Time travel

 

Semmi nem hozza olyan erősen vissza egy korábbi korszak hangulatát, mint ha azokat a zenéket hallgatom, amik nagyon erősen oda kapcsolódnak- lehet, hogy van olyan, amit különböző időszakokban újra és újra előveszek, de az, amikor erdetileg beleszerettem, mindig ott marad a hátterében. 

Mostanra a normális napi tevékenység része, hogy ha találok egy új kedvencet, megkeresem a koncertjeiket Youtube-on, interjúkat olvasok és nézek, levadászom a social media-felületeiket, a rajongói social media-felületeket, és mindent megtudok róluk, amit csak lehetséges. Próbálom egyensúlyban tartani, hogy a zene maradjon a középpontban, de zseniális, hogy mennyi egyedi tartalom, livestream és kapcsolódási pont került karnyújtásnyi távolságba.

13 évesen, amikor mindennél jobban imádtam a Linkin Park Meteoráját, még sokkal korlátozottabb volt ugyanez: nonstop az mtv előtt lógtam, hátha adni fogják a Somewhere I Belong vagy Faint klipjét, megvettem a kazettát, az egyik karácsonyra megkaptam a koncert-CD-t, és az IM-ből kivágott kisképek és a tesómmal folytatott óriási harcok után megszerzett poszterek voltak azok, ahol viszontláthattam őket. Most már hiába vannak ott online a koncertjeik, interjúik (sőt, a dokumentumfilm arról, hogy készült a Meteora), valamiért nem jó érzés belenézni, olyan, mintha megszegnék valamilyen íratlan szabályt. 

Próbálok a lehető legkevesebb időt nosztalgiával tölteni (mert tudom magamról, hogy hajlamos vagyok ottragadni, és olyasmiket hiányolni, amik már biztos nem térnek vissza), de az elmúlt pár hét parája és drámája miatt valamiért jó érzés visszanyúlni a tizenéves koromban hallgatott zenékhez, legalább felidéz olyasmit is, ami egyértelműen jó emlék. 

Holnaptól keződődik a Nyaralás#2, B. családjával (persze ott is bekavart most egy elég rossz hír, mert nyilván, ez egy ilyen hét/hónap/év), és az egyetlen dolog, ami miatt tudok lelkesedni, az az, hogy nem nagyon lesz térerő a szálláson, és talán így sikerül tényleg kiszakadnom abból, ami itt most van körülöttem, jobban, mint a múltkori alkalommal.

Can I kiss your dopamine / can i pet your wolverine

 

Pao Edu, Unsplash

Újra kellene kezdenem a gitározást- ő lett a nagy vesztese ennek az időszaknak, korábban legalább hetente egyszer-kétszer elővettem, ha hallottam egy dallamot, ami beleragadt a fejembe, de mióta itthon vagyunk (már több, mint öt hónapja, úristen, ahhoz képest még nem is bírom rosszul), csak áll a sarokban, és várja, hogy újra sorra kerüljön... Az udvarunkban a mindenféle egyéb hang mellett néha hallok valaki mást is játszani, és olyankor elgondolkodok rajta, hogy mennyire menő lenne kiülni az erkélyekre, és összehozni valamit közösen, már ha nem felejtettem volna el majdnem mindent, amit egyszer tudtam. Így, hogy nincs vele hosszú távú célom, nehéz magamat motiváltan tartani, de önmagában már egy fél órányi gyakorlás is jót szokott tenni, ugyanúgy átmossa az agyam, mint a rajzolás vagy a varrás, gyakorlatilag bármilyen offline hobbi. 

Tegnap találtam ezt a Youtube-csatornát- alapvetően az ADHD-ról szól, ami önmagában is érdekes, de ebben a videóban vagy egy olyan módszer, amit ki is akarok próbálni, és ami abban segít, hogyan lehet úgy eltölteni a szabadidőt, kitölteni az unatkozós időszakokat, hogy a social medián és sorozatnézésen kívül más, tartalmasabb dolgok is beleférjenek.

Mostanában egyre élesebben kettéválik kétféle beállításom: amikor éppen lelkesedek valami projekt miatt, akkor visz a lendület, látszólag minden rendben van, imádom, hogy ennyi időm van itthon mindenféle külső figyelemelterelés nélkül, viszont amikor éppen üresjárat van (mert mindig lesz), akkor túl közel lesznek a falak, egyszerre vagyok túlpörgött és túl fáradt, és általában a Youtube előtt kötök ki egész délutánokra, közben tabról tabra kattintgatok, semmi nem köt le pár percnél tovább, nem tudok se koncentrálni, se pihenni. Tudom, hogy erősebb korlátokat kellene magam elé állítani ezzel kapcsolatban, de ahhoz is kell egyrészt motiváció, másrészt alternatíva- és most ezeket az alternatívákat szeretném kitalálni, olyan dolgokat, amiket tudok csinálni, és nem kell hozzájuk végtelen akaraterő, hogy egyáltalán belekezdjek. 

Napsárga

 

Marko Blažević, Unsplash

Ma már mintha több fény szűrődne be, legalább a nap kezdete jobb egy kicsit- vigyázok magamra, amennyire tudok, mangót kockázok a zabkására, és egyelőre marad a nagy bögre gyümölcstea a kávé helyett, akármennyire is hiányzik. Meditálok, befelé figyelek, adok teret annak, ami most éppen történik. Nem sürgetem magam, nem akarok túllenni rajta. Itt vagyok. 

Through

 

Még mindig nem tanultam meg, hogy hogy tudok helyet csinálni a saját negatív érzéseimnek- próbáltam kirugdosni a szomorúságot, vagy legalább racionális korlátok közé szorítani, próbáltam kielemezni, próbáltam elterelni róla a figyelmem új, csillogó és izgalmas tervekkel, de makacsul nem megy sehová, és nem találok fogást rajta. 

Arra legalább még mindig számíthatok, hogy az ehhez legjobban illő dal fog beleragadni a fejembe:

Feels like me

 

Amikor a háromkockás képregényt rajzoltam, érdekes volt belegondolni, hogy már óvodásként is kilógtam a sorból, de akkor még úgy gondoltam, én rendben vagyok így, csak a világ tud fura és kiszámíthatatlan lenni, aminek nem mindig ismerem a szabályait, és nem mindig illek az elvárásaihoz; általános iskolás koromtól kezdődött, hogy azt érzem, én vagyok az ufó, én vagyok a probléma- és a külsőmmel kapcsolatban is itt kezdtem elbizonytalanodni. 

Nagyon sokáig tűnt alapvetésnek, hogy van egy tökéletes lány-kritériumrendszer, amihez nem vagyok elég vékony, magas vagy magabiztos, és a tizenéveim nagy részét láthatatlanul töltöttem, rejtegetve azt, hogy mennyire nem úgy nézek ki, ahogy kellene. A helyzeten nem segített, hogy mindig is voltak körülöttem olyan lányok, akik egyértelműen versenynek tekintették, hogy ők néznek-e ki jobban, az énképem pedig volt annyira ingatag, hogy minden másokra érkező dicséretet a saját kritikámknak tudtam hallani. Nem túl gyakran, de azért előfordult, hogy belülről jövően jól éreztem magam a bőrömben, vagy azért, mert éppen tetszettem magamnak, és el tudtam engedni a külső szempontokat, vagy azért, mert annyira belefeledkeztem valamibe, hogy nem számított a külsőm. 

Hosszú idő és sok befelé figyelés kellett ahhoz, hogy többé-kevésbé eljussak arra a pontra, ahol visszakaptam a döntés jogát. Már nem gondolom, hogy tartozok másoknak azzal, hogy jól nézzek ki (pláne azzal, hogy az ő szempontjaiknak akarjak megfelelni), nem érzem úgy, hogy a külső reakciók vagy azok hiánya határozza meg, rendben vagyok-e magammal; kimegyek az utcára úgy is, ha éppen nincs tökéletesre szedve a szemöldököm, nincs rajtam semmi smink, és nem tökéletesen szőrtelen a lábam, vagy épp blézert és magassarkút veszek fel a kisboltba, csak mert miért ne. 

A karantén-időszakban egyébként is kicsit háttérbe szorult ez az egész, de pár hete akkor jöttem rá, mennyire a helyére kerültek a dolgok, amikor ha nem is gondolkodás nélkül, de minimális gondolkodással fel mertem venni azt a szoknyát, amivel éppen aznap lettem kész, és az eddig kedvenc varróprojektem- élénk színű, rövid, drámai "nézz rám"-cucc, amiben évekkel ezelőttig biztos, hogy feszengtem volna, most pedig teljesen másodlagos volt, hogy előnyős-e, vagy hogy kívülről milyennek tűnhet, én jól éreztem magam benne, és ennyi elég is volt. 

Óriáscsiga

 

Szinte az egész csapatunk szabadságon volt múlt héten, és szinte mindenki megviseltebben jött vissza, pedig előtte is eléggé romon voltunk már. Délelőtt még kitartott az "új hét, új szabályok, új lendület"-lelkesedésem, délutána már újra szétestem, egyszerűen elfogyott az önfegyelmem- itthon maradhatok még egy hétre, hátha úgy jobb lesz? Ráadásul elfelejtettem, hogy kell emberekkel normálisan kommunikálni, valószínűleg fájdalmas lesz a szerdai kötelező irodai nap meg az új designerrel ismerkedés- csak meg akarom tartani a régit, őt úgyis elég nehéz lenne felülmúlni. 

B. eléggé kinevetett, amikor meséltem neki, hogy hétfő hajnalban vagy egy nagyon realisztikus rémálmom volt, vagy egy extra nyálkás óriáscsiga vonszolta körbe magát a folyosónkon újra meg újra (mondjuk mostanában a Carrion-nal játszik, ahol a főszereplő a szörny, és a hangeffektek tényleg tudnának rémálmokat okozni), viszont ma hajnalban megmutattam neki- az automata locsoló csinálja, nem tudom, hogy, nem is akarom tudni; így másodjára már kevésbé volt para, de elismerte, hogy ha amúgy is egy stresszesen átforgolódott éjszaka közepén hallod kontextus nélkül, akkor tényleg inkább szörny, mint bármi más. 

Tiptoe

 

Rasheem Kemy, Unsplash

A múltkor nem listázott szuperképességem, hogy bármikor, bármiben el tudom magam bizonytalanítani újra és újra, és most az az új projektem, hogy ha úgy érzem, valamivel foglalkoznom kellene, fontos nekem, érdemes rá időt szánnom, akkor meg fogom tenni anélkül, hogy hagynám megkérdőjelezni. (Konkrét példa a portrérajzolás, ami néha nehéz és fájdalmas és nem akar menni, de sokkal többször igazi flow, és olyasmi, amit valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nagyon szeretek, annyira, hogy naponta újra és újra érzem a késztetést, hogy leüljek a vázlatfüzetem fölé, és legalább egy kicsit haladjak a következő arccal. Rengeteg időt töltök vele, és azt hiszem, látszik is, hogy fejlődök- de nem tudnám objektíven megmondani, hogy tényleg jó vagyok-e benne, így kell-e ezt jól csinálni.)

A múltkor egy beszélgetés alatt anyával elgondolkodtam rajta, hogy valószínűleg az, hogy ő olyan, amilyen (őszinte, filter nélkül megmondja a véleményét, nem rosszindulatból vagy ilyesmi, de nem is az az elsődleges szempontja, hogy ne bántsa meg a másik felet), mennyire befolyásolhatta azt, hogy én alkalmazkodok, öncenzúrázok és nézőpontokat próbálok fel, mielőtt megalkotom a saját véleményemet. Ennek is megvannak az előnyei, de olyan mélyre temettem magamban a saját őszinte-filter nélküli belső hangomat, hogy néha nagyon nehéz meghallani, pontosan mit is mond. 

(Erre egyébként nagyon jó tud lenni az offline-papíralapú naplóírás is, és mostanában a blogot is próbálom erre használni, a lehető legkevesebb szerkesztéssel vagy feltételezett elvárásokhoz igazítással - ezért nem is mindig tudom, melyik bejegyzés merre fog kanyarodni, csak megyek, amerre visz). 

Recap

 

Jaco Pretorius, Unsplash

Nagy vonalakban az volt  a tervem, hogy ezen a héten nem blogolok, szabadságon vagyok, de eljött az a pont, hogy random Word-doksikba írok le töredék-mondatokat, amikről pontosan tudom, hogy utólag ötletem se lesz, mit akartam kihozni belőle, szóóóval... legyen, összehozok valamit ide.

Nyaralás: az első napban, bár ezzel együtt is élveztem, de azért voltak döccenők: teljesen kiütöttük magunkat a több órás rollerúttal (elképesztően büszkék voltunk magunkra, oké, csak Szentendre, de akkor is, megcsináltuk), és a hotel-wellness is csak részben működött (de legalább rajtunk kívül max. 1-2 ember volt bent), a svédasztalos vacsiról kiderült, hogy csak azt hittük, hogy benne van a csomagban, de nope... és 11-kor már aludtam. A második nap, ami "a" nyaralós nap volt tulajdonképpen, viszont szuperül alakult: B. talált programokat (szeretek szervezkedni, de azt egy picivel jobban szeretem, amikor B. annyira lelkes, hogy ő dob be javaslatokat), grillkaját ettünk a Duna-parton a Kacsakőben, amit már odaúton kinéztem, pezsgőt ittunk szederrel a hotelteraszon, és két kört is szaunáztunk, csak mert megtehettük. 
Ja, és (szerencsére csak estefelé, de ) bejött a képbe egy olyan családi dráma, amitől többé-kevésbé év eleje óta parázok "ez tart ébren hajnali kettőkor"-módon - ehhez képest egész higgadtan le tudtam reagálni, de a gondtalan-önfeledt kikapcsolódás itt beleállt a földbe, innentől a legjobb, amit tudtam, hogy a felszínen egyben tartottam magam és kizártam ezt az egészet, a konstans összeszorult gyomor maradt, de nem beszéltem róla, nem pörögtem rajta (annyit), és próbáltam még kihasználni azt a kis időt, amink maradt. 
A hazafelé rollerút egy fél fokkal még menőbb volt, mint odafelé (és kicsit csökkentette a nyaralás vége miatti szomorúságot), egész jól átmosott a suhanás a nyári napsütésben, tartható szintre szorította vissza a kétségbeesést, amit amúgy kerülgettem. 

Azóta: már indulás előtt nagyon szerettem volna belevágni a múlt hét végén vett ruhák átalakításába (annyira más érzés így körülnézni boltokban, hogy nem olyasmit keresek, ami eleve tökéletesen áll, hanem inkább alapanyagokat, amikkel tudok kísérletezni - mindig is jobban tetszettek a pasipólók, most megnézem, tudok-e belőle hordható női felsőt csinálni), és bár szigorúan nem vittem magammal semmilyen kreatív projektet, Szentendrén sikerült szereznem új ceruzákat és vázlatfüzetet, úgyhogy akármilyen fáradt is voltam, persze muszáj volt kipróbálnom őket még a visszaérkezés napján. Tulajdonképpen úgy húztam magamra vissza a karantén alatt tökéletesre csiszolt mikrovilágomat, mint egy takarót- nem akartam most mást csinálni, csak azért, mert ez a nyaralós hét, igazából pont ezt akarom csinálni máskor is, ha olyan bosszantó apróságok, mint mondjuk a munkám, nem szól közbe. Nem mondom, hogy bármilyen zent sikerült volna elérnem, vagy igazából megfeledkezni a családi problémákról, de nem is zuhantam össze teljesen- rendben *akarok* lenni, túl *akarok* lépni rajta, de tudom, hogy még nem tartok ott. Ezért kicsit felemás az egész, bizonyos szempontból pont olyan szuper a hét, mint szerettem volna, bizonyos szempontból csak egy átlagos hét, bizonyos szempontból szörnyű és kiborító, ez a három keveredik különböző arányokban a különböző pillanatokban. 

Mozaik

 

Patrick Hendry, Unsplash

Nagyon rám fért már a szabadság, ami hivatalosan tegnapelőtt este kezdődött meg, csak akkor éreztem, hogy mennyire, amikor hiába lett péntek este, nem jött a felszabadultság, nem jött az izgalom a ( csak pár napos, csak közeli, de akkor is) nyaralás miatt, semmi, csak ugyanaz a szürke-szomorú-átláthatatlan érzés, ami velem volt az elmúlt hónapban, talán már nyár eleje óta. 

Hagytam magam szétesni, nem sportoltam semmit egy hete (mindig csak utólag lepődök meg, hogy mekkora a különbség, mennyire oldja a két-három alkalom intenzív mozgás azt a szorongást és feszültséget, ami egyébként állandó háttérzajként beköltözik a fejembe), túlzásba vittem a jó és rossz dolgokat egyformán, és aztán csodálkoztam, hogy nem találom az egyensúlyt... sőt, azt se igazán, hogy mászhatnék ki innen. 

Az egész nyarat áthatotta eddig a FOMO, ezerszer jobban, mint máskor- kimaradok a külföldi utazásból, a tengerpartból, az új helyek felfedezéséből, a koncertekből, a fesztiválokból, a strandolásból, abból, hogy elég időt töltsek odakint. Eredetileg úgy futottam neki a júniusnak, hogy ez egy minimalista, de szuper nyár lehet, sokkal több szabadidővel, sokkal kevesebb háttérzajjal, végre kicsit kiszabadulunk a lakásból a tavaszi extraszigorú karantén után... de aztán ahogy teltek a hetek, egyre inkább az került fókuszba, hogy mi minden *nem* történik, egyre nyugtalanabb lettem, és erre rétegződött rá egy csomó egyéb negatív történés, amire nem sok befolyásom volt, csak próbáltam csökkenteni azt, amennyire hatással van rám. Így ahelyett, hogy megélném ezeket a heteket- a stresszel és drámával és napsütéssel és kalandokkal együtt-, egyre jobban bezárkózok a szombámba, egyre nagyobb a különbség aközött, ami van, és amit terveztem, hogy lehetne, és emiatt egyre tehetetlenebbnek érzem magam. 

Minden pillanatban ott mocorog a gondolataim közt, hogy "ennek nem ilyennek kellene lennie"- és ez ad egy akkora plusz nyomást szegény kis két éjszakás szentendrei útra, "a" nyaralásunkra, ami egyébként nagyjából csoda, hogy összejött az aug.20-i héten, hogy már előre ki vagyok akadva miatta, mert úgyse fogom tudni *annyira* élvezni, ekkora elvárásoknak semmi nem tud megfelelni. 

Tudtam, hogy valahogy meg kell javítanom magam, de tegnap csak próbáltam nem teljesen elveszni az önsajnálatban, és adni magamnak egy kis időt arra, hogy egyáltalán kibogozzam, miért érzem magam ennyire rosszul. Ma már kezd tisztulni a kép, egy kicsit motiváltabban ébredtem, és nagy terveim vannak a nyaralás előtti utolsó pihinapra: 
- kicsit jobban beleásni magam a Myers-Briggs-személyiségtípusok működésébe, mert tegnap nagyon érdekes cikkeket találtam 
- végre beszállni az új Middlemist Red-album támogatásába (olyan jó lenne, ha ebben a nehéz időszakban is születhetne új zene, remélem, sikeres lesz a kezdeményezés)
- átnézni az eddigi heteken készült fotókat, végiggondolni, milyen is volt eddig ez a nyár igazából
- online detoxot tartani, legalább a social media-vonalon

... utána pedig irány Szentendre, és próbálom megélni, amennyire csak tudom. 

Commitment to joy

 

"Make a commitment to feeling joy in your body, and giving yourself what you need to feel joy, as much as you can. That means daring to believe that you, a sad insecure person (like me and almost everyone else alive), deserve to feel something as lofty and impossible as joy." (Ask Polly, 'Life Got Hard Again')

Még mindig meglepődök, hogy újra és újra, szinte minden héten megtörténik: felkerül egy újabb kérdés és válasz Heather Havrileskitől az Ask Polly-oldalra ,és mindig tele van villanykörte-pillanatokkal, olyan mondatokkal, amik pontosan rólam és hozzám szólnak, de olyan nézőpontból, amire nem gondoltam korábban, és ami tényleg segít kimozdulni onnan, ahol elakadok. Ha el kellene döntenem, hogy mi az az egyetlen online tartalom, amit mindenképp szeretnék olvasni, biztos, hogy ez lenne az. 

Néha olyasmiről van szó, amit már felfedeztem saját magamnak, néha olyasmiről, amire ilyen összefüggésben sose gondoltam, de annak ellenére, hogy ezek a tanácsok teljesen más élethelyzetben levő embereknek íródtak eredetileg, és általában Heather saját életéből vett példákkal és gondolatokkal vannak megtöltve, tudok hozzá kapcsolódni, annyira, hogy az egy kicsit már félelmetes. 

Segít abban, hogy egyáltalán észrevegyem a saját érzéseimet és vágyaimat és azt, ahogy megakadályozom magam benne, hogy azt csináljam, amit igazán szeretnék. Segít, hogy egy nehéz, ijesztő és kilátástalannak tűnő időszakban is legyen kedvem felkelni reggelente, és hogy elfogadjam magam pontosan olyannak, amilyen vagyok, ahelyett, hogy egy idealizált és elérhetetlen verziót kergetnék. Segít, hogy ne másokat akarjak meggyőzni a saját értékemről, de én biztos legyek benne, és mindig a saját oldalamon álljak.

Look at me

 

A huszonöt arc-projektnek most járok kb. a felénél, és bár vannak napok, amikor elbizonytalanodok, azért összességében érzem, hogy van értelme csinálni- nem feltétlenül azért, mert technikailag akkorát léptem előre (most direkt nem ugrok neki egy újabb kör tutorialnak vagy egy új módszer megtanulásának, most egyelőre élvezem azt, ahol járok, és ezt akarom jobban felfedezni), hanem mert egyre jobban átjönnek a rajzokból a különböző érzelmek, arckifejezések, hangulatok, az eddigiekhez képest inkább tűnnek élőnek.

Még mindig nem mindenkit tudok elsőre vagy tökéletesen elkapni, de az össz. 12 rajzból már van 4-5 olyan, akiket nagyon szeretek. Sokan olyan színészek/zenészek, akiket ismerek valahonnan, és már egy ideje tervezem, hogy lerajzolom őket, vadászom róluk a legjobb referenciafotókat, de olyan is van, hogy Pinteresten megtalál egy ismeretlen arc, és muszáj valamit kezdenem vele.

Reactions

 

Marylou Fortier, Unsplash

És még két apróság, ami szembejött mostanában online, és eszembe jutott róla pár gondolat:

Egyrészt: Tudatos Vezetés- A te felelősséged, amit beviszel a munkahelyre

Kicsit túlzásnak vagy megjátszósnak tűnhet az egész "vállalj felelősséget az energiákért, amiket ide behozol"-gondolat, de ha valaha volt olyan munkatársatok, aki egész nap csak puffogott, panaszkodott és drámázott (nekem van, ezért is csillant fel a szemem a gondolatra), akkor tudjátok, hogy mekkora különbség lesz csak egyvalaki miatt is az egész csapat hangulatában... szóval tulajdonképpen egyetértek, ha beviszel valahová egy csomó, korlátozás nélküli negativitást, akkor nem rossz, ha valami felhívja a figyelmet rá, hogy egyrészt ezekért te vagy a felelős, a te hatáskörödbe tartoznak, másrészt hatással vannak a körülötted levőkre, nem ugyanolyan, mintha csak gondolatban futnád ezeket a köröket.
Én se vagyok az, aki egész nap mosolyog és mindenkivel szuperkedves, egyszerűen azért, mert megjátszás nélkül nem tudnék így viselkedni, nem ez jön belőlem természetesen- de a többiektől se várnám, hogy extra pozitívak legyenek, de azt igen, hogy legyenek annyira felnőttek, hogy tudják, mennyi az a belső drámáikból, ami a környezetre tartozik, mi az, ami már energiavámpírkodás vagy önmagát sajnáltató játszma. 

Másrészt: Párkapcsolat és sorozatnézés

"A klienseim közül egyre többen mesélnek arról, hogy a nap fénypontja az esti sorozatnézés, összekucorodva a párjukkal a kedvenc rágcsálnivalót ropogtatva. A probléma, amiért eljönnek hozzám, leginkább szexuális jellegű, nem kívánják egymást. Nem motiváltak a kapcsolatban, de a kapcsolaton kívül sem, sokszor nem tudnak saját célokat megfogalmazni."

... csak én nem látom, hogy mi az összefüggés az első és a második-harmadik mondat közt? A folytatásban az elképzelt párkapcsolatban a férfi órákon át játszik online (és közben hozzászólni se lehet, mert abból csak veszekedés lesz), a nő "pakolászik, mosogat, és romantikára vágyik".

"Kutatások szerint figyelemfelhívóbb, szexibb és kívánatosabb az az ember, aki aktív. Sajnos az nem mozgatja meg a fantáziáját sem egy férfinek, sem egy nőnek, ha a párja ül vagy fekszik a TV előtt.
De az igen, ha izzadtan egy futásból, vagy fociról, netán az edzőteremből érkezik.
Vagy amikor lelkesen, szenvedélyesen meg akar valósítani egy egyéni célt, és ettől a tevékenységtől feldobott, csillog a szeme, mesél róla. Esetleg kalapáccsal a kezében éppen egy virágládát szögel össze."

Én egy olyan pasival élek együtt, aki csillogó szemmel tud mesélni arról, hogy milyen a kertje a Stardew Valley-ben, hogy rajzolt meg egy fánkot Unity-ben, milyen saját játékot terveznek összerakni az egyik barátjával; mindent megtesz, hogy koop, ketten játszható játékokat találjon, amikbe engem is be tud vonni (nincs könnyű dolga, de nem adja fel). Egyrészt. Másrészt, biztos, hogy nem az lesz a fő szempont a szabadidőm/kikapcsolódás megtervezésében, hogy szexinek és kívánatosnak tűnjek miatta a másik fél szemében, nem ez a célja, hanem az, hogy feltöltődjek tőle. Ha ez azzal jár együtt, hogy a gép előtt ülök (... mert igen, ki hitte volna, a  nők is szoktak...), akkor az még bármi lehet online tutorialoktól kezdve ismerősökkel társasozáson át akár blogírásig, bőven van benne kreativitás, alkotás, kapcsolódás másokhoz. 

"Egy közös kirándulás, túrázás, futás, kézműveskedés vagy kertészkedés, utazás, esetleg egy kisebb séta, valóban táplálja a párkapcsolatot, energiákkal tölti fel, amiből este kerekedhet egy szenvedélyes szex."

Az teljesen jogos, hogy kellenek a közös programok, az együtt töltött idő. Viszont hétköznap este 9-kor, amikor már mindketten szuper fáradtak vagyunk, nem fogunk nekivágni az éjszakának, hanem összebújunk a kanapén. Nem fogunk tudni az ébren töltött időszak minden egyes percébe valami kalandosat és szexit belezsúfolni, kellenek az elnyúlós-passzív-alacsony energiaszintű időszakok is- és ha ezt együtt csináljuk, találunk valamit, ami mindkettőnket érdekel, akár még beszélgetünk is közben (nem tudom, hogy csak nálunk-e, de elég ritkán fordul elő a "néma csendben mindketten a képernyőt bámuljuk"), akkor az is teljesen oké közös időtöltésnek. 

Update: ... és a legfontosabb, mert nyilván tudok valamiről öt bekezdésnyit írni úgy, hogy utólag essen le, mi is hiányzott nekem igazából ebből a cikkből: az, hogy miért nem merül fel még csak említés szintjén se az, hogy
- gondold végig, te mit várnál a kapcsolattól, mi hiányzik belőle, mitől lenne jobb
- beszéld meg a másik féllel, egyeztessétek, hogy tudnátok mindketten boldogabbak lenni
... ehelyett vannak fix, kész sablonok, amiket lehet követni, ahelyett, hogy akár csak elkezdődne egy beszélgetés a két fél közt.

Self

 

niklas_hamann, Unsplash

Végre ki tudtam aludni magam, és nem csak abban a ragacsos félálomszerű állapotban létezek, amikor csak próbálom valahogy végigcsinálni a napot a lehető legkevesebb elejtett vagy elfelejtett dologgal... és még így is érzem, hogy nem stimmelek, tele vagyok bizonytalansággal, kapkodással és halogatással, már megint csak egymásba folynak a napok anélkül, hogy tudatosodna, mennyi mindent kezdek vagy kezdhetnék velük. Nyáron ez különösen kiakasztó- legszívesebben minden pillanatba zsúfolnék valami élményt, ha nem is feltétlenül tengerparti utakat (bár az ellen se lenne semmi kifogásom), de legalább egy leterített pokrócról felhőnézegetést vagy egy lassan kortyolt jegeskávét egy hangulatos környékbeli kávézó teraszán... de fáradt vagyok és nyűgös és nem nagyon jutok ki a lakásból, semmiképp nem annyit, amennyit szeretnék (a vietnámi vacsit a kvízcsapattal már két napja halogatjuk, mert mindig pont indulás előtt kezd szakadni az eső). 

Ez a bejegyzés teljesen másfelé halad, mint eredetileg terveztem, de nem baj, megpróbálok visszakanyarodni valahogy. 

Nagyon sokáig szuper bizonytalan voltam minden saját magammal kapcsolatos pozitív tulajdonságban- nagyon vágytam rá, hogy visszatükröződjön mások felől valami belőlem, de próbáltam alkalmazkodni, és pont olyan lenni, amit feltételeztem, hogy a másik látni szeretne, ezért nem tudtam őszintén önmagam lenni, és általában az se, akit a másik elvárt volna.
Rengeteg időnek kellett eltelnie, amíg legalább én a saját oldalamon álltam- túl hosszú ideig elfogadtam azt, ha a másik fél szerint nem volt rendben, amit csináltam, és belenyugodtam, hogy igen, én vagyok a fura, igen, én rontom el (ehhez persze kellettek olyan emberek, akik szerint egyetlen mődon lehet csinálni dolgokat, és ha ettől eltérsz, veled nem stimmel valami). Mostanra legalább fel tudom ismerni, ha ez a helyzet, és jobban kiállni magamért, de még mindig nem könnyű. 

Pár éve részt vettem egy NLP-s Énkép-tréningen, és bár nem volt az az óriási áttörés, mint amire titokban egy picit számítottam, nagyon nagyot léptem előre a korábbi állapothoz képest (a könyvet már sokkal korábban megvettem, de az történt vele, mint a self-help könyvekkel általában, beleolvastam, megfogadtam, hogy végigcsinálom a gyakorlatokat, aztán valahol félúton abbahagytam). Az NLP-s módszertan segít abban, hogy megerősíts magadban olyasmit, ami szeretnél, ha része lenne az énképednek, de nem vagy elég biztos benne; és abban is, hogy beépíts új tulajdonságokat. Most, évekkel később visszagondolva arra, hogy mik azok, amikre koncentráltam, pont ezek a területek, amik rendben vannak, amivel haladni tudtam (kreativitás, aktív-sportos életmód, nyitottság...); és most kicsit megrekedve érzem magam, úgyhogy visszatérek a könyvhöz, leporolom a módszertant, és megnézem, mi az, amit még tudnék erősíteni magamban. 

Princess skirts, sunsets and debugging

Intenzív hétvége volt, kalandozós&naplementében fröccsözős szombattal és itthonülős&kreatív projektre koncentrálós vasánappal, nagyon jót tett, csak nem maradt időm kipihenni- de már elkezdődött a visszazámolás, 5 munkanap és végre egy hét szabadság.

Már nagyon rámfért egy kis kiszakadás, és a rollerút a Szúnyog-szigetig tökéletes volt rá, mintha valamelyik másik európai nagyváros bicikliútján kanyarogtunk volna végig a Duna mellett (bár az Újpest-Városkapu metrómegálló, amin szintén átmentünk, a top 2 legrosszabb munkahelyem közül az egyikhez kapcsolódik nagyon erősen, és nem volt jó visszagondolni rá, de legalább emlékeztetett, hogy most mennyire más minden, mint amikor láthatatlan szellemként végigunatkoztam a napi 8 óráimat, mert egy óriáscég-méretű, átláthatatlan projekt, amire felvettek, vagy nem kezdődött el, vagy elakadt... ).
A kiülős rész a parton pont olyan, mintha újraépítették volna a Rómait, kihagyva a felesleges millióegy hekkezőt, zsúfolt balatonparti hangulatot és tömeget, és csak azt hagyták volna meg, amire tényleg szükség van. Ha nem gondoltam bele, milyen volt az év eddig, csak felnéztem a vasúti hídra, meg tudtam győzni magam, hogy éppen arra várunk, hogy este legyen, és az épp aktuális fesztiválon kezdődjenek a koncertek. 

Vasárnap pedig vettem egy nagy levegőt, és nekiugrottam a Modcloth-szoknya-projektnek (nagyon szeretem a stílusukat, és annak ellenére, hogy utálok online ruhát venni, régebben gondolkodtam rajta, hogy ők lesznek a kivétel- aztán jött a GDPR, mennyi is... 2 éve? 3? és azóta annyi van kint a weboldalukon, hogy bocsi, dolgozunk rajta, de ha Európából vásárolnál, felejtsd el).  Elég durva volt több, mint kétméternyi anyagot kiszabni és beszegni, de délutánra kezdtem eljutni odáig, hogy láttam, hogy fog állni rajtam- és sokkal fodrosabb és királylányosabb, mint gondoltam volna, de most már végigcsinálom. 

Eredetileg azért kezdtem varrni, hogy *pontosan* olyan ruháim legyenek, amiket szeretnék, pont olyan anyagból és szabással, tökéketesen rám illőre varrva - de folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy még nem tartok ott, és ez teljesen oké. Egyelőre az is sikerélmény, ha befejezek bármilyen ruhadarabot- bónuszpont, ha ténylegesen jó rám, és hordható is lesz, de persze nem passzol tökéletesen, mert még nem vagyok olyan jó az alapdolgokban, hogy ez is menjen. El fog majd jönni az a pont is, de addig még sok nem-teljesen-tökéletes darab fog születni. 
Amire viszont kicsit büszke vagyok, hogy mennyivel jobban bírom a vacakolós, elhúzódó, monoton részeit, mint akár pár évvel ezelőtt, és még jót is tesz, hogy most éppen tűzök és fércelek és vasalok, nem pedig a saját fejemben ragadva tépelődök valami olyasmin, ami valószínűleg úgyis megoldódik magától... úgy tűnik, nagyon szükségem volt már valami időigényes, fizikai hobbira.

Varrásnál (és amúgy a portrérajzolásnál is) nagyon jól jön valami, amit a kódolás közben tanultam meg: az, hogy hogy kell kinyomozni egy hibát, és ha szükséges, újrakezdeni a nulláról egy folyamatot egészen addig, amíg jó nem lesz a végeredmény. Portréknál még most is sokszor előfordul, hogy a felvázolt arc nem hasonlít arra, akire kellene (ki gondolta volna, hogy pont Dave Grohl lesz a problémás...?), de ha újrakezdem, és mindent ellenőrzök rajta, akkor lehet, hogy sokadjára, de összeáll. A módszer jó, csak oda kell figyelnem, és ellenőrizni magam.
Varrásnál ugyanez, ha valami nem néz ki annyira jól a végén, akkor szétbontom és megcsinálom még egyszer (vagy többször), hiába tartanék már vele jóval előrébb, ha hagyom az első "jó lesz az úgy"-próbálkozást, így remélhetőleg valami olyan születik majd belőle, ami tényleg tetszik. 

Majd ha már jobban tudni fogom, milyen ruhákat tudok varrni, és milyenekre van szükségem, én is meg akarom csinálni, amit Rin videójában láttam a hétvégén: papírból megrajzolta saját magát, és az alap-ruhatárát, és így kísérletezett, hogy mivel lehetne még kiegészíteni. Sose tudtam jól kapszulagardróbot tervezni, de hátha így, hogy kevésbé köt majd a boltok kínálata, könnyebb dolgom lesz vele... 

Döntések

 

Ki tudna dolgozni, ha egy félkész portré *így* nézi, arra várva, hogy mikor lesz már befejezve...? (Még mindig nem tudok hajat rajzolni, még mindig azt hagyom utoljára, és a szemekkel kezdek, mert tulajdonképpen már ott eldől a hasonlóság is és az is, hogy életre kel-e a rajz, átjön-e az a hangulat, mint az eredeti fotón). 

Youtube-on sodródva sikerült belefutnom pár "ezeket a hibákat ne kövesd el", "így fejlődj a rajzolásban", "ezt tedd és ezt ne"-jellegű videóba, és villámgyorsan elbizonytalanítottak abban, amit épp csinálok (sose vagyok igazán messze attól, hogy megkérdőjelezzem, miért működik ez az egész, működik-e egyáltalán, van-e értelme ilyen sok időt kreatív vacakolásokra fordítani, még akkor is, ha az az eredmény, amit látok, valószínűleg a rengeteg ezzel töltött idő és gyakorlás eredménye).
Ma reggel eldöntöttem, hogy amíg be nem fejezem ezt a füzetet a 25 arccal, nincsenek tippek és trükkök és tutorialok, csak utána fogok elgondolkodni, merre tovább. 

Nagyon péntek van, és nagyon nyár, és elképesztően várom már az egy hétnyi szabadságomat, mert egyre kevésbé tudom még a látszatát is fenntartani annak, hogy csinálok bármi munka szempontjából hasznosat (egyébként csinálok, néha még élvezem is, de végtelen mennyiségű akaraterő kell hozzá, hogy odaüljek a kód föle).

Shut up

Viktor Forgacs, Unsplash

A madár, aki úgy csipog odakint már legalább fél órája, mintha készülne felrobbanni. A kutya valamelyik környékbeli lakásban, aki végtelen kétségbeeséssel vonyít fel legalább naponta négyszer-ötször. A munkatársam, aki mindig hozzá tud fűzni még két mondatot ahhoz a témához, amiről felteszek egy eldöntendő kérdést  (nem véletlenül azt). A taxisofőr, aki utánunk is ordít, mert egy másik rolleres bevágott elé. Amikor már az a zene is idegesít, aminél egyébként garantált lenne a "becsukott szemmel érzem az arcomon a napfényt, és épp nem sietek sehova"-hangulat. Amikor élvezem, hogy hatékony vagyok, megoldom, összeszervezem, pont elérem, pont megbeszélem, minden pörög, minden halad- aztán egyszer csak túl sok az egész (valószínűleg maradék-stressz a HR-es korszakból, amikor nagyon sok tányért kellett egyszerre a levegőben tartanom, és végtelenül oldottam meg mások gondjait).

Note to self

Allef Vinicius, Unsplash

Egy gyors "pet faves"("...the small things that bring us unlikely joy and remind us how gratifying it can feel when life is on beat...")-lista azokról a dolgokról, amik mostanában feldobták a napjaimat:

- zseniális portréfotók

- rollerrel beérni az irodába anélkül, hogy eláznék

- mágikus realizmus a regényekben

- váratlanul új Them Crooked Vultures-videó (még ha csak egy tag és egy régebbi daluk is)

- reggelente a frissen darált kávébab illata

- tökéletesíteni a mangófagyi-receptet

- pozitív visszajelzést kapni a munkatársaimtól

- egy délután nem egyszer, hanem kétszer végigmenni rollerrel a lezárt rakparton

- felhalmozni egy kupac szuper vászonanyagot, és tervezgetni, melyikből mi lesz

Átmeneti

Patrick Hendry, Unsplash

Valószínűleg már nagyon fesztivál-elvonási tüneteim lehetnek, mert tegnap este az esőt hallgatva szinte nosztalgiával gondoltam vissza arra, amikor rommá áztunk Azfeszten, és minden ruhánk, meg a sátor is napokig vizes volt... Az élő zene jobban hiányzik most, mint bármi más, de az utazás a második helyezett, nagyon mehetnékem van már, és nem túl sok ötletem a gyakorlati megvalósításra.

Ma pedig sikerült úgy felöltöznöm, aminek határozottan fesztivál-hangulata van (fekete rövidnadrág, tatus pulcsi), legalább ezzel ellensúlyozom azt, hogy be kell jönnöm az irodába, és felnőttnek álcázni magam egy napig. 

Emiatt a vágyakozó-sodródó-elveszett hangulat miatt nem érzem úgy, hogy most éppen bármi használhatót csinálnék, de tegnap eszembe jutott egy rajz koncepciója, és a vázlatot meg is csináltam, mielőtt elfogyott volna a lendület (ez a kép Ingrid Silváról az egyik kedvenc fotóm valaha, ezer éve meg akartam rajzolni, és most találtam hozzá két hasonlót: ez az egyik, a másikon én és B. vagyunk, meg plüssbárányok). Este viszont, amikor B. a munkatársaival találkozott, csak feküdtem a kanapén a félhomályban, áradt be az esőillat, felhangosítottam a Jurijt, és nem tudtam eldönteni, hogy jó-e itt most nekem (egyébként igen, de könnyebb lenne tartanom magamban a lelket, ha nem lenne ilyen bizonytalan bármilyen motiváló programot betervezni).

Instinct

Hiszek a belső hangban, a megérzésekben és abban, hogy igazából, legbelül jó döntéseket hozok- eddig legalábbis működött az, hogy néha a racionális indokok ellenére is arra mentem, amerre éreztem, hogy mennem kell, és eddig bevált.

Viszont van ennek egy nagy akadálya: bizonyos témákkal, emberekkel és helyzetekkel kapcsolatban tele vagyok még a gyerekkorban bevésődött, vagy azóta felerősödött negatív mintákkal, szégyennel és irreális elvárásokkal, amik zseniálisak abban, hogy belső hangnak álcázzák magukat.

Nagyon sokáig úgy álltam saját magamhoz, hogy nekem rendben kell lennem, nem várhatom el se magamtól, se másoktól, hogy extra erőfeszítést áldozzon erre; aztán csodálkoztam, ha kiborultam, lemerültem, és úgy éreztem, aránytalanul sokat teszek kapcsolatokba, amik egyre egyoldalúbbak. 

Akármikor próbálom egyáltalán csak kitapogatni, hogy hol vannak határaim, mi az, ami segítene a másiknak, de rengeteget rombolna rajtam, rögtön jön vele együtt az az érzés is, hogy végtelenül önző vagyok már csak azért is, mert beveszem magam az egyenletbe. És vannak helyzetek, amikor már az is óriási előrelépés, hogy egyáltalán ki tudtam szállni belőlük, mert amikor megfogalmaztam, hogy milyen elvárásaim lennének a másik fél felé, nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezek sose fognak teljesülni (...és egyáltalán hogy jövök én ahhoz, hogy elvárásaim legyenek). 

Nem tudom, hogy az eltávolodás ilyenkor tényleg jót tesz-e (abból kiindulva, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabb vagyok, valószínűleg igen), és fogalmam sincs, hogy az a gondolat, hogy mindent meg lehetne menteni valahogy, minden véglegesnek tűnő pontról kellene lennie visszaútnak, a tényleges saját véleményem-e, vagy csak a belsővé tett elvárások mondatják velem. Már gyerekkor óta hurcolt, egyre inkább levetni próbált szerepem az, hogy nekem kell lennie annak, aki rendbehozza/rendben tartja a kapcsolatokat és az egyensúlyt, és az ez elleni kapálózásban néha átlendülök az ellenpólusra: teljesen passzívan hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell, akkor is, ha belül sikítozik valami, hogy rossz ember vagyok, amiért hagyom. 

Lassan legalább arra kezdek jobban ráhangolódni, hogy nekem mire van szükségem, hogy magamra, a törékenyebb és érzékenyebb részeimre hogy tudok vigyázni- mert ez is az én felelősségem, senki más nem fogja megtenni helyettem, de ha a szemét belső hangokra hallgatok, akkor még ez is önzőségnek tűnik. 

One track mind

Vannak napok, amikor a képek könnyebben jönnek, mint a szavak, de ez is egy olyan téma, ami a fejemben jár már egy ideje... 

Lányként programozónak lenni nem könnyű, de nem feltétlenül azért, amiért eredetileg gondoltam. Valószínűleg csak szerencsém volt, de még amikor kezdőként, nulla tapasztalattal vagy hivatalos végzettséggel, és csak pár hobbiprojekt referenciával felszerelkezve interjúztam, akkor is normálisan álltak hozzám mindenhol, nem éreztem úgy, hogy plusz vagy mínusz lenne, hogy nem a lány jelöltek vannak többségben, sőt. A munkahelyemen mindenki rendes volt, de én is furán éreztem magam egy hét pasiból álló csapatba bekerülve, és egy ideig őket is feszélyezte a helyzet, de aztán alakult.

Viszont amiben biztos nem leszek olyan, mint egy átlagos informatikus, az az, hogy nekem nem a munkám a hobbim (sőt, különösebben tech-beállítottságú se vagyok, így végiggondolva a dolgokat). Szeretek foglalkozni vele, úgy érzem, alkotok valamit, a sitebuildtől kezdve a bonyolultabb logikákig és teljes alkalmazásokig, akkora pluszt ad, mint a HR sosem, és sokkal inkább a helyemre kerültem- de ha vége a napnak, akkor nem akarok frontend-híreket olvasgatni, saját kódolós projekteket vinni, tutorialokat csinálni, naprakész maradni, jobban beleásni magam. Időszakosan igen, volt már olyan, hogy bevállaltam egy tanfolyamot, és szerettem kávézókban ülni a laptopommal és dolgozni az ahhoz kapcsolódó projekten, de van még millió más dolog is, amit szeretek csinálni, és amiktől kiegyensúlyozottabbnak érzem az életem: a sport, a rajzolás, a varrás, a zene...

Már megint úgy érzem, hogy valami köztes térben ragadtam (de egyébként lehet, hogy mindneki köztes térben van, és csak a fejemben léteznek szép tiszta kategóriák): bölcsésznek IT-s, IT-snak bölcsész... de csak mostanában kezdek rájönni, hogy magamhoz alakíthatom a programozó-szerepkört, és belevihetek pszichológiát, kreativitást, elkanyarodhatok design és UX-irányba, és senki nem fog rámszólni, hogy ez nem az, amit csinálnom kellene. Lehet, hogy könnyebb lenne fejlődnöm, ha ez lenne az egyetlen fókuszom, de az biztos, hogy most jobban érzem magam.