keep on playin our favorite song

 

Azt hiszem, hosszú ideje először alulbecsültem, hány ember jön el a Budapest Parkba (és hányan fognak már több, mint egy órával előtte sorban állni), így most nem első sor lett a Queens of the Stone Age-re, hanem második, de viszonylag jó helyen (egy vonalban Mikey mikrofonállványával), ahonnan nem is terveztem mozdulni a koncert legvégéig.

Most is voltak tökéletes pillanatok (I Appear Missing élőben! meg persze az új album dalait is jó volt hallani, miután végre rendesen hallgattam+ megszerettem az In Times New Roman-t az elmúlt pár hétben), de a 2018-ashoz képest valami mégis hiányzott... nagyon nehéz megfogalmazni, mert a dalok nagyon jól szóltak, de mégis kicsit más volt a kisugárzás mondjuk a múltkori Biffy-hez képest (ami egyelőre marad  az idei nyár koncertje), lehet, hogy egyszerűen túl régóta csinálják már ezt, de valahogy inkább "rocksztárt játszok egy B-kategóriás hollywood-i filmben" jött át, mint valódi lelkesedés. A helyén volt minden, darabszámra oké volt, kifejezetten erős setlistet raktak össze, amitől még el is kanyarodtak az egyébként szuperlelkes közönség kérésére, de akkor se volt benne a levegőben az, amire a múltkoriról emlékszem. 

Ami viszont pozitív változás a korábbiakhoz képest, hogy simán felvettem a s.k., egyedi overálomat, a világ legpirosabb rúzsával, és mégse feszengtem egy pillanatig se, jól voltam a bőrömben úgy, ahogy akkor voltam. Leírva olyan egyszerűnek tűnik, és mégis, ez egy olyan állapot, amit 36 év alatt nagyon kevésszer sikerült összehozni- de mostanában talán egyre gyakrabban. 

a dose of emotion sickness

 

Diego Alves, Unsplash

A második körös forgalmi vizsgára már egy fokkal nyugodtabban érkeztem (mondjuk az se ártott, hogy előtte tudtam aludni, nem kellett 6-kor kelnem, és még a korábban tanult mindful/grounding gyakorlatokat is tudtam csinálni a metrón, büszke lesz rám a pszichológusom), és most a szerencse-faktor is kiegyenlítődött, kifejezetten jó fej volt a vizsgabiztos. Megint majdnem sikerült a parkoláson elcsúszni, mert ebben volt a legnagyobb különbség a megszokott autóhoz képest, teljesen más ívben fordult, de két javításból még valahogy vissza tudtam hozni... úgyhogy van egy jogsim! Még várni kell, amíg befut, de akkor regisztrálok is greengo-ra, és kezdem a körözést a környéken.

Nagyon érdekes hullámvasút volt ez a vezetni tanulás, viszonylag sokáig kényelmetlen és félelmetes maradt (annak ellenére, hogy a világ legjobb oktatóját fogtam ki, aki végig hitt bennem), és azt se volt könnyű kezelni, hogy amikor végre jobban összeállt egy-egy részfolyamat, akkor még mindig volt millió másik, amit ki kellett csiszolni, és nem javultam lineárisan hétről hétre, egyenletes tempóban, előre kiszabott (és sokszorosan túllépett) határidőig. Az rengeteget számított, hogy az elmúlt pár hónapban már tudtam akár heti többször is órákra járni (és abban reménykedek, hogy így az egyedül vezetésbe is bele tudok majd rázódni), és az esetek túlnyomó részében már kifejezetten élveztem, de mindig jött egyvalami, amit benéztem... és gondolom, ilyen a jövőben is lesz, de azért még mindig rengeteg és folyamatos koncentráció kell ahhoz, hogy jól csináljam. 
A kacskaringós ide vezető utat leszámítva viszont óriási sikerélmény megváltoztatni magamról egy ilyen mélyen rögzült "ez nekem biztosan nem menne"-dolgot, és megtanulni valami gyakorlatit és kézzel foghatót.

Most persze végtelen a listám, hogy hova kalandozunk majd B.-vel, ha már készen állok a nagyobb távokra, és arra is nagyon kíváncsi leszek, mennyire lesz hatalmas különbség először úgy autóba ülni, hogy már 100%-ig az én felelősségem, ami történik... 

summer glimmers

 

Ethan Robertson, Unsplash

Oké, a hét nagy részének pont nem olyan hangulata volt, mint ennek a képnek, de azért össze tudok szedni jó dolgokat (ha nagyon próbálkozok):

- hétfőn lesz a következő forgalmi vizsgám, és mivel nagyon túltelített az oktató, úgy volt, hogy addig már nem tudok menni hozzá, de váratlanul valaki lemondta szerda reggel az időpontját, amire le is tudtam csapni (... és nem is felejtettem el mindent, bár picit berozsdásodtam)
- végre eljutottam a Lukácsba (így 10+ év Bp után), annyira hangulatos volt ázni az óriási fák alatt, biztos megyek még idén nyáron
- a kezdeti közepes lelkesedés után teljesen rácsúsztam a Murderbot-ra (sweet: szuper volt a pénteki évadzáró, és berendelték a második évadot is, bitter: nem lehet tudni, hogy mennyit kell majd várni rá)
- tegnap B.-t is elvittem a menhely-cicákhoz, és imádta őket (meg a cicák is őt), biztos megyünk még közösen
- jövő szombaton tesómmal megyünk a Queens of the Stone Age-re a Parkba, de addig is hangolódásként tegnap este végig tudtam nézni a livestreamet a Pohoda fesztiválos koncertjükről (és ami extra meglepő volt, kivételesen tök jó fej emberek gyűltek össze a kommentszekcióban is, ilyet még nem is nagyon láttam)
- találtam egy grafitceruza illatú parfümöt!
- amikor elkezdtem varrni, az volt az álmom, hogy saját linóprint-mintás anyagból csinálhatok majd ruhákat, és úgy néz ki, ez jövő héten meg is valósul, a linóminták készen vannak, és az elrendezést is megterveztem, már "csak" meg kell valósítani

space in the in-betweens

 

Jubéo Hernandez, Unsplash

Oké, sorozatban ez már a második bejegyzés, ami megíratlanul a piszkozatban marad, és csak egyre nehezebben és nehezebben veszem rá magam, hogy foglalkozzak vele, szóval most kivételesen csak egy dologra fogok koncentrálni egészen addig, amíg nem végzek vele...

Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, hogy (munka szempontjából) leginkább a semmiben lebegtem, eddig többnyire volt tervem és irányom, most viszont nincs meg az a pici szikra, ami mutatná, merre kellene tapogatózni - ami olyan szempontból nem is óriási katasztrófa, hogy álláslehetőségek se igazán vannak, aminél pedig végül rászánom magam a jelentkezésre, onnan nulla a reakció, szóval nem érzem azt, hogy bármiről is lemaradnék. Azt nehéz eldönteni, hogy ez most egy "tanuld meg kezelni a bizonytalanságot"-időszak vagy csak túl kényelmes a munka-stressz nélkül létezni, és meggyőzöm magam róla, hogy jól van ez így, mindenesetre most ezerszer könnyebben megy megélni a pillanatokat, mint amikor legutóbb itthon ragadtam hosszabb időre.

Azért az látszik, hogy amibe figyelmet és energiát teszek, az elkezd eredményeket is hozni, perpillanat ez éppen a varrás, ahol múlt héten elkészültem az eddigi legbonyolultabb ruhadarabbal, amit azóta szerettem volna a magaménak tudni, mióta felfedeztem a Lucy&Yak-ot, és amiről tudtam, hogy boltban esélytelen venni: varrtam egy overált. Ez is olyasmi, ami a fejemben lebegett már egy ideje, de csak akkor öltött konkrét formát, amikor a webshopban megláttam egymás mellett ugyanannak a mintás pamutvászonnak a sötét és a világos hátterű változatát, onnan viszont annyira tetszett, amit elképzeltem hozzá, hogy muszáj volt végigcsinálnom (és a próbadarab is meglepően jól sikerült... harmadjára legalábbis, úgyhogy viszonylag nyugodtan vágtam bele a végleges anyagokba is, és még láthatatlan cipzárat is megtanultam varrni). 
A legmeglepőbb, hogy tényleg olyan lett, amilyennek szerettem volna (ami a kreatív projektek töredékében sikerül), sőt, annak ellenére, hogy semmilyen szempontból nem átlagos cucc, simán hordható, azóta már többször volt rajtam utcára, és egyáltalán nem éreztem semmilyen feszengést - lehet, hogy lassan megtanulom a helyén kezelni a s.k. ruhadarabokat.

A forgalmi vizsga viszont elsőre nem sikerült, jövő héten újra próbálkozok, és nagyon reménykedek benne, hogy már nem fogom annyira szétizgulni magam (meg hogy normálisabb lesz a vizsgabiztos, mert amit nem én tettem traumatikussá az első körben, azt sikerült neki). Ezzel együtt az egy hatalmas eredmény, hogy nem tudta megrengetni az önmagamba vetett hitet- szerintem tudok vezetni, az oktatóm szerint is tudok vezetni, most már csak egy kis szerencsére van szükség ahhoz, hogy erről papírom is legyen végre (és nyilván akkor jöhet az óvatos, lépésről-lépésre rutinépítés).