 |
| Louis Droege, Unsplash |
Lassan, de biztosan kezdek jobb lenni abban, hogy kibogozzam, adott pillanatban mire lenne igazából szükségem (és nem csak azt használom, ami az épp kéznél levő quick fix, mint a csoki vagy még pár rész sorozat), vannak kisebb sikerélmények, de most már megint eljött az a pont, ahol nyűgös vagyok, bármi is történjen, és egyértelmű, hogy ki kell szakadnom itthonról és az egész világjárvány-témakörből egy időre. Ha már a Tesco Disco vagy bármilyen végigugrálós koncert teljesen lehetetlen, és a margitszigeti futás is necces, legalább egy rakparton végigrollerezett délutánt szeretnék, egy olyan időszakot, amikor mozgásban vagyok, és nem gondolkodok.
Még mindig vannak mondatok, amiket nagyon rosszul esik elolvasni és átérezni, amiből látszik, hogy még mennyire nem reálisak a magammal szemben támasztott elvárások, mint pl. a "You can't save the world" vagy a "You won't be liked by everyone", viszont még mindig vannak olyan mondatok, amik pontosan lefedik azt a megfoghatatlan kavargást, amit én biztos nem tudnék ilyen jól megfogalmazni, mint az "I’ve been shrinking, slowly becoming someone who wants to be understood by everyone, as if everyone has a vote, as if I can win the whole world over at last" (Heather Havrileski, nyilván), amivel megint megértek valami újat magamról, és ilyenkor, akármennyire is elegem van abból, hogy lényegében hetek (...hónapok) óta ülök egy szobában és gondolkodok, megint tudom látni a szépségét egy kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése