All Apologies

 

Debby Hudson, Unsplash

(...ha rajtam kívül legalább egyvalaki elindítja az unplugged Nirvana-koncertet, akkor már megérte elkezdeni ezt a bejegyzést)

Haladok tovább a könyvvel, nem túl gyorsan, de legalább a köztes időszakokban is próbálgatom a gyakorlatokat, a saját gyerekkori élményeim/reakcióim megfigyelését, és úgy érzem, jó az irány. Ettől kicsit függetlenül volt egy pár mondat a mostani fejezetben a bocsánatkérésről ("Ha visszatekintve úgy érzed, igazságtalanul bántál egy régi barátoddal vagy munkatársaddal, ne habozz: kérj elnézést. Akkori is, ha a történtek óta évek teltek el. Hiszen fordítva bizonyára te is emlékszel olyan helyzetekre, amikor te voltál az áldozat... Képzeld el, hogy eléd áll az illető, és végre bocsánatot kér. Milyen jólesne!"), és rájöttem, mennyire nem hiszek abban, hogy ennek lenne bármi jelentősége. 

Persze vannak olyan helyzetek, ahol a nem létező vagy a kikényszerített-őszintétlen bocsánatkérés még rosszabb tud lenni, mint ha érzed, hogy a másik fél legalább tudja, hogy neked rosszulesett valami, és sajnálja... de attól még a bocsánatkérés szerintem ilyenkor főleg a másik félről szól, és arról, hogy ő valamennyire feloldozást kapjon, jobban érezhesse magát, túlléphessen. Csak egyszer volt mostanában olyan, hogy valaki bocsánatot kért tőlem, és azzal reagáltam rá, hogy még túl friss az egész, nem tudok erre mit mondani, majd szólok, ha túl leszek rajta- a konkrét viselkedését kellett feldolgoznom, el kellett telnie pár napnak, mire múlt a rossz érzés, de a bocsánatkérés ténye nem adott sokat hozzá ehhez a folyamathoz, viszont utána megbeszéltük és el tudtam engedni.

Az viszont, hogy valaki, akivel adott esetben már kapcsolatot se tartok, bocsánatot kér valami ezer éves dologért, amire már gondolni se szoktam... mitől lenne jobb? Min változtatna? Elégedett lehetnék magammal, hogy igen, akkor régen tényleg nekem volt igazam, plusz egy pont nekem valami képzeletbeli egyenelegen? Milliószor volt már olyan, hogy egy konfliktus lezáratlan maradt, egyikünk se tudta elismerni, hogy ő volt a hibás, és ezeket muszáj volt utólag legalább magamban elengednem, ha nem akartam végtelen elméleti vitákat folytatni olyanokkal, akik a valóságban nem hallgattak meg vagy nem akarták megérteni a nézőpontomat.

Nem hiszek a bocsánatkérésben, a változásban hiszek- ha hibáztam, elrontottam, megbántottam valakit, akkor utána mindent meg fogok tenni, hogy ne csússzak bele még egyszer ugyanebbe, és más bocsánatkérésének is csak akkor lehet bármilyen értelme, ha utána a viselkedésén is látszik a szándék, egyébként csak egy üres mondat, amit akárhányszor oda lehet dobni, és utána minden megy tovább, ahogy eddig.