2020. augusztus 29., szombat
Time travel
2020. augusztus 28., péntek
Can I kiss your dopamine / can i pet your wolverine
Pao Edu, Unsplash |
2020. augusztus 27., csütörtök
Napsárga
Marko Blažević, Unsplash |
Ma már mintha több fény szűrődne be, legalább a nap kezdete jobb egy kicsit- vigyázok magamra, amennyire tudok, mangót kockázok a zabkására, és egyelőre marad a nagy bögre gyümölcstea a kávé helyett, akármennyire is hiányzik. Meditálok, befelé figyelek, adok teret annak, ami most éppen történik. Nem sürgetem magam, nem akarok túllenni rajta. Itt vagyok.
2020. augusztus 26., szerda
Through
2020. augusztus 25., kedd
Feels like me
Óriáscsiga
2020. augusztus 23., vasárnap
Tiptoe
Rasheem Kemy, Unsplash |
Recap
Jaco Pretorius, Unsplash |
Nagy vonalakban az volt a tervem, hogy ezen a héten nem blogolok, szabadságon vagyok, de eljött az a pont, hogy random Word-doksikba írok le töredék-mondatokat, amikről pontosan tudom, hogy utólag ötletem se lesz, mit akartam kihozni belőle, szóóóval... legyen, összehozok valamit ide.
Nyaralás: az első napban, bár ezzel együtt is élveztem, de azért voltak döccenők: teljesen kiütöttük magunkat a több órás rollerúttal (elképesztően büszkék voltunk magunkra, oké, csak Szentendre, de akkor is, megcsináltuk), és a hotel-wellness is csak részben működött (de legalább rajtunk kívül max. 1-2 ember volt bent), a svédasztalos vacsiról kiderült, hogy csak azt hittük, hogy benne van a csomagban, de nope... és 11-kor már aludtam. A második nap, ami "a" nyaralós nap volt tulajdonképpen, viszont szuperül alakult: B. talált programokat (szeretek szervezkedni, de azt egy picivel jobban szeretem, amikor B. annyira lelkes, hogy ő dob be javaslatokat), grillkaját ettünk a Duna-parton a Kacsakőben, amit már odaúton kinéztem, pezsgőt ittunk szederrel a hotelteraszon, és két kört is szaunáztunk, csak mert megtehettük.
Ja, és (szerencsére csak estefelé, de ) bejött a képbe egy olyan családi dráma, amitől többé-kevésbé év eleje óta parázok "ez tart ébren hajnali kettőkor"-módon - ehhez képest egész higgadtan le tudtam reagálni, de a gondtalan-önfeledt kikapcsolódás itt beleállt a földbe, innentől a legjobb, amit tudtam, hogy a felszínen egyben tartottam magam és kizártam ezt az egészet, a konstans összeszorult gyomor maradt, de nem beszéltem róla, nem pörögtem rajta (annyit), és próbáltam még kihasználni azt a kis időt, amink maradt.
A hazafelé rollerút egy fél fokkal még menőbb volt, mint odafelé (és kicsit csökkentette a nyaralás vége miatti szomorúságot), egész jól átmosott a suhanás a nyári napsütésben, tartható szintre szorította vissza a kétségbeesést, amit amúgy kerülgettem.
Azóta: már indulás előtt nagyon szerettem volna belevágni a múlt hét végén vett ruhák átalakításába (annyira más érzés így körülnézni boltokban, hogy nem olyasmit keresek, ami eleve tökéletesen áll, hanem inkább alapanyagokat, amikkel tudok kísérletezni - mindig is jobban tetszettek a pasipólók, most megnézem, tudok-e belőle hordható női felsőt csinálni), és bár szigorúan nem vittem magammal semmilyen kreatív projektet, Szentendrén sikerült szereznem új ceruzákat és vázlatfüzetet, úgyhogy akármilyen fáradt is voltam, persze muszáj volt kipróbálnom őket még a visszaérkezés napján. Tulajdonképpen úgy húztam magamra vissza a karantén alatt tökéletesre csiszolt mikrovilágomat, mint egy takarót- nem akartam most mást csinálni, csak azért, mert ez a nyaralós hét, igazából pont ezt akarom csinálni máskor is, ha olyan bosszantó apróságok, mint mondjuk a munkám, nem szól közbe. Nem mondom, hogy bármilyen zent sikerült volna elérnem, vagy igazából megfeledkezni a családi problémákról, de nem is zuhantam össze teljesen- rendben *akarok* lenni, túl *akarok* lépni rajta, de tudom, hogy még nem tartok ott. Ezért kicsit felemás az egész, bizonyos szempontból pont olyan szuper a hét, mint szerettem volna, bizonyos szempontból csak egy átlagos hét, bizonyos szempontból szörnyű és kiborító, ez a három keveredik különböző arányokban a különböző pillanatokban.
2020. augusztus 16., vasárnap
Mozaik
Patrick Hendry, Unsplash |
Nagyon rám fért már a szabadság, ami hivatalosan tegnapelőtt este kezdődött meg, csak akkor éreztem, hogy mennyire, amikor hiába lett péntek este, nem jött a felszabadultság, nem jött az izgalom a ( csak pár napos, csak közeli, de akkor is) nyaralás miatt, semmi, csak ugyanaz a szürke-szomorú-átláthatatlan érzés, ami velem volt az elmúlt hónapban, talán már nyár eleje óta.
Hagytam magam szétesni, nem sportoltam semmit egy hete (mindig csak utólag lepődök meg, hogy mekkora a különbség, mennyire oldja a két-három alkalom intenzív mozgás azt a szorongást és feszültséget, ami egyébként állandó háttérzajként beköltözik a fejembe), túlzásba vittem a jó és rossz dolgokat egyformán, és aztán csodálkoztam, hogy nem találom az egyensúlyt... sőt, azt se igazán, hogy mászhatnék ki innen.
Az egész nyarat áthatotta eddig a FOMO, ezerszer jobban, mint máskor- kimaradok a külföldi utazásból, a tengerpartból, az új helyek felfedezéséből, a koncertekből, a fesztiválokból, a strandolásból, abból, hogy elég időt töltsek odakint. Eredetileg úgy futottam neki a júniusnak, hogy ez egy minimalista, de szuper nyár lehet, sokkal több szabadidővel, sokkal kevesebb háttérzajjal, végre kicsit kiszabadulunk a lakásból a tavaszi extraszigorú karantén után... de aztán ahogy teltek a hetek, egyre inkább az került fókuszba, hogy mi minden *nem* történik, egyre nyugtalanabb lettem, és erre rétegződött rá egy csomó egyéb negatív történés, amire nem sok befolyásom volt, csak próbáltam csökkenteni azt, amennyire hatással van rám. Így ahelyett, hogy megélném ezeket a heteket- a stresszel és drámával és napsütéssel és kalandokkal együtt-, egyre jobban bezárkózok a szombámba, egyre nagyobb a különbség aközött, ami van, és amit terveztem, hogy lehetne, és emiatt egyre tehetetlenebbnek érzem magam.
Minden pillanatban ott mocorog a gondolataim közt, hogy "ennek nem ilyennek kellene lennie"- és ez ad egy akkora plusz nyomást szegény kis két éjszakás szentendrei útra, "a" nyaralásunkra, ami egyébként nagyjából csoda, hogy összejött az aug.20-i héten, hogy már előre ki vagyok akadva miatta, mert úgyse fogom tudni *annyira* élvezni, ekkora elvárásoknak semmi nem tud megfelelni.
Tudtam, hogy valahogy meg kell javítanom magam, de tegnap csak próbáltam nem teljesen elveszni az önsajnálatban, és adni magamnak egy kis időt arra, hogy egyáltalán kibogozzam, miért érzem magam ennyire rosszul. Ma már kezd tisztulni a kép, egy kicsit motiváltabban ébredtem, és nagy terveim vannak a nyaralás előtti utolsó pihinapra:
- kicsit jobban beleásni magam a Myers-Briggs-személyiségtípusok működésébe, mert tegnap nagyon érdekes cikkeket találtam
- végre beszállni az új Middlemist Red-album támogatásába (olyan jó lenne, ha ebben a nehéz időszakban is születhetne új zene, remélem, sikeres lesz a kezdeményezés)
- átnézni az eddigi heteken készült fotókat, végiggondolni, milyen is volt eddig ez a nyár igazából
- online detoxot tartani, legalább a social media-vonalon
... utána pedig irány Szentendre, és próbálom megélni, amennyire csak tudom.
2020. augusztus 13., csütörtök
Commitment to joy
Look at me
2020. augusztus 12., szerda
Reactions
Marylou Fortier, Unsplash |
És még két apróság, ami szembejött mostanában online, és eszembe jutott róla pár gondolat:
Egyrészt: Tudatos Vezetés- A te felelősséged, amit beviszel a munkahelyre
Kicsit túlzásnak vagy megjátszósnak tűnhet az egész "vállalj felelősséget az energiákért, amiket ide behozol"-gondolat, de ha valaha volt olyan munkatársatok, aki egész nap csak puffogott, panaszkodott és drámázott (nekem van, ezért is csillant fel a szemem a gondolatra), akkor tudjátok, hogy mekkora különbség lesz csak egyvalaki miatt is az egész csapat hangulatában... szóval tulajdonképpen egyetértek, ha beviszel valahová egy csomó, korlátozás nélküli negativitást, akkor nem rossz, ha valami felhívja a figyelmet rá, hogy egyrészt ezekért te vagy a felelős, a te hatáskörödbe tartoznak, másrészt hatással vannak a körülötted levőkre, nem ugyanolyan, mintha csak gondolatban futnád ezeket a köröket.
Én se vagyok az, aki egész nap mosolyog és mindenkivel szuperkedves, egyszerűen azért, mert megjátszás nélkül nem tudnék így viselkedni, nem ez jön belőlem természetesen- de a többiektől se várnám, hogy extra pozitívak legyenek, de azt igen, hogy legyenek annyira felnőttek, hogy tudják, mennyi az a belső drámáikból, ami a környezetre tartozik, mi az, ami már energiavámpírkodás vagy önmagát sajnáltató játszma.
Másrészt: Párkapcsolat és sorozatnézés
"A klienseim közül egyre többen mesélnek arról, hogy a nap fénypontja az esti sorozatnézés, összekucorodva a párjukkal a kedvenc rágcsálnivalót ropogtatva. A probléma, amiért eljönnek hozzám, leginkább szexuális jellegű, nem kívánják egymást. Nem motiváltak a kapcsolatban, de a kapcsolaton kívül sem, sokszor nem tudnak saját célokat megfogalmazni."
... csak én nem látom, hogy mi az összefüggés az első és a második-harmadik mondat közt? A folytatásban az elképzelt párkapcsolatban a férfi órákon át játszik online (és közben hozzászólni se lehet, mert abból csak veszekedés lesz), a nő "pakolászik, mosogat, és romantikára vágyik".
"Kutatások szerint figyelemfelhívóbb, szexibb és kívánatosabb az az ember, aki aktív. Sajnos az nem mozgatja meg a fantáziáját sem egy férfinek, sem egy nőnek, ha a párja ül vagy fekszik a TV előtt.
De az igen, ha izzadtan egy futásból, vagy fociról, netán az edzőteremből érkezik.
Vagy amikor lelkesen, szenvedélyesen meg akar valósítani egy egyéni célt, és ettől a tevékenységtől feldobott, csillog a szeme, mesél róla. Esetleg kalapáccsal a kezében éppen egy virágládát szögel össze."
Én egy olyan pasival élek együtt, aki csillogó szemmel tud mesélni arról, hogy milyen a kertje a Stardew Valley-ben, hogy rajzolt meg egy fánkot Unity-ben, milyen saját játékot terveznek összerakni az egyik barátjával; mindent megtesz, hogy koop, ketten játszható játékokat találjon, amikbe engem is be tud vonni (nincs könnyű dolga, de nem adja fel). Egyrészt. Másrészt, biztos, hogy nem az lesz a fő szempont a szabadidőm/kikapcsolódás megtervezésében, hogy szexinek és kívánatosnak tűnjek miatta a másik fél szemében, nem ez a célja, hanem az, hogy feltöltődjek tőle. Ha ez azzal jár együtt, hogy a gép előtt ülök (... mert igen, ki hitte volna, a nők is szoktak...), akkor az még bármi lehet online tutorialoktól kezdve ismerősökkel társasozáson át akár blogírásig, bőven van benne kreativitás, alkotás, kapcsolódás másokhoz.
"Egy közös kirándulás, túrázás, futás, kézműveskedés vagy kertészkedés, utazás, esetleg egy kisebb séta, valóban táplálja a párkapcsolatot, energiákkal tölti fel, amiből este kerekedhet egy szenvedélyes szex."
Az teljesen jogos, hogy kellenek a közös programok, az együtt töltött idő. Viszont hétköznap este 9-kor, amikor már mindketten szuper fáradtak vagyunk, nem fogunk nekivágni az éjszakának, hanem összebújunk a kanapén. Nem fogunk tudni az ébren töltött időszak minden egyes percébe valami kalandosat és szexit belezsúfolni, kellenek az elnyúlós-passzív-alacsony energiaszintű időszakok is- és ha ezt együtt csináljuk, találunk valamit, ami mindkettőnket érdekel, akár még beszélgetünk is közben (nem tudom, hogy csak nálunk-e, de elég ritkán fordul elő a "néma csendben mindketten a képernyőt bámuljuk"), akkor az is teljesen oké közös időtöltésnek.
Update: ... és a legfontosabb, mert nyilván tudok valamiről öt bekezdésnyit írni úgy, hogy utólag essen le, mi is hiányzott nekem igazából ebből a cikkből: az, hogy miért nem merül fel még csak említés szintjén se az, hogy
- gondold végig, te mit várnál a kapcsolattól, mi hiányzik belőle, mitől lenne jobb
- beszéld meg a másik féllel, egyeztessétek, hogy tudnátok mindketten boldogabbak lenni
... ehelyett vannak fix, kész sablonok, amiket lehet követni, ahelyett, hogy akár csak elkezdődne egy beszélgetés a két fél közt.
Self
niklas_hamann, Unsplash |
Végre ki tudtam aludni magam, és nem csak abban a ragacsos félálomszerű állapotban létezek, amikor csak próbálom valahogy végigcsinálni a napot a lehető legkevesebb elejtett vagy elfelejtett dologgal... és még így is érzem, hogy nem stimmelek, tele vagyok bizonytalansággal, kapkodással és halogatással, már megint csak egymásba folynak a napok anélkül, hogy tudatosodna, mennyi mindent kezdek vagy kezdhetnék velük. Nyáron ez különösen kiakasztó- legszívesebben minden pillanatba zsúfolnék valami élményt, ha nem is feltétlenül tengerparti utakat (bár az ellen se lenne semmi kifogásom), de legalább egy leterített pokrócról felhőnézegetést vagy egy lassan kortyolt jegeskávét egy hangulatos környékbeli kávézó teraszán... de fáradt vagyok és nyűgös és nem nagyon jutok ki a lakásból, semmiképp nem annyit, amennyit szeretnék (a vietnámi vacsit a kvízcsapattal már két napja halogatjuk, mert mindig pont indulás előtt kezd szakadni az eső).
Ez a bejegyzés teljesen másfelé halad, mint eredetileg terveztem, de nem baj, megpróbálok visszakanyarodni valahogy.
Nagyon sokáig szuper bizonytalan voltam minden saját magammal kapcsolatos pozitív tulajdonságban- nagyon vágytam rá, hogy visszatükröződjön mások felől valami belőlem, de próbáltam alkalmazkodni, és pont olyan lenni, amit feltételeztem, hogy a másik látni szeretne, ezért nem tudtam őszintén önmagam lenni, és általában az se, akit a másik elvárt volna.
Rengeteg időnek kellett eltelnie, amíg legalább én a saját oldalamon álltam- túl hosszú ideig elfogadtam azt, ha a másik fél szerint nem volt rendben, amit csináltam, és belenyugodtam, hogy igen, én vagyok a fura, igen, én rontom el (ehhez persze kellettek olyan emberek, akik szerint egyetlen mődon lehet csinálni dolgokat, és ha ettől eltérsz, veled nem stimmel valami). Mostanra legalább fel tudom ismerni, ha ez a helyzet, és jobban kiállni magamért, de még mindig nem könnyű.
Pár éve részt vettem egy NLP-s Énkép-tréningen, és bár nem volt az az óriási áttörés, mint amire titokban egy picit számítottam, nagyon nagyot léptem előre a korábbi állapothoz képest (a könyvet már sokkal korábban megvettem, de az történt vele, mint a self-help könyvekkel általában, beleolvastam, megfogadtam, hogy végigcsinálom a gyakorlatokat, aztán valahol félúton abbahagytam). Az NLP-s módszertan segít abban, hogy megerősíts magadban olyasmit, ami szeretnél, ha része lenne az énképednek, de nem vagy elég biztos benne; és abban is, hogy beépíts új tulajdonságokat. Most, évekkel később visszagondolva arra, hogy mik azok, amikre koncentráltam, pont ezek a területek, amik rendben vannak, amivel haladni tudtam (kreativitás, aktív-sportos életmód, nyitottság...); és most kicsit megrekedve érzem magam, úgyhogy visszatérek a könyvhöz, leporolom a módszertant, és megnézem, mi az, amit még tudnék erősíteni magamban.
2020. augusztus 10., hétfő
Princess skirts, sunsets and debugging
A kiülős rész a parton pont olyan, mintha újraépítették volna a Rómait, kihagyva a felesleges millióegy hekkezőt, zsúfolt balatonparti hangulatot és tömeget, és csak azt hagyták volna meg, amire tényleg szükség van. Ha nem gondoltam bele, milyen volt az év eddig, csak felnéztem a vasúti hídra, meg tudtam győzni magam, hogy éppen arra várunk, hogy este legyen, és az épp aktuális fesztiválon kezdődjenek a koncertek.
Eredetileg azért kezdtem varrni, hogy *pontosan* olyan ruháim legyenek, amiket szeretnék, pont olyan anyagból és szabással, tökéketesen rám illőre varrva - de folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy még nem tartok ott, és ez teljesen oké. Egyelőre az is sikerélmény, ha befejezek bármilyen ruhadarabot- bónuszpont, ha ténylegesen jó rám, és hordható is lesz, de persze nem passzol tökéletesen, mert még nem vagyok olyan jó az alapdolgokban, hogy ez is menjen. El fog majd jönni az a pont is, de addig még sok nem-teljesen-tökéletes darab fog születni.
Amire viszont kicsit büszke vagyok, hogy mennyivel jobban bírom a vacakolós, elhúzódó, monoton részeit, mint akár pár évvel ezelőtt, és még jót is tesz, hogy most éppen tűzök és fércelek és vasalok, nem pedig a saját fejemben ragadva tépelődök valami olyasmin, ami valószínűleg úgyis megoldódik magától... úgy tűnik, nagyon szükségem volt már valami időigényes, fizikai hobbira.
Varrásnál ugyanez, ha valami nem néz ki annyira jól a végén, akkor szétbontom és megcsinálom még egyszer (vagy többször), hiába tartanék már vele jóval előrébb, ha hagyom az első "jó lesz az úgy"-próbálkozást, így remélhetőleg valami olyan születik majd belőle, ami tényleg tetszik.
2020. augusztus 7., péntek
Döntések
Ki tudna dolgozni, ha egy félkész portré *így* nézi, arra várva, hogy mikor lesz már befejezve...? (Még mindig nem tudok hajat rajzolni, még mindig azt hagyom utoljára, és a szemekkel kezdek, mert tulajdonképpen már ott eldől a hasonlóság is és az is, hogy életre kel-e a rajz, átjön-e az a hangulat, mint az eredeti fotón).
Youtube-on sodródva sikerült belefutnom pár "ezeket a hibákat ne kövesd el", "így fejlődj a rajzolásban", "ezt tedd és ezt ne"-jellegű videóba, és villámgyorsan elbizonytalanítottak abban, amit épp csinálok (sose vagyok igazán messze attól, hogy megkérdőjelezzem, miért működik ez az egész, működik-e egyáltalán, van-e értelme ilyen sok időt kreatív vacakolásokra fordítani, még akkor is, ha az az eredmény, amit látok, valószínűleg a rengeteg ezzel töltött idő és gyakorlás eredménye).
Ma reggel eldöntöttem, hogy amíg be nem fejezem ezt a füzetet a 25 arccal, nincsenek tippek és trükkök és tutorialok, csak utána fogok elgondolkodni, merre tovább.
Nagyon péntek van, és nagyon nyár, és elképesztően várom már az egy hétnyi szabadságomat, mert egyre kevésbé tudom még a látszatát is fenntartani annak, hogy csinálok bármi munka szempontjából hasznosat (egyébként csinálok, néha még élvezem is, de végtelen mennyiségű akaraterő kell hozzá, hogy odaüljek a kód föle).
2020. augusztus 6., csütörtök
Shut up
Viktor Forgacs, Unsplash |
2020. augusztus 5., szerda
Note to self
Allef Vinicius, Unsplash |
Átmeneti
Patrick Hendry, Unsplash |
2020. augusztus 3., hétfő
Instinct
Nem tudom, hogy az eltávolodás ilyenkor tényleg jót tesz-e (abból kiindulva, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabb vagyok, valószínűleg igen), és fogalmam sincs, hogy az a gondolat, hogy mindent meg lehetne menteni valahogy, minden véglegesnek tűnő pontról kellene lennie visszaútnak, a tényleges saját véleményem-e, vagy csak a belsővé tett elvárások mondatják velem. Már gyerekkor óta hurcolt, egyre inkább levetni próbált szerepem az, hogy nekem kell lennie annak, aki rendbehozza/rendben tartja a kapcsolatokat és az egyensúlyt, és az ez elleni kapálózásban néha átlendülök az ellenpólusra: teljesen passzívan hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell, akkor is, ha belül sikítozik valami, hogy rossz ember vagyok, amiért hagyom.