Legyen az egész valamire jó

James Stamler, Unsplash

Ma is be kellett menni az irodába, elvileg csapatostul, de most se voltunk annyira sokan- viszont most már sokkal kevésébé éreztem elveszettnek magam (szakmailag igen, van egy dolog, amit egyszerűen nem tudok megoldani, de legalább próbálkozok... amivel el is ment a munkával töltött idő 90%-a, és bár hősiesen segítettek a többiek, nem akar összejönni), szinte olyan volt a közös kajálás egy tárgyalóban, vagy a reggeli kávézás, mint régesrég, a covid előtti időkben (oké, a téma a covid volt elég nagy százalékban, de még így is). Beszélgetni talán nem felejtettem el (meg azért sokkal könnyebb így, hogy van valaki a csapatban, akivel már a korábbi munkahelyen is nagyon szerettem együtt dolgozni), öltözködni valószínűleg igen, vagy csak szükségem lenne pár ruhára, amit gondolkodás nélkül tudok kombinálni, és azt se jól becsülöm már meg, hogy mennyire hangos egy croissant-t enni reggelire a nagyrészt üres open office-ban...

Ami elképesztően hiányzott, és most legalább abban a 20 percben tudom csinálni, amíg odaérek az irodához, az a séta+zenehallgatás kombó- van egy pár dal, ami nagyon beakadt az elmúlt pár héten (ez és ez a Dalfutárból, mindkettőnél nagyon érdekes volt a készülésükről szóló videó is; erről már mindig a sötétben+hóesésben végtelennek tűnő autóút fog eszembe jutni karácsony után, ezen kívül pedig pár random Carson Coma és Ricsárdgír), csináltam is egy Spotify-listát, hogy könnyebb legyen őket körbe-körbe hallgatni, amíg meg nem unom, és ellensúlyozásképp új kedvenceket keresek a keretblog top 20 lemezéből.
Annyira, de annyira szeretném, ha tavasszal legalább pár hétig megint tudnám pótolni a rengeteg kimaradt koncertet- újra van Samurai Drive-időpont márciusra, mennek is fel a 22-es listámra.