Vonalakat írtam kör helyett

 

Dora Cavallo, Unsplash

Úgy néz ki nálunk a hétvégi cserekereskedelem, hogy én varrok B.-nek egy menő, zsebes tokot az új munkahelyi laptopjának-billentyűzetének-egerének (és ha jól jön ki a lépés, egy Apple-logót is hímzek rá, csak előtte meg kellene tanulnom hímezni...de úgyis rajta volt a kreatív bakancslistámon), ő pedig ír nekem egy node-os API-t, amivel végre össze tudom rakni azt, amivel egész héten küzdöttem bent, mert az ottani backend egyelőre nem áll szóba a frontend-kódommal.

Már el is felejtettem, hogy mennyire szeretek varrni, pedig olyan jó figyelni, ahogy valami összeáll (és így, hogy van a körvágó, a kiszabott anyagdarabok is szinte pontosak, bár most csak téglalapokból kellett sokat csinálni, meg kicsit visszanézni, a hátizsák-varrós youtube-videóban hogy is volt a zseb... komolyan, szinte hihetetlen, hogy azt a hátizsákot valaha képes voltam megcsinálni).
Ilyenkor, ha leporolom a varrógépet, mindig megígérem magamnak, hogy folytatni fogom, de annyira végtelenül sok idő még a legegyszerűbb dolog is, ez a projekt is elvitte a hétvége nagyobbik felét, és még bőven nem végeztem (mindegy, ha nem lesz majd frontendes melóm, akkor megélhetek egyedi laptoptok-készítésből is).

Lombkoronaszint

 

Dorien Monnens, Unsplash

Nem tudom, mi történt, reggel a munkanapokon nehezen megszokott viszonylag korai időpontban ébredtem, ráadásul úgy, hogy azóta is tele vagyok energiával (meg koffeinnel), mosogattam, mostam, rendet raktam, kick-boxoltam, találtam holnapra egy ruhacserét, amire jó lenne elnézni (de amúgy büszke vagyok magamra, mert gyorsan elkezdtem összeszedni, mit szeretnék lepasszolni a saját ruháim közül, és csak nagy nehezen tudtam hat darabot összeszedni), befizettünk meg megrendeltünk mindent, amire hét közben nem volt idő, és még a junk journallal is léptem előre (most kicsit könnyebb dolgom van a rengeteg új zenével, amihez szeretnék kollázst gyártani). 

Közben beszéltem kicsit az egyik ex-munkatárssal (megláttam, hogy most került fel az álláshirdetés arra a pozícióra, amiből eljöttem, hát... nagyon kíváncsi leszek, mikor és kit találnak, mindenesetre a felsorolt feladatok/elvárások alapján is jó, hogy már nem vagyok ott), és azért egy kicsit elgondolkodtam rajta, mennyire volt jó döntés lelépni így, hogy sok szempontból nem oldódott meg a probléma, és nem lett kevésbé stresszes a helyzet. Túl könnyű visszacsúszni abban a pocsolya-centrikus gondolkodásmódba, amire egyébként az új hely is intenzíven ráerősít ("úgyis mindenhol van valami rossz, minek váltani?", "mi lesz, ha a következő hely se fog passzolni? biztos az én hibám, én nem vagyok elég jó"), és ilyenkor nem árt az emlékeztető- amennyit én tudok tenni, az az, hogy dolgozok a helyzet javításán, ameddig van értelme, és kilépek belőle, ha már nincs. 

Az előző munkahelyem se javult volna meg varázslatosan, és valószínűleg a mostani se lesz olyan, amilyenre szükségem lenne- akkor viszont meg kell találnom azt, ami jó. Most bővült pár fontos elemmel a szempontlistám, legalább következő alkalommal már talán jobban fogok tudni választani (nem mintha a problémás dolgok többsége előre kiderülne, de hát... ezért van a próbaidő, magyarázkodás nélkül mondhatom azt, hogy köszi, ennyi volt, még akkor is, ha ettől már előre és gondolatban is pocsékul érzem magam).

Splashes

 

Eileen Pan, Unsplash

Ma, miután két és fél órát vártam a főnököm válaszára (kérdezek másoktól is, tényleg, de ezt ők se tudták, én meg nem tudtam haladni... nem baj, legalább pipálom szorgalmasan a junk journal-lista elemeit), zárásképp, mielőtt még kipróbálhattam volna, amit írt, sikerült egy pohár vizet is ráborítani az életemet megkeserítő laptopra (sajnos annyit panaszkodtam már miatta, hogy senki nem hinné el, hogy nem direkt volt). 

Az elmúlt három napban nem kódoltam semmit, de ezen a ponton nagyobb a motivációm ahhoz, hogy hétvégén körülnézzek az álláshirdetések közt, mint hogy behozzam valahogy foggal-körömmel a lemaradást (ha tudom egyáltalán). Van egy csomó minden, amit felrázott bennem ez a helyzet, van, amit én is kezelhetnék sokkal jobban, ezen a vonalon dolgozok is tovább, de valahogy óriásira nőtt a disszonancia a többiek által kommunikált "kérdezz nyugodtan, szólj, ha bármi gond van, segítünk" és a tényleges történések közt. Nem kellene ennyire nehéznek lennie, nem kellene ennyire megkérdőjeleznem magam, nem kellene, hogy szinte minden lépés problémás és nyűgös és idegen legyen, hogy minden ponton nekem kelljen kapálóznom azért, hogy valaki figyeljen rám (vagy ha igen, és ez a standard elvárás azoktól, akik bekerülnek a csapatba, akkor oda nem én vagyok a megfelelő ember).

Ráaádásul épp történik a Platon-lemezbemutató az Akváriumban, és bár teljesen egyértelmű volt, hogy ezt most nem merném bevállalni, azért szomorú vagyok, hogy nem hallhatom élőben az Elmerül-t (... vajon játszották már korábban? szerintem emlékeznék rá, ha igen, egyelőre ez a kedvencem az új dalok közül). Azért mostanában a 3*10 perc Petőfi-rádió-hallgatás közben két Platon-dalba és egy interjúba is belefutottunk, úgyhogy legalább ennyi összejött, a többi meg majd remélhetőleg tavasszal.

Már megint hullámvasút

 

Tegnap szerettem volna ügyes és hatékony lenni, de a munkahelyi laptopomnak más tervei voltak, egyszerűen semmi nem futott normálisan, órákig tartott elindítani a projektet, és a viszonylag egyszerű plusz egy feladatról is kiderült, hogy sokkal bonyolultabb, mint amire számítottam. Addigra már annyira elegem volt, hogy tudtam, hogy vagy elvonulok kick-boxolni egy kicsit, vagy kihajítom a laptopot a másodikról, és az járt volna némi kellemetlen magyarázkodással (bár ha nekik kellene ezzel együtt élni már hetek óta, szerintem megértenék és együttéreznének akármilyen extrém reakcióval).

Összességében egész jó megküzdési módszereket választottam (bár attól még nem éreztem magam kevésbé pocsékul, csak nem törtem össze semmit a lakásban, akármekkora is volt a kísértés), segített a mozgás és segített az is, hogy csakazértis-alapon este 9-kor még leültem, hogy legalább a saját projektemmel tudjak előrelépni egy kicsit, így nagyon fáradtan, de azért sikerélménnyel zártam a napot. Annyi csak a gond, hogy megint egyre nehezebb és nehezebb felkelni és újrakezdeni azzal a tudattal, hogy vagy nyolc órányi sima haladás, vagy nyolc órányi értelmetlen csapkodás vár, és a pszichológus "Mi lehet a legrosszabb, ami történik?"-kérdésére most kb. 50-50% eséllyel tudnám mondani, hogy vagy kirúgnak próbaidő alatt, mert nem haladok a feladataimmal, vagy felmondok, mert képtelen leszek rávenni magam sorban a sokadik ilyen körre.

Saját verzió

 

Amikor elkészültem a junk journal-füzettel, megpróbáltam egy témalista alapján oldalakat összerakni benne, de az első három után elfogyott a lendület, nem éreztem annyira az inspirációt ("positive vibes", "floral", "quotes"... még egy konkrét "inspiration" is volt benne, egyik se adott semmi pluszt vagy kezdtem el gondolkodni miatta), szóval... írtam egy saját listát.

Ha bárki szeretne csatlakozni, nyugodtan, nincsenek különösebb műfaji megkötések, én egyelőre az első két oldallal készültem el (és a harmadik épp szárad).

1. everyday magic- egyrészt ez a dal (csak a kedvenc soromat, a "magic soaking my spine"-t már korábban felhasználtam egy másik oldalhoz), másrészt az alkotás az, amiben mostanában legalább egy kicsit varázslatosabbá tehetem a szürke-lakásba zárt mindennapokat (főleg ha a kollázsokban egymás mellé tudok illeszteni látszólag teljesen különböző dolgokat, amik így mégis tudnak egységben működni)

2.alterego - jó legalább elképzelni, hogy egy párhuzamos (covid-mentes) világban van belőlem valaki, aki minden hónapban másik tengerpartot fedez fel, és semmi nem állíthatja meg (és van energiája ehhez az élére vasalt stílushoz, amitől nekem a multiknál töltött első pár év végképp elvette a kedvem, de elméletben nagyon tetszik)

Beszélni róla

 

Nathan Oakley, Unsplash

A hetem fénypontja egyébként a váratlan munkahelyi flow ellenére is a szerdai beszélgetés volt a pszichológussal, ami azért is meglepő, mert egy nagyon fájdalmas időszakról volt szó - és pont ezért, az is nagy dolog, hogy egyáltalán már tudtunk dolgozni vele, tudtam egy kicsit másképp gondolkodni róla (és saját magamról), és emiatt úgy éreztem, hogy erősebb és bátrabb vagyok, mint feltételeztem, és olyasvalaki, aki tud változni, tud fejlődni, tud előrelépni.

Az, hogy igazából, mélyen mennyire nem hiszem el, hogy képes vagyok a változásra (és hogy ezzel együtt feltételezem, hogy a legelveszettebb, legszomorúbb énem az igazi énem, a többi csak átmeneti állapot, ami bármikor borulhat), csak mostanában lett egyértelmű, amikor elkezdtem naplózni a negatív gondolataimat. Azt hittem, ezen már túl vagyok, azt hittem, az elmúlt pár évből elég bizonyítékom van az ellenkezőjére- és mégis, ez a gondolat makacsul tartja magát, és felbukkan, ha bármi olyasmit szeretnék csinálni, ami eltér a megszokottól.
Azt is mostanában kezdem tudatosítani, hogy a látványos villanykörtés-megvilágosodós pillanatok mellett, amikor megértek magamról valami fontosat,  mennyire sokat számítanak a kis, napról napra megtett lépések is, amikor tökéletlenül és részlegesen haladok, de amikor át tudok formálni olyasmit is, amivel előtte 30+ évig éltem együtt, és amin elképesztően nehéz, de nem lehetetlen változtatni. Amíg benne vagyok a folyamatban, szinte láthatatlan a különbség, de ha most visszanézek az elmúlt fél évemre, akkor már feltűnő, hogy mennyivel jobban vagyok.

És itt jön be a képbe valami, amit én is csak a mostani terápiás folyamatban kezdtem el csinálni egyáltalán (és még mindig lenne hova fejlődnöm benne): nem az a fontos, hogy mi történik abban az egy órában, nem ott fogod megkapni a választ az életed nagy kérdéseire (és már ahhoz is, hogy a jó kérdéseket tudd feltenni, is kell egy csomó önismereti munka és őszinteség saját magadhoz és a terapeutához is), jöhetnek a nagy felismerések, de ha nem viszed át őket a hétköznapokba, ha nem kezded használni a kapott eszközöket és megváltoztatni azt, ami a problémáidat okozza, akkor semmit, de semmit nem használ. Ezt a munkát viszont nem egy pszichológus fogja beletenni, hanem nekem kell: gyakorolni, akkor is, ha kényelmetlen, fura és nehéz az elején, akkor is, ha nem történik semmi látványos.

(A Ted Lasso 2. évadában egyébként nagyon jó a pszichológus-szál, több olyan témával is foglalkoznak, amit rendszeresen a pszichológusok fejéhez szoktak vágni, pl. hogy képzelik, hogy fizetést kérnek a munkájukért, nem is törődnek az emberekkel, csak meg akarnak gazdagodni a problémáikon; vagy hogy mindenért a szülőket hibáztatják. Az elsőt tökéletesen lekezelik (feltúrtam érte a youtube-ot, de sajnos nincs fent normálisan, 2.évad 7.rész)
"-Let me ask you something. Would you coach for free?
-Yeah, I would.
-But do you?
-No ma'am.
-And yet you care about your players, right? (...) Then why would you assume it's not the same for me?"
A másodikkal kapcsolatban- nem meglepő módon kiderül, hogy a főszereplőnek tényleg vannak lezáratlan ügyei a szüleivel kapcsolatban; de ott is óriási különbség lehet aközött, hogy valaki minden problémáját lerázza magáról "a szüleim hibája! én nem tehetek semmit!" felkiáltással, vagy tudomásul veszi, hogy ha el is fogadja, hogy a szülei emberek, és meg is bocsát nekik valamilyen szinten, attól még benne ott maradhattak olyan sebek, túlreagálások, összegubancolódott gondolatok, amikkel dolga van, és amit a szülőtől függetlenül, saját magában rendbe tud hozni).

Multitasking

 

Eric Tompkins, Unsplash

A héten belevághattam végre egy olyan munkahelyi projektbe, amivel lassan, de azért tudok haladni, és van is vele rengeteg sikerélményem (meg hajtépés is), mindenesetre most olyasmi a helyzet, amilyennek kezdéskor egy viszonylag optimistább forgatókönyvet képzeltem- csak ezzel együtt nagyon sok energiát is visz az újdonság és a koncentráció, úgyhogy nap végére fáradtabb vagyok, és szörnyen nehezen veszem rá magam bármi értelmesre.

Pedig közben nagyratörő terveim vannak a junk journallal is- erről szerintem írok majd egy külön posztban, ha végre feltöltöm és megszerkesztem a képeket, mindenesetre nap közben, a 25 perces pomodoro-k szüneteiben többet tudtam foglalkozni vele, mint esténként. Ez az, amiért imádom a home office-t: könnyebb a váltás, és senkit nem zavar, ha az íróasztalomon a laptopon kívül mindenhol papírcetlik, olajpasztellek és ragasztó van. És amiért nem: pénteken nyilván pont ugyanakkor kezdett szakadozni a net a kisszobában, amikortól fúrni kezdett a kettővel arrébbi szomszéd (és amikor folyamatosan meetingjeim voltak 9-től délig), úgyhogy hiába próbáltam telefonon becsatlakozni, se engem nem hallottak, se én őket. Erre azt a nagyon kreatív megoldást találtam, hogy 10-től már az előszobában kuporogtam, viszonylag zajszűrő fejhallgatóval, laptoppal a cipősszekrényen (ott volt egyedül használható a net a nappalin kívül, ahol B. dolgozott), még szerencse, hogy nem volt kötelező kamerát kapcsolni... 

Nem tudom, más is csinálja-e ezt, de amikor bekerülök egy új (főleg munkahelyi) közegbe, a munkatársaimról/vezetőkről fut a fejemben egy plusz-mínusz lista, ami árnyalja az első benyomást, és ami alapján egy idő után el tudom dönteni, mennyire szimpi az illető- plusz, ha kiáll a csapatért, türelmesen és jó magyaráz, ha nem veszi magát túl komolyan, vagy nem borul ki krízishelyzetben (volt egy régebbi menedzserem, aki kimondottan *élvezte* a krízishelyzeteket, lelkes volt és kedves és megoldásközpontú, klassz volt vele együtt dolgozni, főleg mert abban a munkakörben voltak is krízishelyzetek rendesen), mínusz, ha nem hagy másokat szóhoz jutni, folyamatosan elkésik, személyes ügyet csinál mindenből (vagy, friss példa, ha szóba kerül Frankenstein, kijavítja az illetőt, hogy biztosan Frankenstein szörnyére gondolt, nem...?) Mindenesetre amíg tart ez a tapogatózás, addig nagyon nehezen tudok megbízni valakiben, ami itt most kifejezetten hátrány, mert pl. a főnökömnek nem tudtam rendesen elmondani, mennyire frusztráló volt az első két heti helyzet- de dolgozok rajta.

Ma reggel pedig összeraktam egy "frontend level-up"-tervet, amivel szeretnék foglalkozni a hétvégéken mindenképp, de hétköznap is, ha belefér valahogy, és amivel pár hónap/fél év múlva mondjuk ott tartanék, hogy vannak menő pet projektjeim, erősebb szakmai tudásom, és amivel tudnék lépni a hosszabb távú terveim felé. Most még nagyon motivált vagyok, remélhetőleg ha ténylegesen le kell ülnöm a kód elé, akkor is megmarad majd...

How about no

 

Markus Spiske, Unsplash

Pedig az IT-s álláshirdetések általában meglepően normálisak szoktak lenni... erre ma a kedvenc oldalamon szembejött egy, ahol hiába csillant fel a szemem (és hiába egy kaméleon a logójuk), ezt a félmondatot nem tudom, hogy gondolták:
"továbbá ha Te egyharmad idő alatt képes vagy megoldani mindazt, amit más kompetens emberek gondolnak az általad elvégzett feladatokra, akkor jelentkezz".

Tudom, hogy minden projektmenedzsernek ez a titkos félelme, hogy a programozók igazából sokkal gyorsabban is tudnának dolgozni, csak ezt valamiért nem akarják bevallani, de ha valaki egyharmad idő alatt megold dolgokat, akkor az
- vagy akkora káoszt hagy maga után, hogy se ő, se bárki más, aki odaül a kódhoz, nem fog tudni normálisan dolgozni vele
- vagy csinálja ezt pár hónapig, aztán kiég
(- vagy az eredeti "más kompetens emberek" nem voltak azok.)

(Amúgy, bár az álláskeresős kikacsintás nem ezt mutatja, de eddig nem rossz ez a hétfő, érzem a lendületet, vannak feladataim, és úgy néz ki, belátható időn belül megoldódik a laptop-ügy- és van időpontom a projektmeló-meetingre, úgyhogy az A-, és a B-terv is halad, és remélhetőleg nem lesz szükség további betűkre.)

Determined... kind of

 

Surface, Unsplash

Oké, akkor most az fog történni, hogy egy újabb maratoni hosszúságú délutáni szundi után még pont maradt egy kis darab hétvégém, amit hasznosan tölthetek, és végre az energiám is visszatöltődött hozzá, úgyhogy most csakazértis tanulni fogom azt a kódnyelvet, amit amúgy a munkahelyen kellene- hátha ez ellensúlyozza azt a gyomorgörcsöt, amit érzek, ha a hétfőre gondolok.

A mai napot már lényegesen jobban csináltam amúgy, mint a tegnapit, találtam egy belemerülős hangoskönyvet és a junk journal-műfajt is egyre jobban érzem, úgyhogy vagy ragasztgattam, vagy a kanapén feküdtem csukott szemmel és a hangoskönyvvel, és sikerült visszaszorítanom az értelmetlen netezést (ha nem is nullára, de érezhetően).

Annyira szeretném elhinni, hogy rajtam múlik, tudok tenni érte, hogy simán menjenek a dolgok az új munkahelyen, hogy nem vagyok kiszolgáltatva random körülményeknek- hát, nemsoká kiderül, ez a hozzáállás mennyire tud működni.

Dignity intact!

 

Keenan Constance, Unsplash

Harmadik oltás pipa, meglepően simán ment- a szombati hajnali 7-kor kelést próbáltam egy frissen sült croissant-al ellensúlyozni, és annyira jók voltak a fények, hogy teljesen belemerültem a fotózásba, mielőtt sikerült a rossz kórházba mennem (egymás mellett van a kettő, Szent István és László, de Google Maps-en mindkettő ugyanolyan néven fut). Utána már csak arra koncentráltam, hogy beessek valahogy a foglalt időpontig, ezért sikerült a regisztráción, egyeztetésen és tényleges oltáson is túlesnem, mire észrevettem, hogy bár a kabátomtól-pulcsimtól megszabadultam, a cuki fekete cicafüles sapkám rajtam maradt (az oltás utáni várakozáskor kifejezetten gyanakodva néztek rám a többiek, tételezzük fel, hogy ezért).

Annyira jó érzés volt kint lenni a valóságban (és annyira kevesen voltak az utcákon), hogy gondoltam, elbolyongok még egy ideig, fotózok pár környékbeli épületet, és ha 10-kor kinyit egy közeli kreatív bolt, veszek gessót (ez a videó győzött meg, hogy érdemes lenne kísérletezni vele), és akkor nem kell hetekig várnom, hogy ideérjen az online rendelés. Bolyongás közben amúgy sikerült elsétálnom a Zsófi által kommentben említett egyetemi szájsebészet mellett is, legalább már tudom, hogy nagyon közel van, bár remélhetőleg egyelőre nem lesz rá szükség...
Sikerült megvenni a gessót, de aztán hazaértem, eldőltem a kanapén, és csak aludni akartam (meg felkelni ebédelni, aztán aludni még egy kicsit). Az első oltás után elég durvák voltak a mellékhatások, a második után semmi, kíváncsi leszek, a Pfizer mit hoz össze, de jó lenne, ha legalább a junk journal-füzetig el tudnám vonszolni magam.

Az új munkahely meg... két hét után eljutottam odáig, hogy újra plusz-mínusz listát írok (de csak mert ha az érzéseimre hallgatok, akkor legszívesebben már odacsapnám az egészet, akkor is, ha tudom, hogy korai már most ilyen döntéseket hozni). Lehet sok mindent árnyalni, de ha a tényeket nézem, akkor van pár komolyabb red flag (például hogy kaptam egy olyan laptopot, ami konkrétan nem alkalmas a munkám elvégzésére, amit múlt csütörtökön jeleztem a főnökömnek, azóta semmi infó... vagy hogy van egy elég alapvető technikai problémám, amit bárhogy is próbálok, nem tudok megoldani- és senki más se a csapatból; vagy ha a kódról van szó, mindenki sóhajtozik, hogy mennyire bonyolult, és nekem kezdőként ezen kellene megtanulnom a kódnyelvet). Oké, home office, oké, év eleje, oké, legyek proaktív, de akkor is úgy érzem, hogy nem kellene már most ennyire nehéznek lennie. És a szubjektív extra réteg: a szakmai felettesem egyetlenegyszer se keresett, hogy egyébként mi újság, hogy alakulnak a dolgok.
Hagyok még időt, nyilván, de azért ha ezek nem kezdenek javulni, akkor nem hiszem, hogy ez az én helyem lenne- és érdemes lesz körülnézni, hogy milyen alternatív lehetőségek vannak még.

Milk teeth

 

Anita Jankovic, Unsplash

A tavalyi év legutolsó problémája az volt, még szilveszter előtt, hogy letört egy darab az egyetlen megmaradt tejfogamból- és utána sikeresen halogattam a már elkerülhetetlen fogorvos-időpontot egészen tegnapig (nem tudtam, hogy mennyire lehet az új munkahelyen nap közben elmászkálni, szabit pedig nem akartam emiatt kivenni; de szerencsére viszonylag rugalmasak, csak mire ez kiderült, már szinte el is telt az első hét). Még 2020-ban volt egy durva gyökérkezelésem meg egy szájsebészes bölcsességfog-műtétem is, nagyjából egymás után, és azóta nem tudok úgy beülni a fogorvosi székbe, hogy ne készüljek ki- most is megvolt a remegés és kiborulás, pedig csak egy sima tömést kellett kibírnom valahogy, de szerencsére a fogorvos szupercuki és ügyes, nem éreztem semmit, és nem is húzódott el nagyon. (Nem tudom, szegény tejfog meddig húzza még, remélem, sokáig... szeretem, hogy még megvan, bár lehet, hogy emiatt se érzem magam "rendes" felnőttnek).

Ha már halogatott dolgok, a héten foglaltam egy időpontot a harmadik oltásra is (péntek délutánra nem volt, szombatra viszont igen, úgyhogy maradt a szombati korán kelés, és csak csendben reménykedek, hogy nem az utóhatás kiheverésével fog telni az egész hétvégém), és a fogorvosnak is megígértem, hogy visszamegyek még egy körre. Nagyon szurkolok, hogy a következő néhány héten még ne kelljen bejárni az irodába, itthonról annyival könnyebben kihúzhatóak a munkanapok, és legalább egy kis esélyem van, hogy még bármi értelmes beleférhet délután/este.

Done (and start again)

 

Csak ma, de sikerült befejeznem a December Daily-füzetet, minden decemberi napról elkészült egy oldal, plusz ez a lezáró az utolsóra. Nem mindegyik lett a szívem csücske, de van pár, amit szeretek (és most nem volt annyira nagy meló megcsinálni, mint amire pár évvel ezelőttről emlékeztem).

...the nights are long, but the years are short when you're alive

Timur Can Şentürk, Unsplash

Ez a hét összességében nagyon-nagyon zsúfoltra sikerült: hétfőn munkakezdés mindkettőnknek, hét közben fejenként két nap az irodában, forgószék- és íróasztal-vadászat (B. most először vezetett furgont, ráadásul este és sötétben, plusz teljesen feleslegesen, mert feltételeztük, hogy a mömaxban *vannak* bútorok, de tévedtünk), pénteken szülinap és zseniális örömsütis mindenmentes torta reggelire, nap közben némi kiborulás az átláthatatlan kódrengeteg miatt, este pedig kipipáltam az első tételt a 22 for 2022-listáról a parfümmel (viszont a fekete farmer reménytelenebb, mint gondoltam, gyorsan beugrottam pár helyre, és rájöttem, hogy a fast fashion átlépett egy párhuzamos univerzumba, mióta legutóbb arra jártam, egyszerűen sehol semmi használhatót nem láttam). 

Szombaton pihenés helyett bútorvadászat #2, soroksári Ikea, délután bútorszerelés és junk journal-összerakás párhuzamosan (plusz a December Daily-füzet utolsó oldalára kollázs+szöveg), csavarhúzóért szaladgálás a környék összes kínai kisboltjába, este pedig elégedetten (és fáradtan) eldőlés az utolsó szelet tortával. Közben pedig megszületett B. húgának a kisbabája (kíváncsi voltam, egy napon lesz-e a szülinapunk, végül majdnem összejött :).

Ma pedig már tényleg jó lenne nem csinálni semmit, viszont ugyanilyen jó lenne készülni a jövő hétre, és nem csak túlélésre játszani (kaját rendelni például, vagy kicsit visszaszorítani a káoszt a lakásban). Jövő héten a durvuló vírushelyzet miatt mondjuk megint mindketten végig itthonról fogunk dolgozni- szerdán muszáj lesz elmennem fogorvoshoz, de ezen kívül nem nagyon akarok kimozdulni (így legalább a ruha-helyzet megoldása is ráér, amennyi a webkamerából látszik, azt össze tudom hozni a meglevőkből is).

Legyen az egész valamire jó

James Stamler, Unsplash

Ma is be kellett menni az irodába, elvileg csapatostul, de most se voltunk annyira sokan- viszont most már sokkal kevésébé éreztem elveszettnek magam (szakmailag igen, van egy dolog, amit egyszerűen nem tudok megoldani, de legalább próbálkozok... amivel el is ment a munkával töltött idő 90%-a, és bár hősiesen segítettek a többiek, nem akar összejönni), szinte olyan volt a közös kajálás egy tárgyalóban, vagy a reggeli kávézás, mint régesrég, a covid előtti időkben (oké, a téma a covid volt elég nagy százalékban, de még így is). Beszélgetni talán nem felejtettem el (meg azért sokkal könnyebb így, hogy van valaki a csapatban, akivel már a korábbi munkahelyen is nagyon szerettem együtt dolgozni), öltözködni valószínűleg igen, vagy csak szükségem lenne pár ruhára, amit gondolkodás nélkül tudok kombinálni, és azt se jól becsülöm már meg, hogy mennyire hangos egy croissant-t enni reggelire a nagyrészt üres open office-ban...

Ami elképesztően hiányzott, és most legalább abban a 20 percben tudom csinálni, amíg odaérek az irodához, az a séta+zenehallgatás kombó- van egy pár dal, ami nagyon beakadt az elmúlt pár héten (ez és ez a Dalfutárból, mindkettőnél nagyon érdekes volt a készülésükről szóló videó is; erről már mindig a sötétben+hóesésben végtelennek tűnő autóút fog eszembe jutni karácsony után, ezen kívül pedig pár random Carson Coma és Ricsárdgír), csináltam is egy Spotify-listát, hogy könnyebb legyen őket körbe-körbe hallgatni, amíg meg nem unom, és ellensúlyozásképp új kedvenceket keresek a keretblog top 20 lemezéből.
Annyira, de annyira szeretném, ha tavasszal legalább pár hétig megint tudnám pótolni a rengeteg kimaradt koncertet- újra van Samurai Drive-időpont márciusra, mennek is fel a 22-es listámra.

The first few pages

 

Compare Fibre, Unsplash

Egyelőre nehéz megmondani, milyen az új meló... az első, irodában töltött nap után még eléggé szét voltam esve, és nem tudtam, hogy bírok ki ilyenből még négyet (és pont aznap rám is írt fb-n a srác, akitől múltkor a projektmelót kaptam, hogy most is lenne feladat; akkor nagyon csábító volt a gondolat, hogy akár hagyhatnám is a fenébe az egészet és szabadúszhatnék egy kicsit, kötöttségek és más emberek nélkül...), a következő nap már kevésbé volt reménytelen, csak a rengeteg új infótól és koncentrált odafigyeléstől nagyon-nagyon betompultam; ma először egy pici energiám már maradt a nap végére, és nem csak eldőlni szeretnék (ami nem is baj, mert ASAP kell egy új forgószék). Még nagyon sok az újdonság, rengeteg az új ember, nem tudom, hosszabb távon kikkel fogok együtt dolgozni, és kb. 50-50 arányban hiányzik elképesztően a régi csapatom adta biztonság és örülök annak, hogy mennyi idegesítő apróságtól szabadultam meg.

Idén végre lett szép új anti-határidőnaplóm (tavaly lecsúsztam róla), de még nem volt igazán időm belakni, vagy új rendszert kialakítani rá az előző éves "random sorrendben felírok mindent" után. Hétvégén már remélhetőleg jobban rá tudok állni a tervezgetésre, jó lenne megkeresni az év szavát, átnézni a múltkor kitöltött kérdéssort, és konkrétumokat összeszedni januárra. A lényeg mondjuk úgyis az lesz, hogy a munkában tudjak teljesíteni, de jó lenne, ha egyensúlyban tudnám ezt tartani a többi fontos területtel, és valahogy a sport vagy az alkotás is beleférne.

...the higher I climb

 

Daniel Leone, Unsplash

Boldog új évet!

Egyelőre még nem érzem azt az óriási újrakezdős lendületet, de holnap lesz az első napom az új munkahelyen, és valószínűleg ha azon túl leszek, könnyebb lesz elképzelni, hogy alakul majd a következő néhány hét- most még csak parázok, hogy a két itthon töltött év alatt minden meglevő kapcsolatteremtési képességem elpárolgott. Mindenesetre lopom Sieglinde idézetét, "If you can't beat the fear, just do it scared", új céghez, ismeretlen csapatba mindenképp nehéz lenne beséltálni, de valószínűleg a második napon már könnyebb lesz, az elsőt meg csak kibírom valahogy.