Splashes

 

Eileen Pan, Unsplash

Ma, miután két és fél órát vártam a főnököm válaszára (kérdezek másoktól is, tényleg, de ezt ők se tudták, én meg nem tudtam haladni... nem baj, legalább pipálom szorgalmasan a junk journal-lista elemeit), zárásképp, mielőtt még kipróbálhattam volna, amit írt, sikerült egy pohár vizet is ráborítani az életemet megkeserítő laptopra (sajnos annyit panaszkodtam már miatta, hogy senki nem hinné el, hogy nem direkt volt). 

Az elmúlt három napban nem kódoltam semmit, de ezen a ponton nagyobb a motivációm ahhoz, hogy hétvégén körülnézzek az álláshirdetések közt, mint hogy behozzam valahogy foggal-körömmel a lemaradást (ha tudom egyáltalán). Van egy csomó minden, amit felrázott bennem ez a helyzet, van, amit én is kezelhetnék sokkal jobban, ezen a vonalon dolgozok is tovább, de valahogy óriásira nőtt a disszonancia a többiek által kommunikált "kérdezz nyugodtan, szólj, ha bármi gond van, segítünk" és a tényleges történések közt. Nem kellene ennyire nehéznek lennie, nem kellene ennyire megkérdőjeleznem magam, nem kellene, hogy szinte minden lépés problémás és nyűgös és idegen legyen, hogy minden ponton nekem kelljen kapálóznom azért, hogy valaki figyeljen rám (vagy ha igen, és ez a standard elvárás azoktól, akik bekerülnek a csapatba, akkor oda nem én vagyok a megfelelő ember).

Ráaádásul épp történik a Platon-lemezbemutató az Akváriumban, és bár teljesen egyértelmű volt, hogy ezt most nem merném bevállalni, azért szomorú vagyok, hogy nem hallhatom élőben az Elmerül-t (... vajon játszották már korábban? szerintem emlékeznék rá, ha igen, egyelőre ez a kedvencem az új dalok közül). Azért mostanában a 3*10 perc Petőfi-rádió-hallgatás közben két Platon-dalba és egy interjúba is belefutottunk, úgyhogy legalább ennyi összejött, a többi meg majd remélhetőleg tavasszal.