Meanwhile

 

William Foley, Unsplash

Elkezdtem végre az Éviránytűt, de még az előző év lezárásáig se jutottam el, és nagyon rossz kedvem lett tőle- akármilyen hasznos és tanulságos volt, még egy ilyen körre nem biztos, hogy készen állok, plusz már látszik, hogy mi az egyik terület, amin biztos, hogy változtatnom kell, mert túlsúlyban van a negatív, és nem lesz egyszerű. Azt mindenesetre megígértem magamnak, hogy soha többet nem fogom annyira túlvállalni magam, mint október-novemberben, most már ismerem a határaimat, és tiszteletben fogom tartani őket.

Közben végeztünk a Gilmore Girls 7. évadával (nekem gyerekkorból teljesen kimaradt, és később is sikeresen távol tartott tőle a Szívek szállodája név, de pár éve Netflixen mégiscsak adtam neki egy esélyt, és nagyon megszerettem; B.-éknél gyakran ment a háttérben, de nem emlékezett már pontosan a történetre, így lett belőle tökéletes decemberi közösen nézős, bekuckózós sorozat), és megállapodtunk benne, hogy kettőnk közül B. az igazi romantikus (én vagyok az, aki allergiás a meglepetés lánykérésekre mint műfajra és a "párkapcsolati problémák? a srác előkap egy gyűrűt, és minden meg van oldva"-történetszálakra, és bár Rory karakterét most sokkal kevésbé szerettem, mint az első végignézéskor, nagyon egyetértettem a döntésével; B. szerint ha tényleg szeretsz valakit, igent mondasz, amikor megkéri a kezed, és pont).
Mindenesetre a sorozatzáró rész miatti izgalmakat teljesen felülírta, hogy egy pók úgy döntött, ő se szeretne kimaradni a történésekből, ezért a plafonról leereszkedett B. feje mellé, szemmagasságba, és valószínűleg várta, hogy adjunk neki egy kis helyet a kanapén, vagy valami- B. pánikszerűen menekült, a pókra pedig elég volt csak határozottan rászólni, és már mászott is vissza a plafonra, bár nem lehetett túl jó a véleménye rólunk. Vége lehetne már az itthonülős időszaknak, határozottan kezd egyre furább lenni.