the skin you're in

Joshua Coleman, Unsplash

Nem tudom, a testkép- és ezzel összefüggő önbizalom-témában még mindig tele vagyok kérdésekkel, de Vanille posztja miatt elindultak bennem a gondolatok, és kommentnek valószínűleg hosszú lenne, szóval...

Nagyon sokáig volt bennem egy ingerült, türelmetlen, felsőbbrendű belső hang, aki különösen akkor volt hangos, amikor nagyon magam alatt voltam (annyira megszoktam a jelenlétét, hogy nem is tudatosult jóóó sokáig). Ugyanezeket a köröket futottam, mint Vanille, és ugyanígy nem láttam a kiutat.

Annyi alapfeltételezésem volt ezzel a témával kapcsolatban- amik szintén, mint az önostorozó belső hang, sose lettek kihangosítva, talán mert akkor látványosabb lett volna, hogy mennyire durvák:
- lefogyni nem nehéz, nem igényel semmi extrát, bárki képes rá, csak én nem

- a mostani csak egy átmeneti állapot, most szörnyen nézek ki, de ez csak az "előtte" fotó, bármikor tudnom kellene rajta egyik napról a másikra változtatni

- "létezik "a" szépségideál, és ha nem vagyok én is pontosan olyan, akkor értéktelen vagyok, nincsenek árnyalatok

- ... és a klasszikus "ha lefogyok, minden instant jó lesz, szivárványok és naplementék, az majd megold mindent"

Aztán elkezdtem ezzel kicsit tudatosabban is foglalkozni, ami elég sokáig tartott, és nem egy kész, lekerekített folyamat (mert persze ennek is úgy mentem neki, hogy vártam a filmmontázst, aminek a végén megvilágosodott *és* vékony leszek, lehetőleg két hét alatt és véglegesen). 

Egyrészt, az egyértelművé vált, hogy én nem vagyok az a típus, mint Anna, bármennyire is azt gondolom, hogy így kellene lennie, ez a "normális": ha éppen minden zen körülöttem, és minden rendben van, jó az életem, nem húznak le problémák, akkor viszonylag szinten marad a súlyom különösebb odafigyelés nélkül is, de két hétnyi édességevős-étterembe beülős-sörözős "elegem van a világból"-időszak teljesen le tudja nullázni, és újra elkezdenek jönni a pluszkilók. És az is megvan, hogy hogy tudom ezt visszafordítani (és elég nagy önbizalmat ad, hogy már sikeresen végigcsináltam, de ki is akadok magamra, hogy ez nem egy végleges megoldás, hanem újra és újra hozzá kell nyúlnom): ha fogyni akarok, ha *tényleg* gond van és változtatnom kell, akkor nincs más választásom, arra az időszakra ez a prioritás. 

Nem tudok extra hobbikra koncentrálni, eköré kell szerveznem a szabadidőmet, az az első, hogy sportolok, és minden mást azután csinálok, ha ez pipa; igenis írom a kalóriákat, és nincs "csak egy extra vacsi" vagy "csak most az egyszer"-sütievés. Ez átmeneti, de ha nem szigorítom meg, akkor nem is fog történni semmi. 

És ebből talán nem az a tanulság, hogy ha bárki más is követi pontosan ezt a módszert, akkor eredményei lesznek, hanem érdemes eldobni az "ennek nyilvánvalónak kellene lennie, van a fogyásra jó módszer, csak én vagyok béna és gyenge, és nekem nem megy"-alapelvet, és elkezdeni mélyre ásni abban, hogy neked mik a motivációid és mik a módszerek, amik beválnak- valószínűleg sok mindent ki kell próbálni ahhoz, hogy legyen egy, ami hatékony, de biztos, hogy időt és energiát kell fordítani egyrészt a kísérletezésre, másrészt a megvalósításra is. 

Ja, és nem lett a vége sem óriási megvilágosodás, sem egy tökéketes, vagy akár csak karcsú test (de az enyém, és már sokkal reálisabb elvárásaim vannak vele szemben). A legnagyobb dolog, amit ettől az úttól kaptam, az az, hogy elmúlt a szörnyű önostorozós, bőr alatt homokként viszkető "nem vagyok rendben így, rossz az egész testem, értéktelen vagyok"-érzés, ami végigkísérte a kamaszkoromat és a huszonéveim elejét. Sokszor még most se hozok tudatos életmód-döntéseket, de amiket csinálok, azoktól boldogabb leszek: azért kérek ebédre salátát, mert tényleg azt szeretnék, azért nem eszek cukrot, mert tudom, hogy kikészíti a szervezetem, azért futok reggel félálomban és forróságban is, mert tudom, hogy az egész napomat feldobja az a pár kör. 

Faces

Mostanában egyre több Taskmastert nézek (youtube-ra felkerült az első hat évad, kivételesen nincs letiltva az UK-n kívül mindenhol, vagy legalábbis nem mindegyik rész, és így azért kényelmesebb), az egyik legkreatívabb és legelborultabb tv-műsor még az erős brit mezőnyből is, és már korábban is éreztem, hogy egy-egy résztvevőről nagyon klassz portrét lehetne rajzolni, de nem vettem rá magam, hogy meg is csináljam. 

Tegnap este nagyon nyűgös voltam, zavart a meleg meg minden más is, nagy nehezen rávettem magam, hogy haladjak a másik portré-projekttel, de eredetileg semmi kedvem nem volt ahhoz se, úgy éreztem, most biztos csak bénázni fogok. A napi gyakorlással pont arról próbálom leszoktatni magam, hogy csak akkor foglalkozzak vele, ha valami tökéletes lesz a végeredmény, úgyhogy csak leültem a füzettel, és a végére elkapott a lendület, a nyűgösség is teljesen elmúlt. Levezetésképp elindítottam egy részt a Taskmaster 7. évadából, és amikor megláttam James Acaster arckifejezését (jobb felső sarok), eldőlt, hogy oké, ezt le *kell* rajzolnom. Viszonylag gyorsan találtam mellé egy másik szereplőről is egy közeli képet, ami még jöhetett mellé, és próbáltam a rész végére mindkettőről csinálni egy vázlatot- ha nem is lesz tökéletes, az érzelmet próbálom átvinni bele, és ahogy vége annak a 30-40 percnek, nem nyúlok hozzá többet.

Utána amikor egy másik évad másik epizódjával próbáltam ugyanezt megcsinálni, persze majdnem a teljes rész eltelt, mire találtam olyanokat, amik tetszettek, plusz közben már fél 11 lett, és nem akartam kihagyni a B.-vel közös napzáró sorozatnézést, úgyhogy amikor nagy nehezen meglett az alsó két kép is, elengedtem a dolgot, de mindenképp szeretném folytatni, nagyon sok évad van és nagyon sok olyan résztvevő, aki még szeretném, ha bekerülne a listába. 

Csak számok

Joshua Michaels, Unsplash

Két gyomorszorító telefonhívás, még mielőtt reggel elindulhattam volna az irodába.

Három felborított pohár, két elárasztott asztal, egy tönkrement laptop (nem az enyém, az csak pár csepp vizet kapott).

Egy szén-monoxid-riasztó, amit most először (és remélhetőleg utoljára) hallottunk megszólalni.

0.02 (amitől már vannak tünetei a mérgezésnek), és 0.01 (amit már érez a riasztó).

Egy deci olaszrizling, amit addig ittam, amíg kiszellőzött a lakás (ezer éve be akartunk ülni a Palettába, de így nehéz volt értékelni a hagulatát).

I'm predictable

Tegnap óta rendszeres időközönként felbukkan ez a dal a fejemben (évek óta nem hallgattam Aerosmith-t, de tegnap pont elkezdtem ezt az albumot, csak nem jutottam el vele idáig), és csak most esett le, hogy Nagy Lujza blogbejegyzése miatt. Mindegy, rosszabb háttérzeném is lehetne :)

Ma nem volt kötelező, de bementem az irodába (az első ilyen alkalom márc.13 óta...), és még csak ki se készített annyira. Valószínűleg azért, mert végre volt idő továbblépni a kedvenc hobbiprojektemmel, pár munkatársat kifaggattunk róla, mi a véleményük az első olyan designtervről, amit én raktam össze- elég félelmetes volt, de cukik, és nagyrészt pozitív dolgokat mondtak (meg olyasmiket, amiből tök jól lehet majd tovább dolgozni).

Mit árul el rólam és/vagy a munkámról, ha ezt sokkal jobban élvezem, mint a tényleges munkakörömbe tartozó feladatokat...? (Bár a designerünk pont átmegy egy másik csapatba másik pozícióba, úgyhogy eljátszottam a gondolattal, akarnám-e ezt csinálni főmunkaidőben, és nem hiszem. Ugyanitt, ha product/UX designer vagy, és érdekelne egy új állás, szólj :)

Mangó

Csak hogy legyen egy kis egyensúly a két hosszú-önelemzős téma mellett :)

Fura ez a nyár továbbra is, de megvannak a maga pillanatai:

- szombaton megvettem életem első mangóját, és tökéletes joghurtos mangófagyit csináltunk belőle tegnap délután (jobb volt, mint a Fragolában a múltkori cukormentes verzió). Mióta eljutottam az Ázsia boltba, már igazi tölcsérünk is van hozzá- nem tudom, miért, de nekem tálkából nem működik a fagyi (és *gömb*, nem gombóc, erről nem vitatkozok )

- fura rájönni, de az egyik legjobban hiányzó dolog, hogy ülhessek egy csendes téren, és figyelhessem az embereket, akik jönnek-mennek körülöttem, úgyhogy ma futás közben csináltam ezt, nem rontott az élményen, sőt (nagyon sokan sétáltatnak kutyát, úgyhogy még a gazdi-kutya összhangot is lehet figyelni, amitől még érdekesebb)

- és ha már futás, annyira tökéletesek hozzá mostanában a reggelek, átsüt a napfény a lombok között, hullanak a virágszirmok, nedves földillata van a levegőnek, és olyan, mintha egy rajzfilmben lennék

- miután egyik I Love Textil se vált be annyira, vettem egy nagy levegőt, és online rendeltem anyagokat, ma megjöttek és gyönyörűek (főleg ez), már alig várom, hogy szuper szoknyák és ruhák készüljenek belőlük

- az idejét se tudom, mikor sminkeltem utoljára (a körmöm pedig a karácsonyi buli óta nem volt kilakkozva), tegnap a dm-ben,  miután kerestünk B.-nek nagyon férfias arckrémet (igen, van, igen, szigorúan sötétkék dobozban), vettem egy türkiz szemhéjtust és egy fémes-bronzos narancssárga lakkot, már attól jobban éreztem magam, hogy ott vannak a táskámban

- egyre jobb portréfotókat találok referenciának, és az egyik pici füzetbe elkezdtem egy új projektet: a 100 arcot nem merem bevállalni (pláne 10 nap alatt...), de 25 pont elfér benne, ha a borítóra is rajzolok, most ehhez gyűjtök ihletet 

Scream and shout

Pixabay, Pexels

A felnőtté válás egyik legfurább (és leghasznosabb) része kilépni a családi mintákból, rájönni, hogy mennyiféle mód létezik még azon kívül, amiben felnőttünk- és ha nincs jó alap, akkor lehet új módszereket kipróbálni, másfajta életet építeni, másfajta szabályokkal. 

Nálunk viszonylag rendszeresek és drámaiak voltak a családi veszekedések különböző verziói (a szülők közti konfliktust figyelmen kívül hagyva is, ami egy mélyebb és súlyosabb téma). Csak gyűlt a feszültség, és amikor kirobbant, mindenkit maga alá temetett: egyre drámaibb dolgokat vágtunk egymás fejéhez, azon ment a verseny, kinek van inkább oka megsértődni a másikra, nem igazán hallgattuk meg, hogy miket mond a másik fél (vagy ha igen, akkor azért, hogy megtaláljuk az okot, az miért érvénytelen, és miért a mi sérelmünk az, ami tényleg számít), és nem volt feloldás, bocsánatkérés vagy lezárás, nem nagyon volt szokás elismerni, ha hibáztunk. 

Egy ideig az volt a megküzdési módom, hogy próbáltam jóvá válni ezekben a fajta vitákban (a legjobb érvekkel, a legmeggyőzőbb logikával és támadhatatlan szempontokkal), csak sokkal később jöttem rá, hogy akár teljesen ki is lehet hagyni őket, mert igazából nincsenek benne nyertesek. Rutinszerűek voltak, ezért nem nagyon éreztem, hogy egy ilyen robbanáskor mennyire meg tudok bántani másokat, csak a környezetem aránytalanul nagy reakciójából láttam, hogy éppen sikerült vele túllépnem egy határon, és olyan sérüléseket okozni, amik lassan múlnak el. 

Sok szempontból volt ártalmas, de az egyik legrosszabb, hogy gondolatban mennyiszer bezártam magam egy-egy konfliktusba, hányszor végigjátszottam magamban, hogy mit mondanék, mivel zúznám porrá a másikat, mire mit reagálnék (és persze közben csak egyre felháborodottabb lettem), anélkül, hogy a valóságban bármi is történt volna. És amikor történt, legtöbbször a másik fél, ha nem családtagokról volt szó, kihátrált az egészből, feltartott kézzel elismerte, hogy igen, persze, jogos, igazam van - és utána nem változtatott semmin. Ez az a pont, ahol ez a módszer használhatatlanná válik: persze lehet ugyanazokat a veszekedéseket újrajátszani, de semmilyen következménye nem lesz, nem szűnik meg az (az én szempontomból jogos, de valószínűleg alaposan túlreagált) probléma, ami kiváltotta. Csak feladni lehet, és vagy elfogadni a helyzetet a problémával együtt (de ha eljutottam arra a pontra, hogy veszekedést kezdjek róla, akkor valószínűleg már nagyon elegem van a másik félből), vagy megszakítani a kapcsolatot. 

Ez a lezárás felszabadító tud lenni- de csak akkor, ha fejben is el tudom engedni a konfliktust, nem folytatom tovább a vitákat gondolatban, nem próbálok valami olyasmit elvárni a másik féltől, amit biztos, hogy nem fogok megkapni tőle. Ha csak egy lépés egy játszmában ("nem reagáltál, amikor kiborultam, de erre már kénytelen leszel"), csalódás lesz a vége, mert legtöbbször a kizárt fél nem fog elkezdeni tenni olyasmiért, ami már korábban se volt annyira fontos neki, csak csendben elfogadja, hogy így alakult. Nem lesz dráma, nem lesz feloldás, nem lesz változás. 

Vannak olyan kapcsolatok, amiket nem akarok feladni, és ahol tudok kísérletezni azzal, hogy ha az ilyen veszekedések nem, akkor mi működik, hogy lehet a másik felé jelezni valamit, ami probléma, anélkül, hogy feltétlenül indulatokat vinnénk bele, mi az, amiért már érdemes szólni, és hogy lehet jól lereagálni azt, ha a másik félnek van problémája velem, mit tudok tenni, ha megbántottam valakit, hogyan vegyem figyelembe a saját határaimat, érzéseimet, és hogy hangoljam össze a többiekével. Kicsit ijesztő térkép és irányjelzők nélkül átkanyarodni egy teljesen új terepre, de amiben biztos vagyok, hogy szükségem van valami újra, mert az eddigi nem működött. 

Take up space

Noémi Macavei-Katócz, Unsplash

Nagyon sokáig egyáltalán nem szólaltam meg a meetingeken. Sőt, már egyetemen is szenvedtem az órai aktivitást, kérdéseket és kommenteket elváró órákon- egyrészt már annyira hozzászoktam az egyirányú, kapcsolódási pont és kommunikáció nélküli oktatáshoz, hogy nem tudtam váltani, másrészt mindig is utáltam több ember előtt beszélni, és még a kisebb gyakorlatokon is 15-20-an voltunk minimum, úgyhogy ilyenkor teljesen lefagytam, és nem jutott eszembe semmi, amit hozzá tudnék tenni.

Sokáig ugyanez volt a munkahelyen is, a mostanira volt szükség hozzá (meg arra, hogy az első csapatom után, ahová nagyon nem illettem, átkerüljek egy olyanba, ahol mindenki csendesebb egy kicsit), hogy finoman elkezdjem tesztelni a határaimat. Szükség is van rá, itt sok a csapatszintű és 2-3 fős közös tervezés is, és ha felmerül valami durva probléma, akkor többen ülünk a kód felett, és közösen gondolkodva próbáljuk kibogozni. Ezek alatt jutottam el onnan, hogy ötletem sincs, mi történik, odáig, hogy követni tudom a folyamatot, akár hozzátenni vagy új irányba terelni is (de ehhez szükség volt egy olyan szakmai vezetőre, akivel megvolt az összhang, és ahol nem féltem, hogy idiótának fog nézni, ha nem a megfelelő kérdést teszem fel). 

Ha azzal az alapgondolattal ültem a megbeszéléseken, hogy "mondanom kell valamit, milyen ciki, hogy mindenki más mennyivel többet beszél" (és ez volt a gyakoribb), akkor biztosan leblokkoltam, viszont ha ezt elengedtem, és hátrahúzódtam egy csendes megfigyelői szerepbe, akkor előbb-utóbb eszembe jutottak olyasmik, amiket érdemes volt bedobni- néha sokat segített, néha lesöpörték és továbbléptek. 
(Plusz volt egy nagy áttörés, amikor a nagyfőnök összegyűjtötte a csapatunat egy terembe, látszólag hogy kiderítse, mi a gond, igazából inkább azért, hogy meggyőzzön róla minket, nincs gond, csak szerintünk. Ott volt egy pont, amikor egyvalakin kívül, aki így is a konfliktus "arca" volt, az, aki eddig is leginkább kiállt a csapatért, senki nem mert megszólalni- szóval beszálltam én is, pedig nagyon nem akartam, nagyon félelmetes volt, és nem is feltétlenül sikerült átadni, amit mondani szerettem volna, de felszabadító volt, hogy egyáltalán megpróbáltam). 

Eddig nagyon szép a történet íve, akár happy end is lehetne, de persze semmi nem ilyen egyszerű. Még mindig visszacsúszok néha a régi túlaggódós-lefagyós vonalra, de ami még nagyobb probléma, hogy a közvetlen munkatársam általában meg van győződve róla, hogy az ő ötlete A Helyes Megoldás (és sokat beszél és jól érvel, sokszor teljesen out of the box megoldást hoz, amire senki más nem gondol, cikcakkban gondolkodik, amit nehéz követni, és nem nagyon lehet meggyőzni dolgokról). Volt pár konfliktus, amibe beleálltam, de mostanában sokszor inkább bele se kezdek, hagyom, hogy ő legyen a leghangosabb, és nem annyira találom a pontot, ahol be tudnék kapcsolódni, anélkül, hogy vita lenne belőle.

Tegnap, csak mert hétfő volt és túl sok kávét ittam és tele voltam energiával, kipróbáltam egy új stratégiát: előre felkészültem a tervezésre, konkrét kérdésekkel, és ahogy belekezdtünk, rögtön elloptam a mikrofont, és addig nem nagyon hagytam szóhoz jutni a srácot, amíg végig nem mentünk az én pontjaimon- utána persze ő is sorra került, de így már nagyon régóta először úgy éreztem, hogy volt értelme ott lennem (és jól össze is állt a feladat, amiről szó volt). Hülye érzés volt ennyire előtérbe lépni, de működött, és ha nem is fogom tudni mindig megcsinálni, de legalább ez is egy eszköz, amit használhatok. 

Would things be easier...?

Andrea Piacquadio, Pexels

Ez nem volt egy jó hét. 

Ha a részeket nézzük, nem az egészet, akkor még működik is: teljesen elmerültem a hátizsák-projektben, és jobban ment, mint valaha gondoltam volna (tegnap este úgy mentem rollerezni, hogy saját készítésű top volt rajtam, és a saját hátizsákban vittem magammal a cuccaimat- kicsit szürreális, de nagyon klassz érzés), tettünk pár óvatos lépést az elszigeteltségből a normális felé (oké, úgy indult a hét, hogy kiderült, az egyik szomszédunk karanténban van, de azóta már negatívak lettek a tesztjei, úgyhogy tudtunk menni bevásárolni, mintha csak egy normális szombat lenne), kávé- és őszibarackfagyival kísérletezünk, és vettem egy mangót is a következő körhöz; már kétszer voltam futni, és még élveztem is... és mégis.

Van az a fajta elveszettség, amikor nem csak hogy minden rossznak és reménytelennek tűnik (aprócska porszem vagyok, akivel és aki körül történnek a dolgok anélkül, hogy igazán hatással lehetne bármire, ami igazán számítana), de valahogy még az egész az én hibám is: ha jobb vagy másmilyen lennék, ha megérdemelném, akkor biztos nem esne szét ennyire, akkor tudnám, hogy kell javítani rajta. Máskor próbálom elemezni, korlátok közé szorítani és valahogy elmulasztani ezeket az érzéseket, persze nem sok sikerrel (ilyen kiindulási pontról nagyon nehéz bármi olyan következtetésre jutni, amitől jobban érzem magam, nem rosszabbul), most kipróbáltam, mi történik, ha csak hagyok neki egy kis teret, és hátralépek: egy ideig mindent elborít, de utána remélhetőleg visszahúzódik. 

Blogger kihívás, Róka- 6.nap

Kézírás- írj le kézírással egy verset, amit szeretsz vagy legutóbb megfogott. A móka kedvéért az első versszakot/sorokat írd a legszebb írásoddal, a többinél már ne igyekezz annyira.

Nem volt könnyű, már elég régóta csak véletlenül jönnek velem szembe versek, és most hosszas keresgélés után se találtam olyat, amibe első látásra beleszerettem volna, úgyhogy egy régebbi kedvencet választottam- Bényei József Vigyem magam c. verse, és ebből a megzenésített verzióból ismerem (még egyetem alatt fix csütörtök esti program volt ennek az együttesnek a koncertje nagyjából egy évig, úgyhogy már az első gitárhangok is abszolút visszahozzák azt az időszakot).

Próbáltam szebben írni az elején, de rá kellett jönnöm, hogy nincs óriási különbség a szép és a hétköznapi írásverzióm között :)

Bényei József:

Odüsszeusz levelei Nauszikaához 9. - Vigyem magam

Ne nyúlj utánam - hasztalan

a száraz fának kínja van

most száradnak a gyökerek

hajtani egyre nehezebb

levelek helyett tüske nő

megkövesített az idő

Arcomhoz indul tenyered

véresre tépik a szelek

Ne keress - földbe rejtezem

gyökérré érek odalenn

ha lábad inda fogja át

bokádra hajlik egy virág

fuss el ne állj meg le ne vedd

megfeketíti a kezed

sziklává dermeszti a szád

kőből varázsol rád ruhát

Hátra se nézz ha elmegyek

azzal is úgy is nehezebb

hadd vigyem magányom magam

görnyedten vakon hangtalan.

Papírkupac

Sokáig az volt a problémám, hogy megvettem minden nekem tetsző füzetet és noteszt, utána pedig nem volt szívem használni is őket- mostanra ez változott kicsit, most már szinte mindegyiknek van valamilyen célja (néha teljesen más, mint amiért eredetileg vettem, de kialakul), és ha újakat szerzek, akkor többé-kevésbé próbálok tudatosan olyat, amilyenre tényleg szükségem is van, legyen az akár határidőnapló, akár a kedvenc spirálos-bőrkötéses album az igazán vastag papírral, ami jól bírja a vízfestéket, ragasztót és az alkoholos filceket is. 

Tegnap március óta először bemerészkedtünk egy plázába, és így, hogy végre visszajutottam a kedvenc papírboltomba, feltöltöttem a készleteket, vettem fekete tűfilcet (a tervek szerint holnap jön a kézzel írt verses feladat, és valamiért a fekete filccel jobban néz ki a kézírásom, mint bármi mással- bár olvasható úgy se lesz), normális ragasztót a kollázsokhoz, és külön pici füzetet a portréknak (úgy tűnik, minél kisebb a füzet, annál kevésbé tűnik fenyegetőnek arcot rajzolni). 

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én a blog mellett szeretek "klasszikus" naplót is írni, bár vannak átfedések a témák között, de azt tényleg  tudom struktúra és filter nélküli gondolatfolyamokhoz használni, amikből néha utólag összeáll valami mélyebb értelmű, de sokszor csak megkönnyebbülés, ha kikerülnek a fejemből, át a papírra. A határidőnapló pedig azért kell, hogy úgy tűnjön, vannak programjaim, ne felejtsem el azt a pár dolgot, ami tényleg határidős, mint a számlák befizetése, és ott szoktam vezetni azt is, mennyit futok (meglepően motiváló, ahogy hétről hétre nő a lefutott körök száma). 

Blogger kihívás, Róka- 5.nap

Melyik az a dalszöveg, amiről egyszer azt gondoltad, olyan, mintha rólad írták volna? 

Ez azért nehéz, mert általában jobban koncentrálok a dal által kiváltott érzésre, mint a konkrét dalszövegre, és az is lehet, hogy belekeverek olyan dolgokat, amik szó szerint nincsenek benne, csak az én értelmezésemben... de ha választanom kell egyet, akkor a Foo Fighters Something from Nothing-ja elég jól működik:

(ez itt nem szigorúan véve az összes szöveg, csak a kedvenc részeim)

Give me the flammable life

I'm cold as a match, ready to strike

So here I go...

It started with a spark

And burned into the dark

Now, here I go

Oh, sweet ignition be my fuse

You have no choice you have to choose

Bid farewell to yesterday

Say goodbye I'm on my way

But in the end we all

Come from what's come before

So here I go, well

I threw it all away because

I had to be what never was....

...

But you can't make me change my name

You'll never make me change my name

Pay no mind, now ain't that's something

Fuck it all, I came from nothing

I'm something from nothing

You are my fuse

Egyrészt alkotni valamit, ami igazán, meglepően jó lesz, pont ilyen érzés, másrészt próbálom ezt megtartani tágabb életfilozófiának is: létrehozni valamit a semmiből, valami olyat, ami különleges és csak az enyém, nem baj, ha mások nem feltétlenül értik vagy értenek egyet vele, de ha őszinte vagyok magamhoz, engem boldoggá tesz, és értelmet ad a napoknak, akkor megéri.
(Ha pedig még kapcsolódni is tudok másokhoz emiatt, akik ugyanarról a fura dologról gondolják, hogy zseniális, vagy ugyanattól lesznek boldogok, akkor az még jobb.)

Kreatív káosz update

Cristina Gottardi, Unsplash

Néha úgy érzem, annyi mindent akarok csinálni egyszerre, hogy elkerülhetetlen a csalódás, úgyse fogok tudni mindennel elég időt tölteni, és csak elforgácsolódik az energiám... Pedig ha kicsit hátralépek, azért látszik, hogy mivel haladok:

- varrás: itt a héten volt egy nagy áttörés, végre kezd összeállni a szabásmintától az összeillő anyagdarabokig tartó folyamat (imádom a körvágót, minden sokkal egyszerűbb így, hogy már egész jól tudom használni); ami korábban hetekig húzódott, most egy nap alatt megvan, és már csak a pontosabb-egyenletesebb varrást kell szoknom ahhoz, hogy igazán jól haladhassak (meg azt, hogy tudok tényleg magamra igazítani egy-egy jónak tippelt méretet). 

Találtam egy szuper, nagyon egyszerű szoknya-mintát (oké, utólag jöttem rá, hogy gyerekekre van méretezve, de ha valaki 160cm alatti, akkor ez nem egy óriási probléma), amiből már legyártottam egy felső és egy alsó réteget, most pedig csinálhatom végig ugyanezt még egyszer, mert tegnap sikerült egy sokkal jobb anyagot vennem hozzá. Amúgy pont az anyagvásárlás az, ahol már többször falba ütköztem, egyszerűen még nem sikerült felfedeznem Pesten a jó helyeket, de még próbálkozni fogok. Nem akarok olyan anyagokat megvenni, amik igazából nem tetszenek- oké, most még csak tanulok, de pont az lenne az egész "én varrom a saját ruháimat"-projekt lényege, hogy végre nem kell annyi kompromisszumot hoznom, és valaki más ízléséhez igazodnom. 

- portré: mióta váltottam a kis vázlatfüzetre, és próbálom elengedni a tökéletességet, azóta tudok naponta gyakorolni, még ha nem is tetszik mindig a végeredmény, úgy döntöttem, ez is olyasmi, amit meg kell tanulnom kezelni- ha csak minden ötödik kép is olyan, ami szerintem is vállalható, akkor is tudok mindegyikkel fejlődni valamiben. Itt az a nehéz, hogy már megint végtelen listám van olyan fotókkal, amiket szeretnék megrajzolni, és sokszor belekezdek egy újba anélkül, hogy befejezném az előzőt. Egy pár képet még lehet párhuzamosan vinni, de nem akarom, hogy tele legyen a füzet befejezetlen ötletekkel, csak azért, mert a következő mindig jobbnak tűnik. 
Nagyon szeretnék már ott tartani, hogy szabad szemmel, méregetés-ellenőrzés nélkül is stimmeljenek az arányok, és hasonlítanak az arcvonások, és hogy átjöjjeek a különböző érzelmek az arckifejezésekből, de mindkettő olyasmi, amihez még sokkal, de sokkal több gyakorlásra van szükség. 

- blog: kicsit meta, de igazából a blogírás, és főleg a kihívások is  bőven beletartoznak a kreatív kategóriákba, olyasmiket rajzolok illusztrációnak, amiket korábban még soha, és legalább használom a vízfestéket is egy kicsit. Most megint kevésbé érzem az arányokat, hogy miről és mennyit akarok blogbejegyzésként viszontlátni az életemből, de a kihívások egy fix pontot adnak, amikkel tudok haladni akkor is, ha a többi rész zavaros (és a lendületet, amit kapok belőle, utána fel tudom használni a többi területen is)

... és mi szorult most jobban háttérbe, mint szeretném:

- art journal: mindig azt hiszem, ezt nem lehet elfelejteni, de hetekig szüneteltettem, és nehéz volt visszaállni (egyrészt kicsit kifogytam a felhasználható újságokból és illusztrációkból, másrészt újra rá kell hangolódni arra a kincskereső-nyomozós-kirakósdarabka-összeillesztős látásmódra, ahogy a leginkább meg tudom találni, mik azok a random fotók, amik valahogy összetartoznak, és együtt mondanak is valamit, amire én is csak a folyamat végére jövök rá, hogy pontosan micsoda. Sose tudtam megadott témában jó art journal-oldalakat csinálni, mindig erőltetettek lesznek ahhoz képest, ha csak hagyom magam sodródni).

- linó: a kreatív fiókom félig tele van korábban kifaragott linómintákkal, amiket végre el tudtam kezdeni felhasználni a ruhákhoz, amit eredetileg is terveztem, de nem nagyon csinálok újakat, nincs rá időm. Ha egy minta nagyon megtetszik, vagy ad valamilyen ötletet, akkor elmentem Pinteresten, de mostanában ez a maximum, ameddig jutottam vele.  

Blogger kihívás, Róka - 4.nap

Rajzolj egy három kockából álló képregényt, ami bemutatja, hogy milyen voltál ovis-általános iskolás-gimis korodban!

Oké, még sose rajzoltam képregényt, úgyhogy ez volt az a pont, amitől a legjobban tartottam- és amit a leghamarabb elkezdtem megtervezni.

Óvoda: félénk kislány voltam, akit próbáltak kirángatni a komfortzónájából több-kevesebb sikerrel, imádtam saját készítésű mesekönyveket összerakni, és pár hónapig Svájcban laktunk (akkor valahogy teljesen hétköznapi dolognak tűnt, kivéve a csokit és a játszótereket, mindkét téren elég mély benyomást hagyott ahhoz, hogy a mai napig emlékezzek rá). 

Általános iskola: rengeteget olvastam, macska-megszállott voltam egy ideig (akkor még nem tudam, mi az az art journal, de már akkor is gyártottam őket macska-témában), KRESZ-versenyekre jártam, és majdnem minden nyarat a strandon töltöttem, először úszásoktatáson, utána csak medencébe ugrálva és végigkóstolva a teljes jégkrémkínálatot. 

Gimi: majdnem minden délután klipeket néztem az mtv2-n (vagy Dariát, ami miatt végre megtanultam angolul), elkezdtem gitározni, poszterekkel kitapétázni a szobám, és fesztiválokra járni minden nyáron (meg egy rockzenei weboldalra koncert-beszámolókat írni, hogy ingyen bemehessünk). Nem volt klasszikus rocker-korszakom, de a tizenéveim nagy részét saját kézzel dekorált fekete pólóban, farmerben és Converse-ben töltöttem, és egy bizonyos ponton legalább 5-6 fesztivál-karszalag volt rajtam, amitől csak akkor szabadultam meg, amikor elkezdtem dolgozni. 

Blogger kihívás, Róka- 3.nap

Mi az a 3 tulajdonság, ami vonzóvá tesz számodra egy embert, és 3, ami kifejezetten taszít?

Három tulajdonság, ami kifejezetten vonzóvá tesz valakit:

- kedvesség (...ha valaki őszintén barátságos tud lenni másokkal, odafigyel mások érzéseire és arra, hogy mit tud tenni értük- nyilván nem kell 0/24-ben ilyennek lennie, mindenkinek lehet rossz napja, de ez akkor is megadja a mindennapok alaphangulatát, és sokkal pozitívabbá tud válni tőle minden kis apróság)

- lelkesedés (imádom, ha valaki csillogó szemmel mesél arról a témáról, ami éppen nagyon foglalkoztatja- ha ez a téma a zene, az egy óriási bónuszpont; és azt is szeretem, ha valaki a hétköznapokban is megtalálja a jó pillanatokat, apróságok is fel tudják dobni)

- önismeret (szerintem szexi, ha valaki szeretné megérteni saját magát, odafigyel arra, hogy rendben legyen és fejlődjön, és lehet vele pszich. témákról beszélgetni. Nem összetévesztendő a "tudom magamról, hogy ... vagyok, és azt is, hogy ez problémákat okoz magamnak és másoknak is, mégsem fogok kezdeni vele semmit" jellegű hozzáállással, ami gyakran álcázza magát mély önismeretnek, pedig inkább kifogás, mint bármi más)

Három tulajdonság, ami taszít:

- felháborodás-függőség (ez olyasmi, amin saját magamban is dolgozok, hogy ne csússzak bele- a legtöbb helyzetben meg lehet találni azt, hogy éppen ki volt velünk igazságtalan, mi nem úgy történt, ahogy kellett volna neki, és mitől szörnyű épp minden, de nagyon könnyen ez válhat valaki központi témájává, egyre inkább ilyen szűrőn keresztül látja a világot, és ő se lesz tőle boldog, de a környezete se, akinek nonstop ezt kell hallgatni tőle)

- "mit fognak szólni" (ha valakit nagyon korlátoznak a külvilág képzelt elvárásai, azzal nehéz őszintének lenni, és általában sokkal jobban lehet szórakozni olyankor, ha nem vadidegenek véleménye a meghatározó. A saját jókislány-beidegződéseim ellen is küzdök, és könnyebb úgy, ha a másik fél a saját elveihez igazodik, nem másokéhoz)

- lustaság, sodródás (... ha valaki mindig a lehető legkevesebb erőfeszítéssel próbálja megúszni, és saját magáért, de a másik félért se hajlandó megtenni semmi olyat, ami neki kicsit is kellemetlen vagy pluszenergia lenne; nincsenek céljai, nincs, ami felé tartana, amiért lelkesedne, ami motiválná, csak a túlélésre játszik - ez megint nem ugyanaz, mintha valakinek éppen egy húzósabb időszakban mondjuk a munkáján kívül csak arra van energiája, hogy arccal előre eldőljön a kanapén a Netflixxel a háttérben, de ha ez az  időszak mondjuk már évek óta tart, és/vagy szerinte teljesen jól van így, az nem egy jó pont)

Nyári lista

Lehet, hogy ez nem olyan nyár, mint a többi, de kicsit jobban fogom érezni magam, ha legalább egy hozzávetőleges nyári bakancslistát összeszedek, úgy, mint már évek óta (szerencsére pár eleme már folyamatban is van):

- strand: optimista forgatókönyv szerint Paskál a kedvenc volt munkatársaimmal, és legalább egyszer Csillaghegyre is szeretnék kijutni

- kettesben nyaralás: 2 éjszaka Szentendrén augusztusban (nem megyünk messzire, de így is kisebbfajta csoda, hogy tudtunk szállást szerezni)

- házi fagyikészítés: bolti cukormentes jégkrémekből nem túl nagy a választék, és amit lehet kapni, az se különösebben jó, úgyhogy szereztünk egy ilyet, és mostantól házi csavaros fagyit fogok gyártani

- varrás: legalább egy befejezett, nyomdázott ruhadarab, amit én varrtam (ez a héten el is készült :), és egy hátizsák ez alapján a tutorial alapján; a linómetszéses mintákkal legalább egy-két póló (coming soon)

- életmód: visszaállni a rendszeres futásra, ami minimum heti 2, de inkább 3 alkalom (akkor is, ha kánikula van, akkor is, ha csöpög az eső)

- újdonságok: megkóstolni a sushit végre, meg mondjuk még 2 olyan ország konyháját, amit nem ismerek (libanoni? portugál? koreai? még körülnézek)

- home office: kipróbálni végre, milyen környékbeli kávézókból tudnék dolgozni legalább egy-egy délelőttöt, hogy legyen egy kis változatosság, de ne kelljen hozzá visszamennem az irodába

- tanfolyam: szuper lenne még a visszazárkózás előtt elcsípni egy kicsit profibb varrótanfolyamot, és valami portrérajzolósat is

- Római: rollerrel lejutni a Római-partra, lángos (idáig megvolt :), Nap bácsi, és letesztelni legalább egyet az új helyek közül

A realitástól kicsit jobban eltávolodva pedig

- ha nem lenne vírus, és nem lenne para, akkor nem hagynám ki a 1StepKloser-t jövő héten, a Middlemist Red-et július végén, és ott lennék Fishing-en meg pár Budapest Park-os koncerten is augusztusban :(

- és kibérelnék egy kis hegyi házikót, ideális esetben egy közeli tóval, ahol tarthatnék egy pár hetes teljesen offline elvonulást

Blogger kihívás, Róka - 2.nap

Rajzold le a kedvenc történeted főhősét, írd le, miért pont őt tartod a legjobbnak.

Reggel, félálomban rájöttem, hogy fogalmam sincs, mi a kedvenc könyvem- sose tudtam egyetlen kedvencet válaszani semmilyen kategóriában, mindig a hangulatomon múlt, hogy éppen mi az, amiben elmerülök vagy ami épp jobban beszél hozzám, de a Good Omens biztos, hogy rajta van a toplistán, amit rendszeres időközönként újraolvasok (és a BBC-rádiójátékot is imádom, a sorozatot viszont, ami tavaly készült, és amivel valószínűleg igazán ismertté vált, annyira nem, pont a kedvenc szereplőm miatt). 

A két főszereplő a képen: Crowley, a démon (és Crowley eredeti kígyó-alakja, meg a mindig-hordott napszemüveg, amiről nem akartam, hogy kitakarja a fél arcát, szóval megkapta a kígyó :) és Aziraphale, az angyal- elég sok minden történik a könyvben majdnem-apokalipszissel, Antikrisztussal, boszorkányokkal és boszorkányvadászokkal, de a jellegzetes Neil Gaiman-történetvezetés és stílus mellett az ő karaktereik és barátságuk az, amit a legjobban szeretek benne. Egy neurotikus démon és egy egyre kételkedőbbé váló angyal próbálja megakadályozni az emberiség eltörlését, akiknek a sorsa látszólag rajtuk kívül senkit nem érdekel, és mindkettőjük nézőpontjával nagyon könnyű azonosulni. 

Nagyon béna vagyok a kedvenc dolgaim bemutatásában, szóval higgyétek el, sokkal jobb, mint amit írtam itt róla, érdemes beleolvasni :)

Blogger kihívás, Róka - 1.nap

Mi a hétköznapi, és mi a hétvégi rutinod? (képekkel, rajzokkal vagy csak gondolatokkal megfűszerezve)

A mai nap indokolatlanul stresszes volt, és egy másik nagy kreatív projektben is nyakig benne vagyok épp (elkészült az első olyan hordható ruhadarab, amit én varrtam!), de mindenképp el akartam ma kezdeni Róka kihívását, szóval ha kicsit kapkodva is, de a hétköznapi és hétvégi rutinom, illusztrálva:

Hétköznap: fél 7 és 8 közt szoktam ébredni (attól függően, hogy a madarak mennyire képesek csendben maradni, és hogy hány olyan dolog van a fejemben, amit lehetőleg rögtön folytatni szeretnék), reggeli kávé és zabkása, utána fél 10-ig sport vagy valami kreatívkodás (munka csak akkor, ha valami szuperfontos határidős dolog van épp). 

Fél 10-kor van a reggeli standup, átbeszéljük online, hogy ki mit csinált tegnap, és mit fog ma, utána 5-ig munka, Pomodoro-alapon, ha épp be tudom tartani (25 perc meló+ 5 perc szünet), 12-1-ig ebédszünettel. A kördiagramok a mostani munkanapjaim két különböző verziója: ha nagyon sok a kódolás, akkor csak minimális linómetszést/portrérajzot/kollázst szorítok be mellé, de olyan is van, hogy lightosabb a nap, és elnyel valami kreatív. Az "egész nap értelmetlenül meetingelünk"-re nem rajzoltam verziót, de mostanában az is túl gyakran elő szokott fordulni.

Az, hogy mire megy el az időm délután/este a munkaidő vége után, nagyon jó kérdés, ha kimozdulunk valamerre (rollerrel Orczy-kert vagy Kopaszi gát, beülős vacsi), az ilyenkor történik, de amúgy csak simán kanapé és netezés. 9 körül szoktunk B.-vel összebújni közös sorozatnézésre, 11-kor valamelyikünk megeteti a kovászt, és 11 körül alszok (előtte általában meg szoktam hallgatni egy podcast-részt). 

Hétvége: B. szokott tovább aludni, én általában 8 körül már  fent vagyok, és így bele tudok merülni valami komolyabb alkotós dologba, vagy elkezdeni egy új tutorialt (a képen lett volna ott a + után egy alvó B., megírom a bejegyzést, utána odarajzolom :)

11-12 között nekivágunk a lezárt rakpartnak, és kirollerezünk a Margitszigetre, piknikezni és Sushi Go-zni. Délután pihi-blogok-youtube-sorozatok-olvasás, vagy varrás, ha van még erőm hozzá; este a két napból egyszer általában online társasozunk a kocsmakvíz-csapattal; a 10 utáni időszak pedig pontosan ugyanúgy néz ki, mint a hétköznapokon. 

A home office miatt ez most egy kicsit négy fal közé zártabb, mint normál esetben szokott lenni, de cserébe sose volt még ennyi időm kreatívkodni és millió új dolgot kipróbálni, szóval tulajdonképpen szeretem, hogy ennyire minimalisták a napok. 

Blogger kihívás 2.kör

Még az első kihívás előtt faggattalak egy kicsit titeket, hogy mihez lenne kedvetek, és Róka nemrég küldött egy szuper listát, aminek bőven elég eleme volt ahhoz, hogy összeálljon belőle a következő kör, szóval amit fent láttok, azt az ő ötletei alapján raktam össze, az utolsó pont pedig segíteni tud abban, hogy ha ennek is a végére érünk, tudjuk majd mivel folytatni. 

Ha van kedvetek hozzá, vágjatok bele- akár a másik listával párhuzamosan vagy ahelyett is, vagy ha csak egy-egy olyan pontot láttok benne, amit szeretnétek megcsinálni, hajrá :) Én hétfőn fogom elkezdeni, de később is nyugodtan lehet csatlakozni hozzá, és nem is muszáj napi rendszerességgel posztolni (valószínűleg én se fogok, de minél hamarabb szeretnék elérni a 4.-5. feladathoz, egyelőre azok a kedvenceim.) Ha bármilyen kérdésetek van, nyugodtan írjatok itt vagy akár e-mailben (grapefruitandamagictrick@gmail.com), és ha valakinek van kedve elvállalni az ezutáni kört, akkor csak szóljon :)

Résztvevők:
Róka

Sieglinde

Friday I'm at home

Adrian Fernández, Unsplash

Tegnap ezer éve először egyedül voltam itthon, és nagyon élveztem, hogy a kanapén összegömbölyödve youtube-os elemzésekkel és Netflix-dokumentumfilmekkel (Laverne Cox nagyon jó volt az Orange is the New Black-ben, és a transz karaktereket középpontba helyező Pose is zseniális- szomorú, hogy ez volt kb. az egyetlen pozitív ellenpélda) tölthetem az egész estét. Mindig is szerettem azokat a videókat, amik valamilyen szempontból mélyen belemerülve szétszedtek egy filmet vagy jelenséget (ez az örök kedvencem, előtte sose figyeltem még a vágásra, de azóta már sokszor nem tudom nem észrevenni; ráadásul a Big Little Lies-t csak ezután, emiatt néztem meg, és így sokkal érdekesebb volt). 

Mostanában nagyon rákattantam a Take videóira  (aki szerint Ted Mosby gonosz, azzal biztos, hogy jóban leszek - utólag már csak az fura, hogy amikor először néztem végig a How I Met Your Mother-t, akkor mennyire nem tűnt fel, az újranézésnél viszont nehéz volt elvonatkoztatni tőle), és tegnap önmagamat is meglepve pont egy Lizzóról szóló elemzés hagyta a legmélyebb nyomot. Eredetileg nem sokat tudtam róla, csak azt, hogy mekkora kultusza van body positivity-körökben, és párszor már belehallgattam a dalaiba, de nagyon nem az én világom. Messziről inkább túlzott egónak tűnt az, ami a videó alapján 100%-os önelfogadás és önszeretet- abszolút magát helyezi az első helyre, pontosan úgy van rendben, ahogy van, de nem külső szempontok alapján vagy másokhoz képest határozza meg a saját értékét, és nem lehúz, hanem felemel másokat is. Biztos, hogy a felszín alatt neki se ennyire egyszerű és könnyű ez a hozzáállás, de jó volt színpadon látni valakit, akinek ez a fő üzenete. 

Tükör

Min An, Pexels

Most megint összezsúfolódott két (és fél) napba a szociális életem, és nagyon kontrasztos volt a két különböző élmény. Érdekes, de vannak olyan emberek, akikben egyáltalán nem tükröződik vissza belőlem semmi, az a típus, akinek teljesen lényegtelen, hogy rajta kívül van valaki más is a beszélgetésben, csak egy sima felület kell, ahová mehetnek a gondolatai, és lehet érezni, hogy amikor nem ő beszél, csak arra vár, hogy mikor csaphat le a levegővételnyi szünetre és folytathassa a monológot. Nagyon fárasztó, ritka kivételekkel- sok ember van tele érdekes gondolatokkal, de a legritkább esetben ők azok, akik a legerősebb hang egy társaságban. 

Nagyon könnyű és nagyjából ösztönös ilyenkor magamat hibáztatni, mélyen belém ivódott a "társaság középpontja=jó, csendes és zárkózott=rossz" kettősség, hogy velem nem stimmel valami, ha nem tudok kapcsolódni a nagy hangon előadott sztorik sorához, és azért nem figyelnek rám, mert nem vagyok elég érdekes, nekem kell változnom. (Ezért nehéz úgy felnőni, hogy az extrovertált az alapbeállítás... egyébént van egy olyan introvertált-extrovertált elméletem, hogy az extrók sokkal kevesebb időt töltenek a saját fejükbe ragadva és a helyzetet analizálva, ami kellemes lehet, de rajtuk látok őszinte értetlenséget a legtöbbször akkor is, ha valaki teljesen másként gondolkodik vagy viselkedik, mint ők.)

Aztán néha jön egy olyan fröccsözős nyáreste, mint a tegnapi is, amikor nem kell sem ugrálva és integetve kikövetelni a figyelmet, sem a sarokba szorulva láthatatlannak érezni magam, és bár órákon át tart a beszélgetés, nem lefáradok, hanem töltődök tőle. Figyelnek rám, látják, hogy milyen vagyok, értik az árnyalatait is annak, amit mondok, anélkül, hogy magyarázkodnom kellene. Rendszeres időközönként annyira kell egy ilyen is, hogy kicsit megnyugtasson arról, hogy mégiscsak van értelme néha kimenni a biztonságos kis szobámból a többi ember közé. 

Pillanatstop

GREG KANTRA, Unsplash

Nem múlt el, sőt, megtalált egy nagyon rossz hír: 

Tom Meighan is stepping down from Kasabian by mutual consent. Tom has struggled with personal issues that have affected his behaviour for quite some time and now wants to concentrate all his energies on getting his life back on track. We will not be commenting further.

— KasabianHQ (@KasabianHQ) July 6, 2020

 és aztán annak egy még rosszabb folytatása: 

Now that the legal proceedings have been concluded, we can comment on the departure of Tom Meighan from the band. Full statement below. Kasabian x pic.twitter.com/vP7Y61sxQA

— KasabianHQ (@KasabianHQ) July 7, 2020

 (tulajdonképpen vadidegenekről van szó? igen. ismertem őket személyesen? nem. érint ez engem bármilyen módon? ó igen. annyira összefonódott körülöttem az elmúlt pár évben a legtöbb nekem fontos dolog a zenével és a kedvenc együtteseimmel, annyira benne vannak a legjobb pillanataimban és minden apróságban, ami körülvesz: a Spotify-listáim, az egyetlen együtteses pólóm, a tetoválásom jelentése, a blogom neve, a dalszövegek, amik hívatlanul is, de felbukkannak a fejemben... És tele vagyok bizonytalan rossz érzéssel meg kérdésekkel, hogy kell-e, hogy egy együttes tagja jó ember legyen ahhoz, hogy élvezhető maradjon a korábbi zenéjük, tudják-e így folytatni bármilyen formában, mikortól fog nem ez eszembe jutni, ha belefutok a dalaikba.) 

Úgyhogy kedden szabadságra küldtem magam minden olyasmitől, amiről úgy tűnt, hogy túlzásba viszem csak azért, hogy érezzem, csinálok valamit, de igazából bujkálás magam elől- a blogírás is ebbe a kategóriába tartozik (mióta elkezdtem/újrakezdtem, ha nem is írtam mindennap bejegyzést, de mindennap legalább ránéztem a felületre, és gondolkodtam, hogy mivel folytassam). 

Tartottam egy egynapos online detoxot, ami nagyon felszabadító volt, direkt belassítottam, élveztem az apróságokat, amik körülvesznek, és igyekszem visszahozni az egyesúlyt, ami mostanában erőteljesen billeg. 

(Közben azért fél szemmel figyelem mások bejegyzéseit, és szuper látni, hogy haladnak a kihívások is - már kezd körvonalazódni belőle a következő kör, lassan jövök a konkrétumokkal :)

Slipped and fell into the deep end

Általában ha magamtól ébredek még 7 előtt egy hétköznapon, az azt jelenti, hogy nagyon izgatott és motivált vagyok valamivel kapcsolatban, és szuper hatékony a reggelem: zöld tea, meditáció, egészséges reggeli, haladok a saját kis kreatív projektjeimmel, még mielőtt kénytelen lennék eldobni mindent a munka miatt (és már délelőtt úgy érzem, volt értelme ennek a napnak). 

Ma viszont szétestem, már mielőtt hozzá tudtam volna nyúlni bármihez- a motiváció szorongássá és céltalan feszültséggé erősödött, kapkodtam, online ragadtam, semmit nem kezdtem el, csak bolyongtam Pinteresten és gyűjtöttem a fotókat, amiket le akarok rajzolni, pedig most is vagy három van folyamatban, és legalább öt másik betervezve... és már munkakezdés előtt tompa és megviselt voltam. Nagyon zavar, amikor mindent jól csinálok, mint bármikor máskor, mégis teljes káosz a vége. 

Nem is tudtam, hogy azért vagyok stresszes, mert túl keveset aludtam, vagy a reggeli bénázásom miatt, vagy előérzet a munkanappal kapcsolatban, de már elegem van az egész hétfőből, csak össze akarok gömbölyödni az ágyon, és Cage the Elephant-et hallgatni, amíg el nem múlik. 

Véletlenek

Daniel Cheung, Unsplash

Eddig még csak nagyon ritkán fordult elő, hogy online megismert emberekkel személyesen is találkoztam, és egyetlenegy olyan eset, ahol ebből barátság lett, viszont az a barátság meghatározó volt az elmúlt pár évben. 

Egyetemen még többé-kevésbé adott volt egy, az évfolyamtársakból álló baráti társaság, alapképzés alatt szorosabban, mester alatt már lazábban, de azért megvolt körülöttem egy olyan biztonsági háló, ami teljesen felszívódott, miután Pestre költöztem és dolgozni kezdtem. Olyan emberrel is megszakadt a kapcsolat, akivel egyébként azt gondoltam, hogy bármi is legyen, barátok maradunk- és ráadásul technikailag az én döntésem volt, hogy nem akarom folytatni a teljesen kiüresedett messenger-üzenetváltásokat, amikor tudom, hogy semmiben nem számíthatok a másikra, abban sem, hogy minimális erőfeszítéseket tegyen, ha nem róla és az ő problémáiról van szó (el kellett telnie egy elég hosszú időszaknak, mióta jobban rálátok arra, amit én rontottam el, ilyen is volt bőven, de alapvetően akkor is egy óriási csalódás volt az egész). 

A munkahelyi ismerősökkel ritkán találtam meg a közös hangot- az első két helyen teljesen ufónak éreztem magam, és ha voltak is szimpi emberek, sose  futottunk össze szabadidőben is; aztán jött  a harmadik hely, harmadik csapat, és teljesen váratlanul onnan kialakult egy olyan kör, akikkel még a mai napig legalább párhavonta fröccsözünk és dumálunk egyet. 

Viszont amíg éppen itthon voltam és kódolni tanultam, nem nagyon volt körülöttem senki B.-n kívül, és éreztem, hogy muszáj lesz végre kilépni a kényelmes kis biztonsági zónámból, ha ezen változtatni akarok. Egy online tréninghez kapcsolódó facebook-csoportban dobott be egy résztvevő egy-két programötletet, ha valakinek lenne kedve hozzá- az egyik ilyen egy kocsmakvíz volt, amit már régóta szerettem volna kipróbálni, de sose volt hozzá csapatom. Majdnem lebeszéltem róla magam, konkrétan aznap öt perccel a megbeszélt időpont előtt is vissza akartam fordulni ("vadidegen csajok, biztos kínos csend lesz végig, vagy mindenki más a fejem fölött beszél majd, és észre se veszik, hogy ott vagyok"), de vettem egy nagy levegőt, és bementem. 

Végül összesen hárman jöttünk el, ezek közül az egyik lánnyal azóta összesen egyszer találkoztam, egy másik kvízen, viszont A.-val, aki eredetileg is bedobta az ötletet, azóta is kb. minden héten van valamilyen közös programunk- nagyon sokáig a kvíz (a kocsmakvíz-csapatunk harmadik tagja egy olyan volt egyetemi évfolyamtársam lett, akivel előtte nem annyira voltunk jóban, de neki is megtetszett ez az egész, a negyedik pedig az a srác, akit eredetileg A. hozott magával, és akivel azóta már összeházasodtak, ott voltunk az esküvőn :), ritkán hagytunk ki akár egy alkalmat is, amíg még ki lehetett menni az emberek közé, de szabadulószobában és társasozni is voltunk, most épp ezt csináljuk online formában, ameddig újra biztonságos nem lesz bemerészkedni a kocsmákba. Durva, hogy milyen apróságon múlt az, hogy ez az egész kialakulhatott, és valamennyire reményt is ad, hogy rohadt nehéz, de mégiscsak van rá minimális esély, hogy új barátokat találok, néha teljesen váratlan helyeken. 

Hello darkness

Amikor még nem nagyon lehetett jó indok nélkül kimenni a lakásból (és a "már megint elfogyott itthonról a linó" nem tartozott ebbe a kategóriába), heti rendszerességgel rendeltem online kreatív boltokból, ezért mostanra minden lehetséges hirdetési felületem tele van velük. Nagyon büszke voltam magamra, hogy nem csábultam el egyik reklám miatt se, nem impulzusvásárltam kreatív cuccokat, amikhez utána hozzá se nyúlok; használtam a meglevőket, és csak akkor tölöttem fel a készleteimet, ha tényleg szükség volt rá.

Aztán jött a szénceruza. Nem tudom, miért, előtte eszembe se jutott, hogy szénnel akarok kísérletezni, de valamiért minél többször láttam a facebook-feedembe rejtve, annál jobban meggyőztem magam, milyen szuper lenne a portrérajzoláshoz... múlt héten megvettem (nem az online webshopból, csak hogy ne legyek teljesen kiszámítható), és pont az történt, amitől tartottam: ott porosodtak a szép fémdobozukban több, mint egy hétig, és még arra se tudtam rávenni magam, hogy a legegyszerűbb, árnyékolós-gömbrajzolós tutorialba belevágjak, egészen péntek estéig.

Végre volt egy kis időm olyan portréval haladni, ami belemerülősebb (ez az eredeti fotó), és olyan lett a végeredmény is, ami tényleg tetszik, és érzem magamhoz képest a fejlődést: 

...ami feldobott annyira, hogy ez után még belekezdjek a szenes témába is- igen, minden szénporos lett, és még a grafitnál is vacakolósabb műfajnak tűnik, de ha megtanulom az alaptechnikát, hátha tudok majd sötétebb feketéket és jobb kontrasztot elérni vele. Egyelőre úgy tűnik, beválik, hogy kisebb, kevésbé részletes rajzokat csinálok, de rendszereseb gyakorlok, kicsit gyorsabb is lettem, és egyre jobban megvan a hasonlóság, néha már az arckifejezést is sikerül jól elkapni. 

Define flirting

View this post on Instagram

A post shared by @nincsbuntudatom on Jul 2, 2020 at 9:24am PDT

Nagyon szeretem a Nincs bűntudatom insta-oldalt, van csomó minden, amire lelkesen bólogatok (és persze csomó minden, ami pont az ellentéte annak, amit gondolok, de ezért működik ennyire jól), a mai "Flörtölök másokkal is, mert kell a visszaigazolás" viszont elgondolkodtatott- nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán tudom, hogy kell flörtölni (a klasszikus értelemben biztos nem- ha szimpi egy idegen pasi, akkor biztos, hogy lefagyok és képtelen leszek normálisan kommunikálni), ettől függetlenül ha az ember 10+ éve párkapcsolatban él, akkor közben azért belefut néhány olyan esetbe, ahol lehet érezni azt, hogy más körülmények közt meglenne a szikra (én valószínűleg ilyen szempontból is fura vagyok, mert nettó két kivételtől eltekintve soha senkit nem éreztem fizikailag vonzónak, akivel nem beszéltem és nem voltunk egy hullámhosszon; ha viszont igen, akkor onnantól a külső nagyjából mindegy is). Az ebbe a kategóriába tartó emberekkel se viselkedek másképp, mint mondjuk a közeli barátaimmal, de kevésbé cenzúrázom magam, merek közvetlenebb-spontánabb lenni; és nekem arról kell a visszaigazolás, hogy igen, megvan az összekacsintás, a közös hangsúlyok, a jobb megértés, mint a többséggel (ami nem feltétlenül önbizalomnövelő vagy szól rólam egyáltalán, de ettől még fel tudja dobni a napomat). 

B. viszont az, aki vadidegenekkel is simán tud beszélgetést kezdeni, általában extra aranyos, nagyon odafigyel egy vadidegen bolti eladóra is, és pont a jó kérdéseket teszi fel; és régebben, amikor kevésbé voltam jóban magammal és biztos kettőnkben, akkor könnyű volt az összes ilyet flörtölésnek venni, ami nagyon kiborított. Azt hittem, túl vagyok már rajta, de úgy tűnik, az ilyenek bármikor vissza tudnak térni, amikor rossz passzban vagyok- ez a helyzet legalább annyira szól rólam és az én értelmezésemről, mint róla (ha eleve azt feltételezem, hogy a másik lány vonzóbb nálam, és B. viselkedése csak aláhúzza ezt, akkor sokkal rosszabbul élem meg, mint ha épp rendben vagyok magammal, és egyáltalán bele se megyek semmilyen összehasonlításba).