Összefüggéstelen

 

Alexander Schimmeck, Unsplash

Tegnapi pho-t melegítek, szigorúan tészta és zöldségek nélkül, óvatosan kanalazok, próbálok nem gondolni a fogamra (már megint). Rájövünk, hogy B. nem emlékszik a Mulanra, pedig nekem talán az a kedvenc Disney-mesém, úgyhogy az lesz az esti film (még szükségem van pár nap regenerálódásra, mielőtt bele tudnánk kezdeni a Boys 2. évadába). 

Megkeresem a fehér textilfestéket, amit hónapok óta nem használtam, és a fiókban porosodó linókat is, dínókat nyomdázok a hátizsák anyagára; ha minden jól megy, nemsokára egy T-rex lesz a hátamon, ha végre megyek valahová. Végre rendesen végignézem a RHCP 2016-os budapesti koncertjei közül a másodikat, odaképzelem magam az első sorba, a jobb oldalra, együtt éneklem velük a régi és az új dalokat is (még mindig a koncertek hiányoznak a legjobban). Most már tényleg felhasználom a leg-Alex-Turner-ebb referenciafotót, amit találtam. 

Néha vitatkozok kicsit gondolatban a különböző családtagokkal, néha aggódok, hogy mennyire lehet következmények nélkül kilépni egy nagyon megterhelő szerepből (csak az tűnt fel, hogy várom a büntetést, a rossz dolgokat, *valamit*), és meglepődök, hogy be tudom tartani a maganak tett ígéretet, vigyázok magamra, amennyire tudok.