The one who helps

 

Lina Trochez, Unsplash

Tumblr-en jött szembe ez a gondolatmenet valakitől (aki tudja magáról, hogy ez így nem jó neki, de úgy érzi, nem képes változtatni rajta) : 

" I always always always know better but always always always give the benefit of the doubt and the opportunity to be proven wrong. Doing so always screws me over and bites me in the ass and gives me more things to work through and heal from, but I’d rather be the girl who gives people a chance than the girl who thinks no one deserves one. (...) Still, I just cannot do that to other human beings, even when I know I should to protect myself; it makes me feel so awful, so sick, and so guilty. (...) This is simultaneously something that makes me love myself and absolutely despise myself at the same time. And I have no idea what to do about it. I suppose all I can do is keep overextending kindness and hope that one day it’s not for nothing."

Fájdalmasan ismerős, ahogy gondolkodik, nagyon sokáig én is úgy éreztem, hogy adnom *kell* másoknak még egy és még egy és még egy esélyt, akkor is, ha nekem rosszat tett, csak mert egy jó ember ezt csinálja, és én jó ember vagyok; csak mert pontosan éreztem, hogy a másiknak mire lenne szüksége, és nem tudtam megtenni, hogy nem adom meg neki. Most pedig elképesztően felszabadító, hogy nem jön könnyen, de tudok nemet mondani, ha már nem bírom vagy ha úgy tűnik, a száz elpazarolt esély után valaki szeretne egy százegyediket is.

Most már jobban látom, hogy mennyire fekete-fehér ez a gondolkodásmód: csak azért, mert nem kap mindenki mindig esélyt, nem jelenti azt, hogy senki sem kap, és nem jár mindenkinek kedvesség, mert nem korlátlan a kapacitásom. Én ugyanúgy a saját felelősségem vagyok, sőt, inkább, mint mások, és nem attól leszek jó ember, hogy összetörök, miközben mások problémáit oldom meg. (Igen, tudom, hogy volt már erről szó a blogon, azzal, hogy írok róla, egy kicsit magamban is erősítem, mert viszonylag friss változás, és szeretném, ha rögzülne). Ha érzem, hogy valami káros, akkor nem csak annyit tehetek, hogy folytatom, és reménykedek benne, hogy egyszer varázslatosan minden rendbejön (úristen, de sokáig csináltam ezt), hanem van terem arra, hogy változtassak a saját reakcióimon, és legalább magammal egészségesebb legyen a kapcsolatom.

(Ezt meg Rókának sok szeretettel.)