az nyugtat meg, hogy valamennyire B. is)

- a hazaérkezés utáni nap órákon át tartó séta, egy nagyjából értelmetlen fogorvos-időpont ("gyere vissza 10 nap múlva, addig jó szórakozást az orosz ruletthez"), ami miatt persze előre szétparáztam magam; egy villámgyorsan és hatékonyan letudott fodrász (több, mint 5 évbe telt, mire találtam Pesten valakit, aki pont olyanra vágja a hajam, amilyennek a fejemben levő kép szerint lennie kell, és február óta nem jutottam el hozzá, úgyhogy azóta nagyon jó érzés végre újra vállalható frizurával létezni);
a belső gyermek-témakör folytatása (nagyon hasznos, nagyon fájdalmas), plusz mivel ez a két nem-nyaralós nap volt az utolsó szabadságom kb. karácsonyig, végig ott mozgott bennem, hogy ki KELL használnom, értelmesen KELL töltenem, ki KELL pihennem magam, ami persze csak kiakadáshoz vezetett, mert nem, egyáltalán nem vagyok kisimult, nem vagyok tele lendülettel és motivációval az év második feléhez, és nem hiszem, hogy ez a jövő hétfői munkakezdésig lényegesen változna