Smile like you've got a straw in something tropical

A legjobb snack: tökéletes futás után egy óvatos korty kávé, banán+rumos-kókuszos-ananászos étcsoki (és mennyire gyönyörű a csomagolása...?), amit a jó szokásokért kapott pöttyökkel (régen ilyesmi matricák voltak, most éppen csak ceruzával színezett körök a határidőnaplómban) érdemeltem ki: úgy néz ki, a meditációt sikerült elég biztonságosan beépítenem, az elmúlt 2 hétben mindennap csináltam, szóval az lassan kikerül a listáról, sportból is volt 8 alkalom 14 nap alatt, amire viszonylag büszke vagyok, cserébe a "szabályos" online időszak csak kétszer jött össze, ezzel rendesen elcsúsztam (bár részeredmények azért vannak), és zenélni is csak háromszor zenéltem, ezekre jó lenne ráerősíteni. Ami valószínűleg segíteni fog: pénteken végre megjött a Rocksmith! Vannak nagyon zseniális részei, például az együttessel jammelés, és a daltanulásra is kezdek ráérezni szép lassan, de ennyi év Guitar Pro után nagyon nem látom át a gitárhang-megjelenítős interaktív felületet, és még szoknom kell.
A szokásokkal kapcsolatban az viszont mindenképp bevált, hogy a 20 pöttyönként járó jutalmakat előre beszereztem, most nem kell kapkodnom vagy halogatnom vele, csak leveszem a polcról, ha kigyűlik, és így ez a része se csúszik el.  

Következő lépésként a Tiny Habits-et akarom majd elolvasni (amint végzek a Brené Brown-könyvvel), amiről a hálával foglalkozó workshopon is szó volt, és ami az előzőetes alapján elég hasznosnak tűnik, jó lenne igazán hatákonnyá válni ezen a területen, mert bár javul a találati arányom, azért még mindig elég sok minden van, amivel nem sikerül úgy haladni, ahogy szeretnék. 

The one who helps

 

Lina Trochez, Unsplash

Tumblr-en jött szembe ez a gondolatmenet valakitől (aki tudja magáról, hogy ez így nem jó neki, de úgy érzi, nem képes változtatni rajta) : 

" I always always always know better but always always always give the benefit of the doubt and the opportunity to be proven wrong. Doing so always screws me over and bites me in the ass and gives me more things to work through and heal from, but I’d rather be the girl who gives people a chance than the girl who thinks no one deserves one. (...) Still, I just cannot do that to other human beings, even when I know I should to protect myself; it makes me feel so awful, so sick, and so guilty. (...) This is simultaneously something that makes me love myself and absolutely despise myself at the same time. And I have no idea what to do about it. I suppose all I can do is keep overextending kindness and hope that one day it’s not for nothing."

Fájdalmasan ismerős, ahogy gondolkodik, nagyon sokáig én is úgy éreztem, hogy adnom *kell* másoknak még egy és még egy és még egy esélyt, akkor is, ha nekem rosszat tett, csak mert egy jó ember ezt csinálja, és én jó ember vagyok; csak mert pontosan éreztem, hogy a másiknak mire lenne szüksége, és nem tudtam megtenni, hogy nem adom meg neki. Most pedig elképesztően felszabadító, hogy nem jön könnyen, de tudok nemet mondani, ha már nem bírom vagy ha úgy tűnik, a száz elpazarolt esély után valaki szeretne egy százegyediket is.

Most már jobban látom, hogy mennyire fekete-fehér ez a gondolkodásmód: csak azért, mert nem kap mindenki mindig esélyt, nem jelenti azt, hogy senki sem kap, és nem jár mindenkinek kedvesség, mert nem korlátlan a kapacitásom. Én ugyanúgy a saját felelősségem vagyok, sőt, inkább, mint mások, és nem attól leszek jó ember, hogy összetörök, miközben mások problémáit oldom meg. (Igen, tudom, hogy volt már erről szó a blogon, azzal, hogy írok róla, egy kicsit magamban is erősítem, mert viszonylag friss változás, és szeretném, ha rögzülne). Ha érzem, hogy valami káros, akkor nem csak annyit tehetek, hogy folytatom, és reménykedek benne, hogy egyszer varázslatosan minden rendbejön (úristen, de sokáig csináltam ezt), hanem van terem arra, hogy változtassak a saját reakcióimon, és legalább magammal egészségesebb legyen a kapcsolatom.

(Ezt meg Rókának sok szeretettel.)

Mindig ugyanúgy

 

Négy év után kapok egy új céges laptopot, úgyhogy a régit megszabadítottam a matricáktól- fura belegondolni, hogy még soha nem maradtam egy munkahelyen ilyen sokáig, és hogy mennyi minden történt azóta (egy csapatváltás, három új vezető, az új csapatomból egyvalaki kivételével teljesen lecserélődtünk, a régiből is csak egy fejlesztő dolgozik még mindig itt).
Kicsit tartok tőle, hogy milyen lesz itthonról újratelepíteni a gépet, sose érzem magam kevésbé IT-snak, mint amikor Linuxhoz kell nyúlnom (bár már közel se akkora a sokk, mint a legelső napomon volt, de még mindig kellő tisztelettel és óvatossággal kezelem, és jó eséllyel 30 percen belül belefutok olyan hibákba, amiről sehol nincs leírás). Utána már csak el kell kezdenem gyűjteni az új matricákat, bár nem tudom, mikor fogok tudni legközelebb eljutni egy konferenciára- olyan, mintha évtizedekkel előtt lett volna az az őszi délután, amikor a Vasúttörténeti Parkban üldögéltünk a napsütésben két Amuse-előadás között. 

JanuArt

 

Akármennyire is nehezen veszem rá magam mostanában bármilyen kreatívkodásra, azért szép lassan gyűlnek az ötletek (és még lassabban, de az elkészült oldalak is). A szomszéd baba miatt átrendezett lakásban már megint mindenhol ott vannak a papírjaim, a kanapén gyűlnek az újságkupacok, a kivágott fotók, linóprintek, az öt különböző notesz öt különböző célra, sőt, mióta van nyomtatónk itthon, a régóta halogatott éves fotóprojektjeimet is láthatom offline formában is (bár még nem tudom, mi fog történni a kinyomtatott képekkel). 

A következő feladat: újra összerakni a linóképet, amit bekeretezve kiakasztottunk a falra (szeretek magammal versenyezni, és most már jobban tudom, hogy mit csinálok, mint tavaly tavasszal). A linómintákat már sikerült sokkal precízebben kivágnom, most már csak fekete festéket kell hozzá találnom a karácsony körül kifosztott kreatív boltok lecsökkent kínálatából, és kezdődhet is a kísérletezés. 

Points in time

Jon Tyson, Unsplash

Ma reggel leszaladtam a Sparba, mert gofrit akartam csinálni reggelire, és végtelenül szürreális volt így indítani a napot, kint lenni az utcán reggel 8 előtt (kint lenni az utcán egyáltalán), főleg amikor belegondoltam, hogy csak egy éve ilyenkor még ez volt a normál hétköznapi rutinom: ébredés, öltözés, irány az iroda, most meg... olyan gyorsan meg tud változni, hogy mi számít normálisnak, de legalább az is egyértelművé vált, mennyivel jobban működik nálam a home office, alig vártam, hogy hazaérjek és visszakanyarodjak a jól bevált reggeli készülődéshez (múlt kedd óta mindennap meditáltam, ez egy új rekord).

Tegnap beleolvastam a régi blogomba, amit még akkor kezdtem, mikor Pestre költöztem, és teljesen olyan, mintha valaki más fejében lennék (amíg szembe nem jött egy poszt, ami ennek a tükörképe, csak egy korábbi időpillanattal, amikor szintén kettéágazott az út, és amiről mára nagyjából el is feledkeztem, szóval mégiscsak kiszámítható vagyok valamennyire). Egyébként valahol jó érzés, hogy akkor még mennyire csak keresgéltem, és mostanra mennyi mindent kibogoztam magammal kapcsolatban, már válaszok és működő megoldások vannak, nem csak kérdések és kétségek (és régebben sokkal többet írtam körömlakkokról).
Szintén tegnap elkezdtük a közös ötletelést tesómmal egy hobbiprojekttel kapcsolatban, és valahol még mindig meglepődök, hogy mennyire felnőtt és profi és rutinos- hat évvel fiatalabb, mint én, ő "a kicsi" a családban, de ezzel együtt is nagyon élvezem, hogy felnőtt-felnőtt módban mennyivel jobban működik kettőnk közt a kapcsolat, mint gyerekkorunkban bármikor. 

Soha nem elég

 

Gigi, Unsplash

A hála után Brené Brown könyvében a következő téma, ami elkapott, a "scarcity" volt (... hiány? szűkösség? nehéz rá megtalálni a jó magyar szót), és hogy a "semmiből nincs elég" gondolata mennyire áthatja a napjaimat (és többek közt mennyire megnehezíti azt is, hogy jobban kezeljem az online töltött időt). Folyton ott lebeg a tudatom küszöbén a "nincs elég időm" és a "klassz dolgokról maradok le", és könnyű elhitetnem magammal, hogy egy sokadik Instagram-frissítés a megoldás rá. Ez azért is jó felismerés, mert a múltkor elkezdett szabályaim nagy részét most még elég jól be tudom tartani: egyszerre max. 5 percem van Instagramon/tumblr-en, és ha lejár az idő, be kell zárnom őket, abbahagytam az olyan oldalak olvasását, amikre csak unalomból/felháborodni jártam vissza, és a blogokra, többek közt a sajátomra is kevesebbszer nézek rá; de koncentráció és akaraterő kell ahhoz, hogy tényleg így csináljam, és ne sodorjon el a megszokás. 

Jó, hogy kicsit belelátok a mögöttes indokokba, mert ha foglalkozok azzal, hogy ne egy teljesíthetetlen álomképet vagy egy irreális elvárást üldözzek folyamatosan, akkor hátha a tünetek is enyhülnek majd, és kevésbé kell magam fegyelmeznem... nehéz egyáltalán észrevenni a pontokat, amikor újra felbukkannak ezek az automatikus gondolatok, és még nehezebb átfordítani őket valami másba, de ha ügyetlenül is, már próbálgatom. Egy teljesen átlagos munkanapon is hajlamos vagyok űzött vadnak érezni magam, aki mindennel le van maradva, és aki nem elég jó- ilyenkor hasznos, ha tudok venni egy mély levegőt, és keresni egy kicsit objektívebb nézőpontot. Az is segít, ha végiggondolom, mit és milyen formában kapok az online töltött időtől, mert nagyon értékes kapcsolatokat, alkotásokat, gondolatokat is tud adni, de nem akkor, ha 0/24-ben lógok rajta, és minden tartalomra lecsapok, amire csak lehetséges. (Egyébként tegnap pont Instagramon jött szembe ez a poszt, meta, de kifejezetten hasznos tippek/nézőpont, és nem olyasmi, ami egy social media-felületen túl sűrűn jelenne meg).

Bro

 

A Zoey's Extraordinary Playlist meglepően jó sorozat, és mióta a második évadban behozták a lány programozók-történetszálat, még jobban szeretem (és legtöbbször egyetértően bólogatok, nálunk az "összes női programozó egyszerre a liftben" szám maximuma három volt, most éppen kettő. De az "itt mindenkit bro-nak hívunk" is ismerős, a csapat kollektív megszólítása többnyire a "srácok". Nem, nem tudok rá jobb kifejezést, és együtt tudok élni vele- de akkor is). 

Most már nem annyira fura, de amikor a legelső csapatomban kezdtem egyetlen lányként, hét viszonylag összeszokott pasi között, azért lehetett érezni a feszengést, és még most is előfordul olyan, főleg a csapatépítő kocsmázások alatt, hogy kilógok, de azért összességében teljesen jó a helyzet, szakmai szempontból sose éreztem, hogy előny, hátrány, vagy egyáltalán szempont lenne, hogy lány-és-programozó vagyok, szerencsére a tudás többet számít, mint bármi más. Ettől függetlenül nagy álmom, hogy egyszer majd segíthessek tizenéves/egyetemista lányoknak, akiknek ugyanúgy, ahogy nekem, sokáig eszükbe se jutna, hogy ezzel is foglalkozhatnának, pedig szuperek lennének benne. 

Összeér

 

Hétfőn a "Gratitude as an Attitude"-tréning utolsó feladata az volt, hogy párokba osztva találjunk ki egy "hálatervet", valami olyan új rutint, amivel a hálát be tudjuk építeni a hétköznapjainkba (és egy hét múlva kell majd egy beszámolót küldeni a pár másik felének, szóval ha valakit motivál, hogy van külső ellenőrzési pont is, akkor ez is segít). Három dolgot szerettem volna: a reggeli meditációm alatt végiggondolni, hogy előző nap miért voltam hálás, valahová feljegyezni azt,ami eszembe jutott, és valamilyen emlékeztetőt a nap többi részére. Még a tréning közben dobta be valaki a "gratitude jar"-kifejezést, ami annyival jobban tetszett, mint egy sima napló vagy lista, hogy még aznap este végig is néztem a konyhát, nincs-e valamilyen kiürült befőttesüveg, amit tudok használni, és amikor lett, ki is dekoráltam (...elengedhetetlen lépés), és ment is az íróasztalomra. 

Szépen gyűlnek benne a cetlik, jó ránézni, és egy kicsit a reggeli rendszeres meditációban is segít, hogy most egy plusz célt is kapott- viszont amikor kedd vagy szerda reggel elkezdtem a listázást meditáció közben, nem tudtam nem észrevenni, hogy megint ott van az a feszültség, rossz érzés, ami mindig felbukkan, ha változtatok valamin. Nem volt könnyű foglalkozni vele, és nem csak lesöpörni egy "ez egy hasznos dolog, pontosan tudod, hogy jót tesz, miért kell mindennel ellenkezned és túlaggódnod, miért bonyolítod már megint...?"-reakcióval, de próbáltam meghallgatni és megérteni, hogy mi a célja, és óvatosan, innen továbblépni.
(A tréningen egyébként volt szó a hála "sötét oldaláról": előfordulhat, hogy valaki nem néz szembe egy megoldandó problémával, vagy nem lép ki egy rossz kapcsolatból, csak azért, mert megtalálja, hogy egy rossz helyzetben amúgy miért lehet hálás, és elhiteti magával, hogy amúgy minden rendben; vagy erőltetni/túlzásba vinni is lehet, főleg a kifejezését mások felé, amitől nem lesz hiteles és őszinte. Klassz volt, hogy ezekről is beszéltünk, és nem csak az előnyeiről.) 

Hét közben olvastam Brené Brown "Gifts of Imperfection"-jét, és ma reggelre jutottam el addig a fejezetig, ami a hálával foglalkozik. Két dolog is volt, amire felkaptam a fejem: egyrészt hogy a hálával kapcsolatban a tényleges, rendszeres gyakorlása volt a legfontosabb faktor, ami miatt működhet (köszi, tréning), másrészt amikor hálát érez valaki, akkor az egy olyan intenzív és sebezhető élmény, hogy ez okozhat szorongást, és ha valaki nem tudja jól kezelni az ilyen típusú érzéseket, akkor simán lehet, hogy negatív reakciót vált ki (az egyik konkrét példamondat szinte szó szerint az volt, amit én is gondoltam akkor meditáció közben: "acknowledging how  grateful I am is an invitation for disaster" - ha elismerem, hogy valami klassz történt, és hálás vagyok érte, azzal borítom a rendszert, és ki tudja, meg fog-e történni újra; ha elismerem, hogy ez fontos, és hálás vagyok érte, akkor nagyon fájdalmas lesz, ha a jövőben nem lesz ilyesmi - és semmi nem garantálja, hogy lesz, nem rajtam múlik). 

Most még csak itt tartok, de olvasom tovább, hogy lehet az ilyen gondolatokkal dolgozni, mindenestre zseniális érzés, hogy nem csak én vagyok ilyen fura és kicsavarodott, megvan az oka annak, hogy így gondolkodok, és nem én vagyok az egyetlen. Ami még nagyon tetszik a könyvben, hogy bizonyos pozitív dolgokat (remény, hála, öröm) nem, vagy nem csak érzelemként kezel, hanem cselekvésként, megküzdési módszerként; ezek olyasmik, amiket megtehetsz, nem pedig csak megtörténik veled, ha jók a körülmények. 

Brick by brick

 

Hà Nguyễn, Unsplash

Sose kezdek el anélkül bejegyzést írni, hogy képet választanék, sokszor ihletet/hangulatot/néha témát is ad, most viszont mire találtam valamit, ami tetszett, teljesen elveszett az eredeti gondolatfonal. Kivételesen elég jól bele is merültem a munkába, bár most kétszer egymás után sikerült egy billentyűkombinációval újraindítani a gépet, szóval azt az egy sor kódot harmadjára is írhatom le, ha végre visszakapom hozzá a felületet...
A január elejei végiggondolás-vonalhúzás óta fél szemmel azért figyelem, hogy mennyire rossz a munkahelyi helyzet, ha nem csak passzívan elfogadom, ami van, hanem kicsit próbálom megtalálni benne a jót, meg többet beleadni magamból, és egyelőre talán segített valamennyit; plusz a körülményeknek az a része, amire semmi hatásom, is mintha jobb irányba mozdult volna. 

Februártól úgy néz ki, visszatér a projektmeló is, szóval most arra is lesz lehetőségem, hogy ott finomhangoljam a munkamennyiség-szabadidő egyensúlyt (meg hogy elkezdhessek gyűjtögetni egy tengerparti nyaralásra, ami vagy összejön, vagy nem). Bölcsességfog-műtéttel legalább már biztos, hogy nem kell számolni, azok elfogytak, de azért reménykedek, hogy egyébként is egy picit tervezhetőbb időszak lesz, mint az őszi. Ma az online kvízezést is újrakezdjük, mondjuk a legújabb, kicsit több, mint két hetes csapattag még valószínűleg nem fog aktívan segíteni, de ha nem sírja végig, és a szülei tudnak koncentrálni, az már bőven elég hozzájárulás tőle :)

Wishlist

 

Lucrezia Carnelos, Unsplash

Kicsit könnyedebb téma, mint mostanában, csak van pár dolog, amire szeretnék lecsapni (és amivel végre elkezdhetem megtanulni az önjutalmazást, ha már annyiszor csúszok el rajta):

- számfestős kép- az élményfestés, ami ehhez a módszerhez hasonlónak tűnik, nem volt annyira jó, mint gondoltam, nem lehetett belemerülni az alkotásba, kicsit futószalag-szerűen mentünk végig rajta, hova milyen szín kerül, de hátha otthon, nyugiban jobb élmény lenne akkor is, ha vezetik a kezem (igazából csak beleszerettem a repülő villamosokba, és próbálom megindokolni, hogy miért akarom ezt a képet)
- Pfeil linókés - a mostani linóvágó eszközeim teljesen rendben vannak, a nagyon aprólékos-részletes mintákhoz viszont már nem elég profik, de ha stimmel, amit másoknál láttam, akkor ez tökéletes lesz hozzá
- a legfinomabb étcsoki, amit valaha ettem (még tavaly hozta a Mikulás :)
- Butterball, ami talán nem annyira látványos, mint a legtöbb Lush-fürdőgolyó, de imádom, hogy tetőtől talpig beburkol kakaóvajjal

... és a héten a komfortzóna-elhagyásom is megvolt, tegnap este részt vettem egy online workshopon a hálával kapcsolatban. Nagyon hasznos és izgalmas volt, de rájöttem, mennyire berozsdásodott az angolom, nem volt könnyű beszélgetni a többi résztvevővel... (egyébként a héten tart az Online Training Festival, érdemes körülnézni, nagyon sokféle témát lefednek az érzelmektől és kommunikációtól a design thinking-ig, és a legtöbb tréningre 8 euró alatt van a jegy, amit bőven megér).

Yeah, you got it bad sister, The ghosts/ got the best of you

 

Louis Droege, Unsplash

Lassan, de biztosan kezdek jobb lenni abban, hogy kibogozzam, adott pillanatban mire lenne igazából szükségem (és nem csak azt használom, ami az épp kéznél levő quick fix, mint a csoki vagy még pár rész sorozat), vannak kisebb sikerélmények, de most már megint eljött az a pont, ahol nyűgös vagyok, bármi is történjen, és egyértelmű, hogy ki kell szakadnom itthonról és az egész világjárvány-témakörből egy időre. Ha már a Tesco Disco vagy bármilyen végigugrálós koncert teljesen lehetetlen, és a margitszigeti futás is necces, legalább egy rakparton végigrollerezett délutánt szeretnék, egy olyan időszakot, amikor mozgásban vagyok, és nem gondolkodok. 

Még mindig vannak mondatok, amiket nagyon rosszul esik elolvasni és átérezni, amiből látszik, hogy még mennyire nem reálisak a magammal szemben támasztott elvárások, mint pl. a "You can't save the world" vagy a "You won't be liked by everyone", viszont még mindig vannak olyan mondatok, amik pontosan lefedik azt a megfoghatatlan kavargást, amit én biztos nem tudnék ilyen jól megfogalmazni, mint az "I’ve been shrinking, slowly becoming someone who wants to be understood by everyone, as if everyone has a vote, as if I can win the whole world over at last" (Heather Havrileski, nyilván), amivel megint megértek valami újat magamról, és ilyenkor, akármennyire is elegem van abból, hogy lényegében hetek (...hónapok) óta ülök egy szobában és gondolkodok, megint tudom látni a szépségét egy kicsit.

New rules

 

Foad Memariaan, Unsplash

Csütörtökre sikerült konkrét szabályokat összeraknom kevesebb+tudatosabb online jelenlét-témában, azóta is próbálgatom őket, van, ami viszonylag könnyebb, van, amit nagyon korlátozónak érzek (de sajnos hasznosnak is). Mindenképp több időm és energiám marad, csak néha ezzel se könnyű mit kezdeni, a kevesebb figyelemterelés és pótcselekvés miatt csak még hangsúlyosabb a bezártság és bizonytalanság (egy hírlevelet már kaptam a kormánytól oltás-témában, szóval kis lépésekben, de haladunk a kiszabadulás felé...)

Legalább végignéztük végre a Mandalorian második évadát (cuki, szerethető, de nekem nem volt meg benne az a wow-faktor, amire mások élménybeszámolója alapján számítottam), egy új hangszerrel bővült a háztartás (úgyhogy amikor nagyon elegem van mindenből, leülök Evil Morty-t tanulni ezzel a videóval), az elmúlt pár éjszakát végig tudtam aludni, újra elővettem a linót, készült pár oldalnyi art journal is - a mínusz helyett kezdek visszakapaszkodni legalább nullára, vannak szikrák, de egyelőre még mélyen, legbelül tart a téli álom. 

I don't wanna waste my time

 

ev, Unsplash

Mostanában a kreatív energiáim mintha elvonultak volna téli álmot aludni (logikusan végiggondolva lehet, hogy nem árt egy kis feltöltődés nekik, szóval próbálom nem túlaggódni), ezzel együtt az önismeret+életmód témák jobban megtalálnak, többet gondolkodok azon, mivel kellene még foglalkoznom, mit tudnék jobban csinálni, bár most még mindig elég limitált, amihez egyáltalán hozzáférek (vagy saját magamon, vagy a lakásba zárt mindennapokon tudok dolgozni, és kb. ennyi). 

Ha végignézem az elmúlt időszakot életmód-szempontból, akkor egy nagy vakfoltom van, egy olyan rész, ahol csak nagyon minimálisan próbálkoztam a tudatossággal, és ez az online töltött idő. Még mindig nagyon nehéz elfogadnom azt, hogy nem tesz jót, ha korlátok nélkül rászabadítom magam az internetre, kellenek szabályok, rutinok, jobb szokások, mert most nagyon sokszor jellemző az a "mindless scrolling", amiről már 2018-ban olvastam, és amiről pontosan tudom, hogy nem egy kellemes, alacsony energiaszintű szabadidős hobbi, hanem valami, ami lemerít, mégse tudom jobban csinálni. 

Tartottam napokat (de nagyon keveset), amikor egyáltalán nem neteztem, és mindig nagyon kisimultam tőle, mégse tudtam rendszeressé tenni, csak ritkán volt hozzá elég akaraterőm. Töröltem az Instagram appot a telefonomról, de laptopról mégis rendszeresen visszanézek, ha kicsit kevesebb alkalommal is. Próbálom a munkanapokat pomodorókra osztani, 25 percig munka és koncentráció, 5 percig pihenés- de ha ez a pihenés a képernyő előtti, akkor sokkal jobban elfáradok nap végére. Azért is nehéz jól csinálni ezt, mert nagyon összefonódott a hasznos a károssal: online keresek tippeket, tutorialokat és megoldásokat a munkámhoz, online tanulok mindenféle kreatív dolgot vagy inspirálódok mások alkotásaiból, online találok szuper és elgondolkodtató blogokat és cikkeket, filmes elemzéseket vagy kihagyhatatlan koncerteket, online kapcsolódok egy csomó emberhez, akivel másképp nem tudnék napi szinten beszélni; de online frissítem újra és újra robotpilóta-üzemmódban a facebook hírfolyamát, pedig pontosan tudom, hogy nem lesz rajta semmi érdekes, ahogy 5 meg 10 perce se volt, online nézem végig a sokadik random "top 10'-listát csak azért, hogy félúton leállítsam a videót, mert szembejött valami más, online járok vissza rendszeresen olyan felületekre, amiket igazából nem szeretek, de legalább valamilyen tartalom, és leköt pár pillanatra (és online olvasok bele néha a hozzászólásokba és veszítem el kicsit a hitem az emberiségben).  

Tudom, hogy nem lesz mindig akaraterőm hátralépni, és nem is fogom tudni instant megváltoztatni azt a rengeteg, elég mélyre rögzült szokást, ami miatt elfolyik a napom értelmetlen netezéssel, de úgy érzem, nagyon itt van az ideje, hogy legalább elkezdjem a munkát, most már rendszerbe foglalva, nem csak ötletszerűen. A motivációmban rengeteget segített B. egy félmondata, hogy úgyse fogom tudni legyőzni az algoritmusokat, amik eleve úgy lettek összerakva, hogy minél nagyobb függőséget okozzanak- ha tudatosítom magamban, mennyire utálom, amikor úgy érzem, kívülről, mások irányítanak, rögtön könnyebb lesz meggyőznöm magam arról, hogy nincs szükségem még öt percre facebookon.
Most még ott tartok, hogy bőven több a kérdés, mint a válasz (Mennyire drasztikus szabályok kellenek ahhoz, hogy hatásosak legyenek, de betarthatóak is? Mit kezdjek a felszabaduló idővel, hogy ne azt érezzem, lett egy óriási kráter a napom közepén? Mit csináljak, amikor már fáradt vagyok bármi hasznoshoz, de kiesik az online idővesztegetés? Mi az, amit meg akarok tartani, mert értékes?), de azt hiszem, ennek a hónapnak ez lesz a központi témája.

Not that Monday

freestocks, Unsplash

Nem is tudom, miért várom újra és újra, hogy ezek a januári hétfők olyanok legyenek, mint a fejemben (napfényben szikrázó hó, az új kezdet lendülete, friss füzet tele ötletekkel, kávé és lelkesedés és megújulás), már tavaly, sőt, valószínűleg azelőtt és azelőtt is csak végigvonszoltam magam rajtuk (főleg miután elmúlik a szülinapom, és tudatosul, hogy vége az ünneplésnek decemberig).
Lehet, hogy csak azért vagyok nyűgös, mert még mindig nem múlik a betegség, hiába élek kamillateán és húslevesen (már megint), és ha október óta a lakásba zárva lenni uncsi, betegen a lakásba zárva lenni nagyjából elviselhetetlen. Annyi jó azért volt a tegnapi napban, hogy megtaláltam az Eleanor Oliphant-ot Scribd-on, bár nem hangos-, hanem sima könyvben, úgyhogy be kell osztanom, mennyit olvasok belőle, hogy utána azért bírja a szemem a monitort; és az új kedvenc podcastemnek van egy HBO-s élő előadása is, magyarul feliratozva, úgyhogy végre meg tudtam mutatni B.-nek, most már érti, hogy ha ülök fülhallgatóval a fülemben, és rázkódok a nevetéstől, mi miatt van.

Már ezer éve halogatom, úgyhogy akármennyire is hiányzott a belső motiváció, a hétvégén leültem, és végre befejeztem a YearCompass 2021-re vonatkozó részét (csak nagyon óvatos terveim vannak, de legalább már előkerült egy-kettő), meg a tréning első hetét is, itt szintén nem volt Nagy Megvilágosodás, de egy kicsi azért igen, érzem, hogy haladok. 
Ma legalább a munkanap nem lesz átlagos, kimerészkedek a vadonba, ráadásul rollerrel, amiről már vannak sejtéseim, mennyire rossz ötlet (már novemberben is lefagyott az arcom), de nagyon kiakadnék, ha az összes 2020-as itthonülős óvatoskodásnak az lenne a vége, hogy most elkapom a vírust a BKV-n. 

I'm my own worst enemy

Linkin Park, Hybrid Theory

... a cím inkább a drámai hatás kedvéért (meg mert Linkin Park-idézetből sose lehet túl sok), egyébként meg ez most elég meta és ködös lesz, csak valami érdekeset fedeztem fel, ahogy ma kihangosítottam a gondolataimat.

A héten váratlanul lezárult egy terápiás folyamat, és mert az utolsó alkalmon azért nem volt mindenről szó, egy Word doksiba gyűjtöm azóta is a felbukkanó gondolataimat (próbálom elkerülni, hogy hajnalban azért forgolódjak álmatlanul, mert értelmetlen vitákba bonyolódok fejben), ma reggel pedig azzal az ötlettel ébredtem, hogy írok egy klasszikus szép hosszú "nem küldöm el, csak megfogalmazom, hogy tisztábban lássak" levelet annak, akivel most (legalább egy ideig) nem fogok beszélni. 

Teljesen feldobott a gondolat, neki is ugrottam (most járok 4+ oldalnál), az elején még nagyon vitt a lendület, viszont ahogy haladtam vele, úgy kezdtem egyre rosszabbul érezni magam- pedig bőven nem fröcsögés; olyasmi, amit szemtől szemben is vállalnék, érvelős, gondolkodós, kibogozós (ezt a részét kifejezetten élvezem is, szeretem, hogy le tudom tisztázni az érzéseimet), és bár a másik fél szempontjait is figyelembe veszi, alapvetően inkább az én érzéseimre és nézőpontomra koncentrál. Ezzel együtt se múlt a szorongás, és rájöttem, hogy nem tudom kizárni azokat a gondolatokat, hogy "csak kifogásokat keresel", "csak magyarázkodsz", "nem vállalod a felelősséget"- csak félhangosan, a háttérben, de ahhoz pont elég erősen, hogy rossz érzéseket okozzon. Sőt, ha kicsit jobban odafigyelek, ott van az is, hogy "a te dolgod lett volna megoldani, és kudarcot vallottál", ami aztán tényleg teljesen abszurd.

Félelmetes, hogy ha konfrontáció nélkül, csak saját magam előtt szeretném felvállalni a véleményemet, már akkor is jönnek ezek a sunnyogó beidegződések- hogy én vagyok felelős mások érzéseiért és problémáiért, hogy nincs jogom megvédeni magam vagy máshogy látni; hogy a család azt jelenti, mindent megteszek a másikért a kölcsönösség igénye nélkül. Egyik se olyasmi, amivel tudatosan egyetértek, de nem könnyű szabadulni tőlük. Már az is sikerélmény valamennyire, hogy elcsíptem őket, innen már sokkal könnyebb lesz máskor is észrevenni, ha teljesen kiiktatni nem is. Most pedig megyek, és valahogy befejezem a levelet, bár sose voltam jó a lezárásokban. 

Festékfoltos

 

Elég későn kaptam észbe, hogy szükségem lenne egy 2021-es határidőnaplóra (mert javíthatatlan optimista vagyok, és feltételezem, hogy csak tudom majd használni, meg mert a 2020-ast is jó volt visszaolvasni, már amikor egyáltalán írtam bele bármit is), január első hetére az első jelöltem már rég kifogyott (pedig egyszer korábban már volt anti-határidőnaplóm, és nagyon szerettem). Próbáltam végigmenni a "legjobb határidőnaplók magyar tervezőktől"-listákon, de sok minden már a az ott ajánlottakból se volt készleten (azt meg inkább hagyjuk is, hogy a NLC-s cikkben a leírásokba tett linkek nem a határiőnaplók oldalára irányítanak át, hanem random más NLC-s cikkekre...), és bár mindenképp magyar designertől szerettem volna valamit, extra válogatós vagyok, és valahogy egyik se volt az igazi (borító alapján malinovkáé az abszolút kedvenc- bár úgy látom, azóta nála is elfogytak-, csak a belső elrendezése nem jött be annyira), viszont amikor meglett a Papetri, már csak azt volt nehéz kiválasztani, hogy melyik a legszebb, mert igazából bármelyiket elfogadnám.

Két napja rendeltem, ma már hozta is a GLS, szupercukin becsomagolva, képeslappal, matricákkal, alig vártam, hogy elkezdhessem teleírni (azt meg pláne, hogy legyenek majd *igazi*, lakást elhagyós programjaim is... bár jövő héten be kell majd mennem az irodába, szóval az első kaland meg is van. Vagy valami olyasmi). Két évvel ezelőttig volt egy elég jó naplózós-szokáskövetős módszerem, lehet, hogy érdemes lenne leporolni, meg a már sokat próbálgatott héttervezést is rutinná tenni, hogy legalább valami megtörje a szürke-bekuckózós napok monotonitását. Sajnos a sétát/futást elfelejthetem egy ideig, nagy nehezen sikerült visszapasszolni az Alzának az elromlott futópadot (bár ma küldtek egy SMS-t, hogy nem kapták meg, mi lesz már, de az ügyfélszolgálat szerint ez semmit nem jelent), de hogy mikorra javítják meg... És oltásügyben sincs nagy mozgolódás, regisztráltunk, de valószínűleg még jó sokára kerülünk majd sorra- anya (az eü.-s munkája miatt) a hétvégén kapja, ami legalább jó hír.

Bday

 

Jason Richard, Unsplash

Ez akár egy jó szülinap is lehetne, mert
- lett egy szuper tortám (az összes fix cukormentes cukrászdánk kiesett az év eleje/házhozszállítás hiánya miatt, ezért egy teljesen új helyet próbáltunk ki, de megérte kockáztatni, nagyon finom, málnás-pisztáciás, és nem túl édes vagy édesítőízű)
- direkt felkeltünk korán, B. főzött kávét, rendeltünk bagelt, és rendes ünnepi reggelit tartottunk, hiába van hétköznap
- nyugis volt a munkanap, és bár a csapatösszetétel miatt ez a ritkánál is ritkább, de összejött egy klasszik lányos beszélgetés egy meeting alatt/helyett, táskákról és cipőkről és énidőről és önjutalmazásról
- a 32 egy klassz szám
- olyan emberekkel is beszéltem ma, akikkel már tervezem/halogattam egy ideje
- és reggel úgy pattantam ki az ágyból, hogy meglett a legújabb kedvenc projektem következő lépése- meg is írtam hozzá az e-mailt, és azóta is tűkön ülve várom a választ

... és azért mégse, mert
- eljutottunk arra a pontra, hogy a (szomszéd) babasírás átjárja a lakás minden pontját, és előző este órákig forgolódtam, mielőtt esélyem lett volna aludni (de holnap jönnek elkezdeni a hangszigetelést, ezt mantrázom magamnak azóta is)
- ezért és a fura betegség miatt teljesen kifacsartam keltem, konkrétan másnaposnak érzem magam, anélkül, hogy egy kortyot is ittam volna, és a kamillatea+zabpehely kombináción kívül mindenre rosszul reagál a gyomrom
- ijesztőek az amerikai hírek
- és megint volt egy nagy családi robbanás, ami mondjuk nem ért teljesen váratlanul, és akkor még azt hittem, hogy nem is ment nagyon mélyre, de most már kicsit jobban érzem az utórezgéseit (és még jó, hogy pont a releváns résznél tartottunk előző este, mert így kéznél van a gif, ami összefogla a történéseket)

Ezért a mai nap további programja inkább a takaró alatt bujkálás lesz, mint komolyabb partizás, de nagyon remélem, hogy legalább hétvégére javul majd a helyzet minden fronton.

Fekete lyuk

 

Marcus Dall Col, Unsplash

Nem az igazi eddig ez az évkezdés, főleg mert nem tudom eldönteni, beteg vagyok-e vagy sem, csak szenvedek a fél-tünetekkel már pár napja: pocsékul alszok, fáj a szemem, ami eléggé megnehezíti a kódolást, meg a koncentrációt úgy általában, és bármit eszek, kavarog a gyomrom, ami elveszi a maradék lendületemet is. Csak a takaró alatt akarok feküdni és podcasteket hallgatni, majd szólok, ha már készen állok valami normálisabbra. Óriási mázli, hogy a munka szépen lassan indul be, a csapat még nagyon újévi-ráhangolódó üzemmódban van, és elboldogulok egy lassabb tempóval, de ha nem lenne logisztikai rémálom táppénzpapírt szerezni, akkor nagy lenne a kísértés.

Haladunk a Gilmore Girls-minisorozattal,  nem rossz, de valahogy mintha egy negyven perces rész tartalmát próbálnák elnyújtani a másfél órás időtartamra, lassabb és bizonytalanabb a részek ritmusa, pedig a minisorozatnak és az extra hosszú epizódoknak pont az (lehetne) az előnye, hogy önmagában is kerek történetek állnak össze belőle.
(És személyes sértésnek veszem az egész "Lorelai, ti Luke-kal csak szobatársak vagytok, nem partnerek, mert nem házasodtatok össze"-kérdéskört, mert B. így is a legrandomabb- engem amúgy nem ismerő- emberektől hallgatja, hogy "szegény lány, hát titokban már mennyire kétségbe lehet esve, hogy nem veszed feleségül, csak azt a pillanatot várja, bármit is mond", és tiltakozhatok ellene minden.egyes.alkalommal, amikor csak felmerül, mert ja, létezik ilyen, van olyan lány, aki nem akar se esküvőt, se feleség lenni. Ez van. Nem random kívülállók fogják eldönteni, hogy egy kapcsolat erős/működőképes/boldog-e, valamilyen csak nekik fontos szempont alapján.)

Dream on

 

Alesia Kazantceva, Unsplash

Szóval, az egyik nagy felismerésem az volt, visszanézve az elmúlt évre, hogy a munkahelyem, amit nagyon sokáig álommelónak gondoltam, igazából már inkább pocsolya. Még mindig sokkal jobb, mint bármelyik hely, ahol valaha is dolgoztam (és több időt töltöttem itt, mint bárhol máshol), de már nem jó. Elkezdtem végiggondolni, hogy mi is történt (miután túlléptem az első reakciómon, ami szerint vagyok az örök elégedetlen, aki bármilyen szuper lehetőséget is kap, talál rá okot, hogy a negatívumokra koncentráljon)

- mi az, amit én vittem át, ami miattam probléma, és teljesen munkahely-független?
túlstresszelt apróságok, túl magas elvárások magammal szemben, imposztor-szindróma, halogatás
- mi az, ami megváltozott az elmúlt években, és amire semmi befolyásom nincs?
céges átszerveződések, szervezeti kultúra-változás, szakmai vezetők kiesése
kedvenc munkatársak elvesztése; közvetlen munkatárs, akivel nagyon nehezen tudok együtt dolgozni
- mi miatt volt álommeló eredetileg? változtak azóta a szempontjaim? 
óriási szabadság- ez még mindig megvan, a végtelen home office miatt talán jobban is
lehetőség arra, hogy profivá váljak egy teljesen új területen, türelem, tanulás, inspiráció a többiektől- ebből egy ideig nagyon sok volt, mostanában lényegesen kevesebb
valami olyat csinálni, amit alkotásnak, kreatívnak érzek, és sikerélményt ad - ez viszont mostanában már nem nagyon jellemző, inkább rutinfeladatok vannak, és ami kihívást jelent, azzal is nehezebb boldogulni ebben a felállásban
egy jó csapatba tartozni- most se olyan rossz a helyzet, de többen lettünk, és most már van olyan ember, akivel nehéz, ezért sokkal kisebbnek érzem az összhangot
- mi az, ami még mindig jó?
a közvetlen szakmai vezetőmnek nagyon sokat köszönhetek (és köszönhetünk csapatilag is), tavaly tőle jött kb. az összes szakmai inspirációm- de brutálisan le van terhelve, és nem akarok többet elvenni az idejéből a szükségesnél
a többiek elégedettek velem, rendszeresen kapok visszajelzéseket
még mindig szeretek kódolni, és kicsit azt is kezdtem látni, hogy milyen irányokba tudok elmozdulni
nincsenek irreális határidők, kapkodás (vagy csak ritkán és rövid ideig)
és persze minden alapja: a kiszámítható, biztos munkahely,  és az, hogy nincs hatással a helyzet a fizetésemre
- mi múlik rajtam? mi az, amit tehetek, hogy jobb legyen a helyzet?
tudok dolgozni azon, hogy kevésbé aggódjam és stresszeljem túl; és ne akadjak ki a munkatársam miatt, annyira semleges tudjak maradni, amennyire csak lehet
a napi feladataim mellett keresgélhetek, hogy szakmailag mit lenne még érdekes megtanulni és behozni -és, ami régi tervem, tudatosan építeni a magabiztosságomat 

... aztán 1-2 hónap múlva visszanézek, mi és mennyire vált be, és végiggondolom a következő lépéseket.

Meanwhile

 

William Foley, Unsplash

Elkezdtem végre az Éviránytűt, de még az előző év lezárásáig se jutottam el, és nagyon rossz kedvem lett tőle- akármilyen hasznos és tanulságos volt, még egy ilyen körre nem biztos, hogy készen állok, plusz már látszik, hogy mi az egyik terület, amin biztos, hogy változtatnom kell, mert túlsúlyban van a negatív, és nem lesz egyszerű. Azt mindenesetre megígértem magamnak, hogy soha többet nem fogom annyira túlvállalni magam, mint október-novemberben, most már ismerem a határaimat, és tiszteletben fogom tartani őket.

Közben végeztünk a Gilmore Girls 7. évadával (nekem gyerekkorból teljesen kimaradt, és később is sikeresen távol tartott tőle a Szívek szállodája név, de pár éve Netflixen mégiscsak adtam neki egy esélyt, és nagyon megszerettem; B.-éknél gyakran ment a háttérben, de nem emlékezett már pontosan a történetre, így lett belőle tökéletes decemberi közösen nézős, bekuckózós sorozat), és megállapodtunk benne, hogy kettőnk közül B. az igazi romantikus (én vagyok az, aki allergiás a meglepetés lánykérésekre mint műfajra és a "párkapcsolati problémák? a srác előkap egy gyűrűt, és minden meg van oldva"-történetszálakra, és bár Rory karakterét most sokkal kevésbé szerettem, mint az első végignézéskor, nagyon egyetértettem a döntésével; B. szerint ha tényleg szeretsz valakit, igent mondasz, amikor megkéri a kezed, és pont).
Mindenesetre a sorozatzáró rész miatti izgalmakat teljesen felülírta, hogy egy pók úgy döntött, ő se szeretne kimaradni a történésekből, ezért a plafonról leereszkedett B. feje mellé, szemmagasságba, és valószínűleg várta, hogy adjunk neki egy kis helyet a kanapén, vagy valami- B. pánikszerűen menekült, a pókra pedig elég volt csak határozottan rászólni, és már mászott is vissza a plafonra, bár nem lehetett túl jó a véleménye rólunk. Vége lehetne már az itthonülős időszaknak, határozottan kezd egyre furább lenni. 

Leaf in the stream of creation

 

Nyugis, regenerálódós napok ezek- amennyire feldobott szilveszter éjfél után az új kezdet, annyira múlt el másnapra a tiszta lap-hangulat, inkább csak folytatom azt a pihenést, amit karácsony után kezdtem el, és ami egyébként zseniális érzés. Éves dilemma, hogy kommenteljek-e Lucia kívánság-posztjához, de, ahogy valaki más is írta, amikor direkt nem írt, jobb volt a megvalósulási arány, és hát... tartok az Univerzum értelmezésétől :) Valamit akarhat egyébként, mert bár nem tudom, ez alapvetően jó jelnek számít-e, de két napon belül a harmadik színész bukkan fel a Dirk Gently-sorozatból valamilyen formában (az egyik podcastban, amire rákattantam, Elijah Wood volt a vendég, még 2015 környékén, és mondta, hogy épp Vancouverben forgat, ami valószínűleg még valamelyik korábbi Dirk-rész lehetett; az újévi Taskmasterben John Hannah volt az egyik résztvevő, aki a második évad egyik zseniális főgonosza; az Altered Carbon-ban pedig az egyik Rowdy 3-t szúrtam ki) - everything is connected? Vagy csak simán újra kellene néznem?