Rendrakás

 

Nehéz volt az elmúlt pár nap, és nagyon örülök, hogy túl vagyok rajta- fizikailag és lelkileg is tompának érzem magam, de próbálom elfogadni, hogy ez most ilyen, szeretnék időt hagyni rá, és nem megszabadulni tőle a lehető leghamarabb.

Ezzel együtt a héten történtek más dolgok is, és már annyi pármondatos blogbejegyzés-kezdemény raktározódik vázlatként, hogy itt az ideje leporolni őket, még ha nem is lesz szuper egységes a végeredmény. 

"I don't live here anymore"
A múlt hét közepén találkoztam végre az ex-munkatársakkal, amire már nagyon készültem, és reménykedtem benne, hogy ugyanolyan jó lehet, mint tavaly decemberben az utolsó együtt sörözős alkalom (nagyon durva, hogy már 5 hónapja jöttem el onnan, néha pár hétnek tűnik, néha évekkel ezelőttnek). Persze volt utolsó pillanatban lemondás, de a többség azért jött, és mégis... valahogy nem stimmelt a hangulat, éreztem valami furát a levegőben, ami miatt én is kicsit feszélyezettebben meséltem, és úgy éreztem, mintha ők is visszafognák magukat, így maradtak a kényelmes-semleges sorozattémák, szóval nem ez volt életem beszélgetése. A munkahellyel kapcsolatban azt mondták, hogy nem változott semmi, szóval valahol örülök, hogy már nem vagyok ott- és valahol nem értem, hogy ők hogy húzzák még mindig.

Sweet tooth
A céges Slacken egy app párnaponta bedob egy beszélgetős témát- sokszor nem annyira izgalmas dolgot, de a múltkor a "Mi volt a kedvenc gyerekkori édességed" bedobott egy 90-es évek édességei-fekete lyukba (plusz azóta már Debrecenben sikerült pont záráskor, de még beosonni a Mandula cukrászdába, ami "a" cukrászda gyerekkoromból, bár most nem tudtam habrolót vagy francia krémest enni, de a cukormentes választék is meglepően korrekt). Oké, brutál édesszájú voltam, ahogy a családban mindenki, szóval még egy top 10-es listára is nehezen szűkíteném le a kínálatot, de vannak olyan csokik is, amikről már teljesen elfeledkeztem, mint pl. a karamellás Lila Pause, vagy a Chokito, pedig végtelen mennyiséget ettem belőlük. És akkor bele se kezdjünk a jégkrémekbe- ez még az az időszak volt, amikor Magnumot/Cornettót csak nagyon ritkán kaptunk, a szinte mindennapos strandolás végén viszont választhattunk valami kisebbet (<3 Romero régebbről, Big Trio később, és itt is rémlik egy mogyorós-karamellás cucc, amit talán Winnernek hívtak, de már elég homályos az emlékkép).

Be brave
Ez a pár sor porosodik a vázlatok közt a legrégebb óta... még pitykegomba 10 bátor dolog-bejegyzése után gondolkodtam el, hogy mikor és mit csináltam, ami felkerülhetne a saját listámra:

1. zipline a Zempléni Kalandparkban (ha B. nem beszél rá, biztos, hogy nem próbálom ki, pedig csak addig félelmetes, amíg meg nem kezdődik a csúszás, bár addig nagyon, onnantól zseniális)
2. együttesben gitározni, és fellépni koncerteken (sőt, egyszer egy saját dalunkat is eljátszhattuk a Rocksuli-születésnapon egy viszonylag nagy közönségnek) - amennyire szerettem zenélni, annyira nem éreztem magam jól sosem a színpadon (bár volt egy-két olyan teljes saját koncertünk, amiről úgy érzem, jól sikerült, de ez a része annyira azóta se hiányzik)
3. éjszakai fürdés a Balatonban (csak egy kicsit kellett lopakodni, de egyébként rajtunk kívül páran csobbantak még ugyanakkor, elszórva a part mentén)
4. ruhástul ugrás egy medencébe (oké, nem tudom, ez mennyire bátor, de mindig is szerettem volna kipróbálni, és egy céges csapatépítőn sikerült is- mondjuk a száradási idő még a nyári kánikula közepén is húzós, de megérte)
5. belevágni a családterápiába (egy olyan családtaggal együtt, akiről tudtam, hogy nagyon sok mindenért engem (is) okol - kívülről valószínűleg ez tűnik a legkevésbé látványosnak, de ezt volt a legnehezebb megtenni)
6. felmondani négy év HR után, és fél évig itthon maradva önállóan megtanulni a frontendet
7. felmondani próbaidő alatt, feladni az alkalmazotti létet, és miután ~3-4 éve meg se szólaltam angolul, külföldi munkát keresni, egyéni vállalkozóként

... egyelőre ennyi, de nagyon szeretném még bővíteni, leginkább külföldi kalandozással, ami remélhetőleg idén nyáron már tud folytatódni.