 |
| Jason Leung, Unsplash |
Még mindig elég nehezen találom a szavakat itt a blog felületén, de cserébe visszakaptam az offline naplózást - talán kedden volt a szorongás mélypontja, de keddtől végre tudtam újra úgy írni, hogy van súlya és hatása a szavaimnak, hogy segít átlátni a helyzetet, és megküzdeni vele (vagy legalább átmenetileg jobban kapok levegőt, egy kicsit jobban meg tudom tartani az érzéseket, és nem csak elmerülök bennük). Szerencse, hogy csütörtökön mintha véget ért volna a legdurvább szakasz, mert pénteken a kineziológusnál rétegződött még rá egy csomó gyerekkori nehéz érzés is, úgyhogy most egyszerre próbálok mindkettővel kezdeni valamit úgy, hogy azért ne ez határozza meg minden percemet.
Mostanában meglepő helyeken látom visszatükröződni magam, az egyik ilyen az Everything Now főszereplője volt, egészen pontosan ez a belső monológ mintha az én fejemből jött volna (csak az anorexia nélkül), tegnap pedig urban:eve-Via új weboldalának blogbejegyzésében olvastam arról, hogy milyen érzés 30+ évesen egy friss ADHD-diagnózis tükrében látni, hogy egy csomó korábbi tulajdonság és tapasztalat hogy kerül a helyére és lesz értelme ilyen keretben - a "three raccoons in a trenchcoat"-nál jobban kevés metafora foglalta össze, hogy hogy érzem magam a bőrömben (csak sosem voltam különösebben jó a maszkolásban, szóval én inkább a láthatatlanná válást választom, ha valahol nem tudom felvállalni önmagam a fura részekkel együtt).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése