 |
| Nathan Oakley, Unsplash |
A hetem fénypontja egyébként a váratlan munkahelyi flow ellenére is a szerdai beszélgetés volt a pszichológussal, ami azért is meglepő, mert egy nagyon fájdalmas időszakról volt szó - és pont ezért, az is nagy dolog, hogy egyáltalán már tudtunk dolgozni vele, tudtam egy kicsit másképp gondolkodni róla (és saját magamról), és emiatt úgy éreztem, hogy erősebb és bátrabb vagyok, mint feltételeztem, és olyasvalaki, aki tud változni, tud fejlődni, tud előrelépni.
Az, hogy igazából, mélyen mennyire nem hiszem el, hogy képes vagyok a változásra (és hogy ezzel együtt feltételezem, hogy a legelveszettebb, legszomorúbb énem az igazi énem, a többi csak átmeneti állapot, ami bármikor borulhat), csak mostanában lett egyértelmű, amikor elkezdtem naplózni a negatív gondolataimat. Azt hittem, ezen már túl vagyok, azt hittem, az elmúlt pár évből elég bizonyítékom van az ellenkezőjére- és mégis, ez a gondolat makacsul tartja magát, és felbukkan, ha bármi olyasmit szeretnék csinálni, ami eltér a megszokottól.
Azt is mostanában kezdem tudatosítani, hogy a látványos villanykörtés-megvilágosodós pillanatok mellett, amikor megértek magamról valami fontosat, mennyire sokat számítanak a kis, napról napra megtett lépések is, amikor tökéletlenül és részlegesen haladok, de amikor át tudok formálni olyasmit is, amivel előtte 30+ évig éltem együtt, és amin elképesztően nehéz, de nem lehetetlen változtatni. Amíg benne vagyok a folyamatban, szinte láthatatlan a különbség, de ha most visszanézek az elmúlt fél évemre, akkor már feltűnő, hogy mennyivel jobban vagyok.
És itt jön be a képbe valami, amit én is csak a mostani terápiás folyamatban kezdtem el csinálni egyáltalán (és még mindig lenne hova fejlődnöm benne): nem az a fontos, hogy mi történik abban az egy órában, nem ott fogod megkapni a választ az életed nagy kérdéseire (és már ahhoz is, hogy a jó kérdéseket tudd feltenni, is kell egy csomó önismereti munka és őszinteség saját magadhoz és a terapeutához is), jöhetnek a nagy felismerések, de ha nem viszed át őket a hétköznapokba, ha nem kezded használni a kapott eszközöket és megváltoztatni azt, ami a problémáidat okozza, akkor semmit, de semmit nem használ. Ezt a munkát viszont nem egy pszichológus fogja beletenni, hanem nekem kell: gyakorolni, akkor is, ha kényelmetlen, fura és nehéz az elején, akkor is, ha nem történik semmi látványos.
(A Ted Lasso 2. évadában egyébként nagyon jó a pszichológus-szál, több olyan témával is foglalkoznak, amit rendszeresen a pszichológusok fejéhez szoktak vágni, pl. hogy képzelik, hogy fizetést kérnek a munkájukért, nem is törődnek az emberekkel, csak meg akarnak gazdagodni a problémáikon; vagy hogy mindenért a szülőket hibáztatják. Az elsőt tökéletesen lekezelik (feltúrtam érte a youtube-ot, de sajnos nincs fent normálisan, 2.évad 7.rész)
"-Let me ask you something. Would you coach for free?
-Yeah, I would.
-But do you?
-No ma'am.
-And yet you care about your players, right? (...) Then why would you assume it's not the same for me?"
A másodikkal kapcsolatban- nem meglepő módon kiderül, hogy a főszereplőnek tényleg vannak lezáratlan ügyei a szüleivel kapcsolatban; de ott is óriási különbség lehet aközött, hogy valaki minden problémáját lerázza magáról "a szüleim hibája! én nem tehetek semmit!" felkiáltással, vagy tudomásul veszi, hogy ha el is fogadja, hogy a szülei emberek, és meg is bocsát nekik valamilyen szinten, attól még benne ott maradhattak olyan sebek, túlreagálások, összegubancolódott gondolatok, amikkel dolga van, és amit a szülőtől függetlenül, saját magában rendbe tud hozni).
Jaj dejó!! :) Nekem is most ülésről-ülésre nagyon jó érzéseim vannak, olyan jók ezek! :)
VálaszTörlésAmúgy pont ez az idézet, amit hoztál, szerintem árnyalható azzal is, hogy az etikai kódexben mégiscsak ott van, hogy a pszichológus "a közjó érdekében önzetlenül is tevékenykedik", és szerintem lehet kritizálni azt, hogyha valaki fenntart egy jól menő vállalkozást pszichológusként, és nem teszi. Ez mégiscsak egy segítő szakma, nekem is nehéz elfogadni, hogyha valaki csak annak segít, akinek nagyon jók az anyagi lehetőségei, és rendesen meg tudja fizetni ez a segítséget. De végülis akiket én ismerek, azoknak a többsége igenis visz pro bono terápiát, esetleg nagyon piaci ár alattit, ha a kliens helyzete azt kívánja meg. (Ugye ez is olyan jó dilemma, hogy mikor lesz motiváltabb és mikor fog valódi munkát beletenni a kliens a folyamatba - ha teljesen ingyen járhat, vagy ha valamennyit, amennyi az anyagi lehetőségei megengednek, mégiscsak fizet.) És például én is azt szeretném, hogy ha majd egyszer magánban dolgozom, akkor mindig legyen néhány helyem kedvezményes/pro bono klienseknek. Csomót gondolkodtam ezen annak az esetnek a kapcsán, amit a blogomon kifejtettem, és amúgy értem, hogy miért vált ki megütközést és ellenérzéseket a 10-15-20 ezer forintos óradíj, tulajdonképp az egyetem előtt még én sem értettem, aztán az egyetem végére nyilvánvaló lett, hogy ennél olcsóbban (ha ez az "olcsóbb" minden kliensnek egységár persze) nagyon-nagyon nehéz minőségi szolgáltatást nyújtani - és szerintem sajnos tök kevés felület van, ahol mondjuk pszichológusok elmagyarázzák a klienseknek, hogy miért van ez így, miből áll össze ez az árszabás, azon túl, hogy "csak", meg "egy orvosnak is 25 ezret fizetsz egy 10 perces beszélgetésért, sokszor vizsgálat nélkül is". Szóval szerintem az erről való tájékoztatásban masszívan van felelőssége a szakmának is.
Jogos, mindenképp hasznos lenne, ha minél több lenne erről az információ, csak nagyon kevés nyitottságot látok az emberek részéről- a legtöbben hamarabb meghozzák a döntést arról, hogy ez túl sok (nem is feltétlenül a saját anyagi lehetőségeikhez képest, hanem úgy általában), mint hogy egyáltalán eszükbe jutna kérdezni/végiggondolni/utánajárni, miért. (És az eredeti érv szerintem ezzel együtt is működik, a pszichológus mégiscsak éppen a munkáját végzi, amiből meg kell élnie, semmivel nem kevésbé korrekt ezért pénzt várnia, mint akármilyen másik szakmában. Szuper lenne, ha nagyobb körben hozzáférhetővé válna a terápia, de ehhez azért a legjobb az lenne, ha lenne normális állami rendszer, akármekkora utópiának tűnik is ez most.)
TörlésAz egész témával kapcsolatban akkora feszültség és elutasítás van, pedig annyi embernek tudna segíteni a terápia… az előző munkahelyem volt az első olyan hely, ahol az, hogy valaki mondjuk pszichológushoz jár, vagy valamilyen mentális problémához segítségre van szüksége, nem volt teljesen tabuként kezelve, és nagyon felszabadító volt, hogy egy sörözés mellett lehetett erről is beszélgetni. Azóta én is próbálok nyíltabban beszélni a saját tapasztalataimról, hátha valakinek pont ez tud segíteni vagy kicsit árnyalni a képet.