Ez szinte az egyetlen prospektus, amit az októberi barcelonai útról hazahoztam, és mindenképp fel akartam használni, mert nagyon egyetértek az üzenetével, még ha a Moco nem is volt akkora wow-élmény, mint Miró májusban (mondjuk eddig még soha, semmilyen múzeumban nem éreztem, hogy úgy igazán bele tudok olvadni a képekbe és a légkörbe, Miró volt az első és az egyetlen - vegytiszta boldogság volt látni azokat a színeket és alakokat élőben és közvetlen közelről), így, hogy egy festőtől csak egy-két kép volt kiállítva, sokkal nehezebb volt rájuk hangolódni, pedig az előzetes tudásom alapján Basquiat-ot pl. nagyon szerettem volna szeretni, de valami hiányzott.
Azért kicsit csalódott voltam, hogy most elmarad az a mély kapcsolódás, amire számítottam (pedig a koncertekről már tudhatnám, hogy az ilyen flow-pillanatokat sose lehet se erőltetni, se bármilyen logika alapján elvárni, néha megtörténik a csoda, néha nem), de aztán az utolsó mászkálós napunkon még felmentünk a Montjuic-erődbe, és ott, egy ideiglenes kiállításon végül megtalált az, amit annyira szerettem volna: Cecilia Zabaleta kollázsai. Valószínűleg jobban már nem is különbözhetnének Miró festményeitől a finom-csendes-pasztell-fakó, mégis rengeteg érzelmet kifejező képei, de valamiért ő az, akit viszek tovább magammal (és akitől egy-két eszközt kölcsön is veszek a saját art journal-oldalaimhoz).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése