 |
| Philip Glickman, Unsplash |
... persze csak dalszöveg, (majdnem) mindig csak dalszöveg (és aki szintén RHCP-fan, tippelhet, melyik albumra utal a képpel együtt)
Ezt a könyvet rágom át éppen, az első pár fejezet a negatív gyerekkori emlékekkel, mintákkal és hiedelmekkel foglalkozott, aminek megvoltak a maga kihívásai, de talán túl könnyen is rá tudtam hangolódni- nagyon erősen él bennem nagyon sok hiedelem, amit hurcolok magammal, és ami korlátoz. Inkább azzal küzdöttem meg igazán, hogy miután előhívtam és szembenéztem vele, valahogy vissza kellett térnem ahhoz a felnőtthöz, akit azóta felépítettem, és akit néha teljesen háttérbe tud szorítani ez az elveszett, szomorú gyermeki részem. Még próbálgatom, hogy milyen módon tudom kombinálni a kettőt, hogy tudom úgy boldognak érezni magam, hogy ehhez ne vágjam le a képről a bonyolult, kaotikus, elveszett sarkokat se.
Most rákanyarodtunk a pozitív, erőforrást jelentő gyerekkori élményekre, és azt érzem, kicsúszik a kezemből, nem találok példákat arra, milyen jó, megerősítő, támogató modatokat hallottam a környezetemtől újra és újra, mi az, amiben hiszek, ami segít és amit innen kaptam. Vannak dolgok, amik akár pozitívak is lehetnének a felszínen, de igazából inkább rejtett elvárásokat és teljesítménykényszert hoznak magukkal, nem elfogadást. Vannak olyanok, amik annyira alapvetőek és mélyek, hogy nagyon nehéz szavakba önteni őket. És persze ott van az a probléma is, hogy a jó dolgokat a környezetem sokszor alapnak tekintette, nem kiemelkedőnek, és csak ha eltértem ettől, akkor kaptam visszajelzést. Még most is, akármerre nézek, sokkal több a kritika, mint a dicséret, sokkal könnyebb valami miatt odaszúrni, mint megköszönni a segítséget vagy elismerni a teljesítményt- még akkor is, ha saját magamról gondolkodok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése