Shed

 

Shiqi ZHAO, Unsplash

Mostanában meglepően sokszor szembejön a kínai újév és a kígyó-> ló váltás, bár lehet, hogy csak azért veszem észre, mert nagyon rám férne egy nagy adag új lendület, kezdet vagy egy új irány. Ezzel együtt a kígyó-részt azt hiszem, túl is teljesítettem, a terápia kapcsán nagyon sok mélyen rögzült hiedelemmel próbálok szembemenni, szép lassan letenni azokat, amiket már kinőttem és csak akadályoznak. Tudni eddig is tudtam róluk, azt hiszem, legalábbis gondolati szinten nincs olyan sok új információ, kevesebb az elemzés/rágódás és villanykörte-pillanat, mint amihez hozzászoktam, cserébe viszont sokkal több az *igazi* változás, még ha szabad szemmel szinte láthatatlan is, de érzem, hogy összeadódnak. 

Olyasmikről van szó, amiket mostanában az interjúk kapcsán jól tudok gyakorolni, például hogy nem minden téthelyzet élet-halál kérdése, és hogy nem minden áron megfelelnem kell az elvárásoknak, hanem önmagamnak lenni, és akkor megtettem mindent, amit tudtam. Ezek leírva extra egyértelműnek és közhelyesnek tűnhetnek, de pont ez a nehéz az ilyen hiedelmekben: egyértelmű, hogy túlzás és nem működik, de pont nem a logikus részem ragaszkodik hozzájuk nagyon erősen. Mélyről jönnek, ezerszer bevésődtek, nem instant kiradírozhatóak, de már azt sem érzem, hogy teljesen tehetetlen lennék velük kapcsolatban, és soha nem változhatnak meg. Nagyon sok minden a helyére került mostanában, de még mindig rengeteg a mozgó rész, és most nem is tudom, hogy pontosan hol fogok kilyukadni pár hét vagy hónap múlva.

Nothing else matters

 

Történelmi jelentőségű pillanat: Fiona ma felugrott az ölembe, és dorombolt. Fényes nappal, teljesen önként. Eddig még csak hasonlóra se volt példa (főleg éjszaka barátkozik, de akkor is szigorúan a saját feltételei szerint), úgyhogy a mai egy automatikusan jó nap, akármit is jelezzenek vissza az interjúról.

Update: ezzel együtt nem bántam volna, ha nem egy elutasító emailt kapok... de mindegy, úgy tűnik, még tovább húzódik az álláskeresés.

cautious

Philipp Deus, Unsplash

Szépen-lassan-óvatosan mintha kezdene visszatérni az életkedvem, legalábbis tegnap már sokkal több volt belőle, mint hét elején, és az is jót tett, hogy pár nap késéssel, de kipipáltam a januári kiállítást (Lowbrow Goes On a Deák17 Galériában, ingyenes és nagyon érdekes, érdemes benézni). A héten volt egy utolsó körös interjúm (személyesen, amire nem volt példa vagy... 8 éve?), szimpik voltak, de egyáltalán nem IT-s munkakör, úgyhogy lehet, hogy februárban nagyon megváltozik minden. 

leporol, továbbmegy

 

Bence Balla-Schottner, Unsplash

Nem pont olyan lett a január, mint amilyennek szerettem volna- meglepően nagy lendülettel indult, aztán az utolsó 2 hete egy elhúzódó félig-meddig-betegséggel telt, amitől csak nyűgösebb és nyűgösebb lettem, és mostanra már úgy érzem, le vagyok maradva mindennel, a motivációm pedig nagyjából nulla.
(Az amúgy tetszik, hogy az "új év, új kezdet, változtass most mindenen"-narratíva helyett mennyivel több az "ez még a hibernáció és a nyugi ideje"-szemlélet, így egy kicsit könnyebb volt belenyugodni a csökkent fordulatszámba). 

Objektíven amúgy nem olyan vészes a helyzet, vannak konkrét sikerélmények (... nem, munkám még mindig nincs, de a költségvetés megtervezésében és betartásában rengeteget fejlődtünk, és megkötöttem életem első hordható sálját), egy csomó jó könyvet olvastam és filmet néztem, majd biztos írok ezekről is, csak előbb múljon ez a mentális szürkeség.