 |
| adrian, Unsplash |
Lassan egy hónapja aggódok a fogorvos miatt- először még csak azért, mert a nyaralások közé nem tudtam beszorítani az időpontot, és nem tudtam azt se, mi fog történni, meddig bírja még az utolsó bölcsességfogam; utána azért, mert amikor több-kevesebb sikerrel megúsztam a nyaralásokat durva fogfájás nélkül, másfél hetet kellett várnom a vizsgálat után, egy lehetséges gyökérkezeléssel a képben (és a bölcsességfog csak ez után lesz majd valamikor).
Tegnap eljött a nap, amikor végre túlesek rajta- a reggel még nem volt olyan vészes, meggyőztem magam, hogy ha megúszható egy sima fogtöméssel, biztos úgy lesz, vagy ha nem is, nem fogok érezni belőle semmit. És hát nem, sajnos az óriási adag érzéstelenítéssel, utólagos megkönnyebbüléssel és a világ legkedvesebb fogorvosával együtt is a legparább ilyen élményem eddig. Másfél órán át ültem ott úgy, hogy nem is a konkrét fájdalom volt a rossz, hanem a várakozás, hogy mikor fog belenyilallni újra, mennyit kell még kibírnom belőle, mikor lesz még rosszabb, mikor lesz már vége az egésznek... és hiába jöttem haza, és dőltem el az itthoni kanapén még mindig kicsit remegő kézzel, az egész délutánom ugyanezzel a várakozással telt. Muszáj lesz fejben kilépnem belőle, de nagyon nehéz elengedni, azt érzem, ha elfeledkezek róla, biztos, hogy újra elkezd fájni- és elfeledkezni se nagyon tudok róla, pláne azzal együtt, hogy jövő héten mehetek vissza a második körre (ami *elvileg* már tényleg jobb lesz, de hát ki tudja).
Addig viszont nem ártana valahogy visszazökkenni- ott van a munkám, amire tegnap nem annyira tudtam koncentrálni, most bejött a képbe egy plusz projekt, ami még bárhogy alakulhat, de nem lenne rossz felkészülnöm rá, és egyiket se tudom csinálni, ha főleg arra koncentrálok, hogy fáj-e már a fogam, és mennyire, és mikor fog még jobban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése