Ma reggel, a héten másodjára, a parkban reggeliztünk. Ez olyasmi, amit még ezer éve Debrecenben kezdtünk el, ültünk a lakótelepi pirosra festett padokon, élveztük a napsütést, ittuk a szörnyű automata-kávét (... és akkor még ehettem ischlert reggelire...), és tervezgettük, milyen menő dolgokat fogunk csinálni, ha végre Pesten élhetünk, és Igazi Felnőttek leszünk. Talán másfél fokkal felnőttebbnek érzem magam, mint akkor, de az biztos, hogy az egyetemista énemet több dologgal is sikerülne meglepni, ha ránézhetne a mostani élethelyzetemre (azért valószínűleg tetszene neki).
Óvatosan, de próbálok kitörni a szűk-de-biztonságos dobozból, amibe zártam magam az elmúlt pár hónapban, borítani a rutint, minden napba csempészni valami olyat, amitől jó lesz rá visszaemlékezni. Az igazán súlyos dolgok, amikkel küzdök, ettől még nem mennek sehová, de nem is érzem azt, hogy csupa nehézségből és önhibáztatásból áll az életem, amiben nem tarthatok szüneteket, mert akkor lemaradok vagy szétcsúszok. Az, hogy nem kell szélsőségekben gondolkodnom, még mindig viszonylag új koncepció, és próbálom szokni, hogy egyszerre létezhetnek napsütötte félórák egy croissant, egy espresso, egy túlságosan barátkozó galamb és B. társaságában, és közben lehet körülöttünk világjárvány; hogy hiába szeretném jobban megérteni magam, nem kell és nem is tudom minden napra beerőltetni azt, hogy ezzel aktívan foglalkozzak vagy fejlődjek benne; hogy van helye a komoly, fájdalmas témáknak, de néha olyan jó egy fröccs mellett ülve a semmiről beszélgetni.
Ez az év olyan, amilyen, de amellett, hogy elismerem, mennyi minden szétesett, még örülhetek annak, hogy mennyi váratlan jó dolog is történik, és bár a hosszú távú tervek azért eléggé lógnak a levegőben, egy hétvégi programra azért még készülhetek lelkesen, vannak olyan kis területek, ahol még maradt szabadságom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése