fuss, fuss, fuss, fuss

 

Jari Hytönen, Unsplash

(...csak mert halványan emlékeztem, hogy a "magam elől rohanok egy akadálypályán-részt a dalszövegből már felhasználtam)

A kellemes várakozást átugorva sikerült nulláról százra gyorsulnom a decemberi/karácsonyi készülődésben, és már űzött vadnak érzem magam, pedig még igazán bele se kezdtem - mondjuk B.-vel annyira a saját projektre koncentrálunk ezekben a hetekben, hogy minden más szétcsúszott, nincs adventi naptárunk vagy koszorúnk, és a Mikulás-ajándékokat is csak nehezen tudjuk beidőzíteni (igen, kisgyerek nélkül is tartunk egy csomó hagyományt és apróságot, és igen, mindkettőnknek így működik jól a hangolódás, ami általában egy szuper karácsonyestében végződik, szeretem a szokásainkat és az ünnepeinket). 
Holnap viszont tesómmal megyünk Pécsre Platon Karataev-re, amit már nagyon várok, klassz lezárása lesz egy koncertek szempontjából kiemelkedően jó évnek.

A Spotify Wrapped idén is meglepett, bár az talán kevésbé, hogy minden toplistámon tarolt a Belle Époque, tényleg ez volt 2025 albuma (és még offline, bakeliten is hallgattam egy csomót), de annyi minden van, amit vagy mostanában kezdtem megszeretni (Everybody Scream), vagy nem hallgattam annyit, amennyit megérdemelt volna (Napkötöző, Futique, SHISH, West End Girl), nehéz mindenre elég időt szakítani. 

megamix

 

Mostanában egy hétről két heti sűrűségre váltottam a terápián, és úgy néz ki, ez a ritmus egész jól működik. Ha nagyon kizoomolok az életemből, akkor illik erre az időszakra a "sose történik semmi"-címke, és valahogy mégis tudom alkalomról alkalomra szállítani az aprócska, de nekem annál jelentőségteljesebb mérföldköveket és változásokat, merhogy most éppen történik az, ami eddig egy terápiás folyamatban se sikerült: változik az, ahogy mélyen, legbelül érzem magam, és változik az, ahogy viselkedek bizonyos helyzetekben. 
Ehhez persze szükség volt a korábbi kognitív alapozásra is, tizenéves koromtól magamat kellett megtanítanom arra, hogy kibogozzam mások működését + a sajátomat, és ezek az izmaim már kifejezetten erősek, de bármilyen módon is próbálkoztam, sose tudtam megugrani azt, hogy a legbelső, legmélyebb rétegben is lecsapódjanak ezek a változások, hogy nagyobb biztonságban érezzem magam, hogy kevésbé sérüljek a nehéz érzéseimtől. Persze, nincs egyik napról a másikra varázsütésszerű átalakulás, de olyan helyzeteket is sokkal jobban tudok kezelni, amik korábban nagyon kiborítottak volna (pl. legutóbb egy nagyon kellemetlen beszélgetés közben tudtam valós időben címkézni és megfigyelni az érzéseimet, ami biztos, hogy eddig még sose jött össze), nyitottabb és kiegyensúlyozottabb vagyok, és kevésbé próbálok mindenáron alkalmazkodni. 
(Oké, egy gyors lábjegyzet: biztos, hogy rengeteget számít az, hogy a legnagyobb stresszforrást jelentő munkahely éppen nincs- de persze az ezzel járó bizonytalanság is egy nehézség, amivel úgy érzem, egész jól meg tudok küzdeni. Másrészt az SSRI is tényező, és talán pont azt csinálja, amit szerettem volna: nincsenek durva, spirálos mélypontok, nincseken óceánszerűen mindent elárasztó fájdalmas érzések - megmaradnak, csak sokkal kevésbé intenzíven, és így már tudok velük dolgozni. Érdekes lenne két párhuzamos univerzumba átnézni, ahol ezek a változók másképp vannak, de azt hiszem, nekem most ez így működik.)

A hét fő témája egyébként nem az önismeret volt, hanem a takarítás (bár a nagyon kellemetlen beszélgetés is részben ehhez kapcsolódott), ugyanis hétvégén ittalvós vendégeink lesznek, több napra is, és ehhez kicsit élhetőbb állapotokat kellett varázsolni. Mostanra azért az életem legtöbb területén funkcionális felnőttnek tartom magam, ha van kivétel, az pont az életterünk rendben és tisztán tartása: egyszerűen aránytalannak érzem a rá fordított időt és energiát a végeredményhez képest, megúszásra játszok, nincs igazán jó rendszerünk, és valahol nagyon mélyen még mindig meglep, hogy ezek a dolgok nem oldódnak meg maguktól (B. is nagyjából így áll hozzá, közös a felelősség és közös a káosz; annyi a különbség, hogy ha egyszer nekiugrunk a takarításnak, B. szuper alapos és precíz, én pedig csak túlesni akarok rajta, cserébe sokkal jobb vagyok rendrakásban, napi szinten és nagyban is). Most napokra bontva azért sikerült egy-egy szobával végezni, és jó lenne a most kilistázott feladatokat valami rendszerbe foglalva pár hetente csinálni is, mert végre nagyon jó érzés itthon lenni a tisztaságban (az más kérdés, hogy igazából eggyel több szobára lenne szükség, mert a szellős, rendezett nagyszoba csak akkor megoldható, ha minden kreatív cuccom és a futópadom is száműzve van valahová máshová). 

Végül megvettem péntekre is a Sziget-jegyet (miután láttam, hogy a Kooks után Blossoms is lesz), és az utolsó pillanatig nem tudtam eldönteni, hogy megér-e egy Pogány Indulót az első sor nagyobb esélye. Utólag már úgy néz ki, meglett volna az első sor akkor is, ha csak 7 előtt kicsivel érek oda, egyáltalán nem volt vészes a helyzet a Nagyszínpadnál (még sose sikerült ennyire egyszerűen ennyire előre kerülnöm, jellemző, hogy most ment, Arctic Monkeys-on vagy Foo Fighters-en meg esélytelen volt), de így legalább kevesebbet kellett ezen stresszelnem, cserébe megerősödött bennem, hogy a rap továbbra se az én műfajom. 
Kooks-ra viszont érdemes volt menni, még ha nem is tartoznak a top kedvenceim közé, azért az olyan indie alapműveket, mint a She Moves in Her Own Way vagy a Bad Habit, megérte élőben hallani. Az energia nem volt annyira átütő, azt inkább a Blossoms hozta fél órával később, megérte átküzdeni magam a porfelhőn miattuk, és még itt is sikerült a koncert nagy részében okésan rálátni a színpadra. Jobbak voltak, mint 2018-ban, főleg mert most nem szakadt az eső, de azóta az egyik lemezüket (Cool Like You) rengeteget hallgattam, és az új dalaik is egész jól működtek. Már csak abban reménykedek, hogy hétfőn se lesznek többen, és a Portugal.the Man-re is sikerül ennyire jól helyezkednem...

rebel just for kicks now

Az idei Sziget fellépőivel sok most az utolsó pillanatos variálás, és az egyébként elég "meh" lineup egyre jobb lesz: péntekre bekerült egy Kooks-koncert, amin nagyon gondolkodok (főleg azon, hogy kibírok-e miatta egy órányi Pogány Indulót). Az viszont csak most esett le, hogy tulajdonképpen miattuk szerettem bele a másik együttesbe, akikre már hónapokkal ezelőtt és gondolkodás nélkül vettem a jegyet, és a zenei bakancslistám top 3-ában vannak már egy ideje: annak idején, amikor a csapból is a Feel it Still folyt, nyilván én is hallottam, okésnak is tűnt, aztán youtube-on megtaláltam a linkelt akusztikus feldolgozást a Kooks-tól, ami hosszú hetekre beleragadt a fejembe. Emiatt belehallgattam a Woodstock-ba, 2018-ban pedig a Tidal Wave lett a montenegrói első tengerparti nyaram háttérzenéje, a Lollapalooza-videójuk pedig az egyik kedvenc online koncertem. Utána nagyon megszerettem a korábbi lemezeiket is, főleg az Evil Friends zseniális az elejétől a végéig, rengeteg art journal-oldalt csináltam már hozzá, és most már nagyon várom, hogy végre élőben is meghallgathassam a dalokat.

Glimmer

 

Minden Blue Monday-t felülír az, hogy a QOTSA visszajön nyáron Pestre (a 2018-as Budapest Park életem legjobb koncertélménye volt)... és akármennyire is próbálok leszakadni a social mediáról, ez a nagyon kevés jó dolog egyike, amit az Instagramtól kapok, így annyira hamar láttam a meghirdetett koncertet, amennyire lehetséges (bár jegyet majd csak szerdától lehet rá szerezni).

Ugyanitt: ma végre feltöltötték a készletet a kedvenc-nem-karácsonyi illatgyertyámból is (kettőt már elhasználtam belőle, de aztán sajnos átvették a terepet a téli illatok), úgyhogy rendeltem is egyet, remélhetőleg még ideér, mielőtt elutazunk pénteken. 

És: néha a hajtépős "azt se tudom, hogy kezdjek hozzá"-feladat megoldása végül csak annyi, hogy a megfelelő beállításoknál át kell állítani egy kapcsolót, és így elérhetővé tenni egy funkciót, a probléma pedig meg is szűnik. 

whirlwind

 

2025... elég erősen kezdett.

Már a dec.30-31. is elég sok feszültséget hozott, de azt hittem, nagyjából tudom kezelni, és a szilveszter is meglepően jól alakult azza együtt is, hogy aznap is dolgoztam. Utána az új év minimális lendületével két dologba vágtam bele:
- mindennapos jóga-kihívás (bár egyelőre még csak az egy hetes Prana) - ezt azóta sikeresen végig is csináltam
- végre rendbe akartam rakni a netezési szokásaimat, ezért hoztam pár szabályt, és elkezdtem sokkal kevesebb időt tölteni online (amit főleg a kezdeti időszakban meglepően könnyű volt betartani)
... és nem tudom, hogy ez volt-e az oka, vagy csak a gyűlő stressz + túl kevés pihenés, vagy a csillagállás, de hétvégére visszatért a szorongásom legintenzívebb, mindent elborító fajtája.
Szerencsére pár hetes kihagyás után tegnap újra volt terápiám, és utána éreztem, hogy talán kezd kicsit kibukkanni a fejem a víz alól (és a terapeutámnak is van egy elég meggyőző elmélete arról, hogy a felerősödő szorongás a haladással is járhat együtt, nem feltétlenül jelenti azt, hogy valamit rosszul csinálok), de ez az a pont, ahol elég egyértelművé vált, hogy szükségem lesz valamilyen extra segítségre ebben, mert bár nem szorongok állandóan, de újra és újra visszatér, és olyankor mindent borít.

Így a tegnapi szülinapomat is elég hullámzóan éltem meg, bár hétfőn este még sütöttünk tortát B.-vel, ami klassz volt, aludni nem sokat aludtam, és még emiatt is extrán ki voltam magamra akadva (... ki teszi tönkre a saját szülinapját szorongással...?), de aztán reggelire tortát enni mégiscsak jó volt, és estére már fejben is inkább rá tudtam hangolódni az egészre. Az ajándékom végül az lett, ami szerintem legalább az elmúlt 2 évi bakancslistámon szerepelt fixen, de sose jutottam el a megvalósításig: egy külföldi koncert. Van egy fix listám, hogy kik miatt utaznék mindenképp, ha turnéznak errefelé (Hozier, War on Drugs, Portugal.the Man, Cage the Elephant), és bár csak nagyon későn, pár hete vettem észre, hogy a Cage the Elephant Európában lesz februárban, még pont lehetett jegyeket kapni a kinézett helyszínre (Berlin). Kicsit sajnálom, hogy csak küzdőtér van, komoly stratégiára lesz szükség, hogy lássak is valamit, de úgy voltam vele, hogy a túlgondolkodás helyett itt az ideje ezt is megvalósítani, úgyhogy tegnap megvettem a jegyet, és elkezdtem intézni a kapcsolódó dolgokat is (szabi, repülő, hotel...), és azóta egy kicsit jobban kapok levegőt. 

ha már nem frissítem a zene aloldalt...

 

John Matychuk, Unsplash

Egy ideje már minden évszakra készítek egy Spotify-lejátszási listát, és oda dobálom azokat a random dalokat, amiket ebben az időszakban fedezek fel - néha továbblépek az előadó más dalaira, albumaira is, néha nem, de így legalább sűrítve fel tudom idézni az adott pár hét hangulatát. Van, hogy csak két-három dal kerül fel rá, mert maradok a szokásos kedvenceimnél és/vagy nem találok semmi emlékezeteset, van, hogy egész sok minden összegyűlik, de még soha nem szerettem annyira listát, mint a 2024 őszit (amit még mindig szinte mindenna hallgatok).

Egy szuper "Discover Weekly"-vel indult még októberben, amiről kb. minden második dalt elmentettem rá, Kane Strang-et pedig, akivel jó eséllyel sehol máshol nem találkoztam volna, annyira megszerettem, hogy később az együttese (Office Dog) albumát is megkerestem. Utána jött a Bad Monkey soundtrack (nem is tudom eldönteni, hogy a You Wreck Me vagy a Room at the Top a jobb), meg a Balthvs, akinek pont lecsúsztam a pesti koncertjéről- így végül vannak rajta magyar dalok, új-zélandiak és kolumbiaiak is, egy kis nosztalgia-Jurij, ha már decemberben végleg befejezik, meg egyetlen Glass Animals az új albumról, amit még mindig nem hallgattam meg rendesen.

Most megint eltávolodtam egy kicsit a magyar kedvenceimtől, bár nagyon várom a Platon Karataev és a Fran Palermo új dalait is, a Samurai Drive koncertjén pedig csak azért nem leszek ott, mert pont üti a Jurijt (a Deep Glaze pedig sajnos eltűnt a föld színéről, pedig az Arcadiát nagyon szerettem tőlük, de már 3 éve jelent meg...) Idén elég hullámzó volt, hogy mikor jutottam el koncertekre, volt, hogy hónapokig semmi, volt, hogy összejött a heti egy (egy ideális világban mindig ennyi lenne), viszont amit kifejezetten sajnálok, hogy külföldiek közül senkit nem sikerült elcsípni, akit szerettem volna, ezen jövőre szeretnék változtatni.

és magam elől rohanok egy akadálypályán

 

Nicole Baster, Unsplash

Annyira könnyű lenne to-do üzemmódban ragadni, és végigsprintelni ezen a két héten, de próbálok egyensúlyozni a "minden el van intézve" és a "megélem a pillanatot" közt, több-kevesebb sikerrel (ma éppen inkább a kapkodás győz, de amikor délelőtt kell vezetni mennem, az mindig kaotikus egy kicsit). Tegnap én lehettem az idegesítő szomszéd, bár nem karácsonyi dalokat gyakoroltam a végtelenségig a szintin (... amihez egyáltalán nem értek, de a gitárom nem volt kéznél), hanem hirtelen felindulásból megtanultam az Aki élni akar kezdőriffjét, és nagyon büszke voltam magamra, amikor megtaláltam hozzá a skálát (úgy tűnik, valami minimális azért csak megmaradt a gitártudásomból). Hiányzik a zenélés, de egyáltalán nem találok fogást rajta vagy rendszert köré, ennyi maradt meg, hogy néha leülök a szintihez kibogozni egy dallamot vagy dalrészletet. 

Norwegian Wood

 

... de nem a híresebb, hanem ez a Picture Parlour-dal, amit a Spotify ajánlott egy Discover Weekly-ben, és azóta is fixen az őszi lejátszási listám része (eredetileg nem ehhez szerettem volna a.j.-oldalt készíteni ma, hanem az All The Best Moves-hoz, amit tegnap nagyjából ezerszer meghallgattam, de aztán a képek teljesen más irányba vitték a hangulatot).

Szegény B. már megint beteg (idén nagyjából századjára), úgyhogy nem tud menni a céges csapatépítő/dolgokat összetörő bulira, én viszont pont megúsztam (... egyelőre), és így kénytelen leszek szociális lenni és kimozdulni ma este (a nagy introvertált paradoxon, szeretnék új embereket megismerni és társaságokba becsatlakozni, de nagyon nehéz megtenni a tényleges első lépést, ami ehhez vezet).

Can't wait for 5PM

 

Elég rázósan kezdődött a reggel, de megjöttek a számfestős képek - első ránézésre még az egyszerűbb is jó bonyolultnak tűnik, de biztos belejövök majd, már alig várom a délutánt.

Ha van ruhadarab, amitől instant öt évesnek érzem magam, az a kordbársony nadrág, eddig el is kerültem, pedig tele van velük minden bolt, de most a szokásos forrásból (anyumtól) kaptam egyet, és bár az alap oversized fazont figyelembe véve is extra nagy rám, pont ezért szuper kényelmes is, úgyhogy lehet, hogy mégiscsak kap egy esélyt.

Teljesen rácsúsztam mostanában a Balthvs-ra, nemcsak a saját albumaik, de a kapcsolódó Radio is szuper, főleg a reggeli naplózáshoz és az ebéd utáni kinti sétához tökéletes hátterzene (ideje lenne frissítenem a "Zene" oldalt a 2024-es kedvenceimmel... azt hiszem, az aloldalakat teljesen elhanyagoltam a blogon).

Sound On

 

Teljesen rácsúsztam mostanában a Bad Monkey dalaira (maga a sorozat se volt rossz egyébként, szerethető karakterek, sok Ted Lasso-áthallás), persze ha valami a War On Drugs-al és Eddie Vedderrel indít, akkor nem meglepő, hogy tetszik, de azt nem hittem volna, hogy (egyelőre) ez lesz az idei ősz meghatározó háttérzenéje... Egyébként pont egy másik Eddie Vedder-filmzene, az Into The Wild az egyik kedvenc albumom úgy, hogy magát a filmet még sose láttam (nagyon sok filmet nem láttam, szép lassan, lépésről lépésre próbálom behozni a lemaradásomat a 80-as-évek-filmrajongó B. támogatásával, de az elmúlt évekből sokkal meghatározóbb sorozat-, mint filmélményeim vannak).
A tavalyi Halloween-filmünk a Rocky Horror Picture Show volt, és utána nagyon sokáig benne ragadt a soundtrack a fülemben (idén a Beetlejuice-t néztük, mert egyikünk se látta még, de nem hagyott túl mély nyomokat...), és van egy csomó olyan film, ami bár tetszett, de nem néztem újra, a dalai viszont fixen a lejátszási listám részei maradtak, mint például a Sing Street vagy a Frank (nagyon szeretek bármit, ami fiktív együttesekről szól, a We Are Lady Parts dalai is simán működnek önmagukban is).

Fluff

 

Tegnap hosszas küzdelem árán ugyan, de vettem új farmert- szerettem volna ezt elkerülni, mert kevés lélekölőbb dolgot tudok, mint plázákban nadrágot próbálgatni, de egyáltalán nem biztos, hogy a tavalyiakba kényelmesen beleférek majd, úgyhogy adtam neki egy esélyt, és végül  egy napon belül összejött, ami kisebbfajta csoda (mondjuk nem fekete, hanem szürke, de nem volt olyan a kínálat, hogy ezzel variálhattam volna). Ma délutánra már fel is hajtottam, ami szintén a nadrágvásárlás kötelező extra köreihez tartozik - kb. 20 centit kellett levágni a szárából, és nagyon élvezem, hogy egy ilyet simán meg tudok csinálni, meg szerencsére a varrógép is bírja.

A fenti kitűzőt pedig ma láttam meg egy blogposztban, és kell egy ilyen, bár nem tudom, a csapatépítőig ideér-e, vagy hogy mennyire néznének furán miatta... maga a csapatépítő miatt talán egy árnyalatnyival kevésbé szorongok, mint tavaly, akkor össz-céges volt, most csak az IT lesz ott, ami jó, mert nettó kevesebb ember, de rossz, mert konkrétan én leszek az egyetlen lány (és jó, mert Barcelonában lesz, de rossz, mert valószínűleg az öt ott töltött napból négy az airbnb-ben ülve fog telni, és a végigdolgozott/ötletelt/meetingelt napok után nem hiszem, hogy marad majd bármi energiám várost nézni...)

Sajnos szombaton, a második fröccstől kicsit lebegve, a metrón hazafelé hallgattam meg az új Carson Coma-dalt, és azóta a legváratlanabb pillanatokban szól körbe-körbe a fejemben, hogy "n-n-n-nem leszek plusz egy fő...", pedig annyira nem is tetszik... szomorú, hogy idén még nem is voltam koncertjükön, pedig végre lenne kivel, tesóm hosszas ellenállás után végre megszerette őket (most már csak játszaniuk kellene egy olyan helyen, ami kisebb, mint a Budapest Park, és nem egy logisztikai rémálom eljutni oda).

Too much, not enough

 

Michał Bielejewski, Unsplash

Gyárkertes pohárból iszom a házi készítésű limonádét (újra és újra megígérem magamnak, hogy nem mikromenedzselem B.-t ebben sem, de aztán újra és újra kiakadok azon, hogy mennyi cukormentes üdítő-flakon gyűlik össze itthon akár csak napok alatt is, és megpróbálok valami elterelő taktikát egészségesebb innivalókkal), továbbra sem szerettem meg annyira az Analóg Balatont (pontosabban nem adott akkora extra érzelmi töltetet az, hogy hallottam őket élőben játszani), a Platon Karataev-koncert viszont azt hiszem, az eddigi legjobb volt, még ha végtelenül fáradtan és allergiásan is vonszoltam oda magam Óbudára (és bár neki nem ismertem el, tesómnak teljesen igaza volt abban, hogy menjünk oda több, mint 30 perccel a kezdés előtt, így még pont befértünk az első sorba), bár kiborulok tőle, hogy az Aphelion-t már csak magyarul játsszák, úgy volt tökéletes, ahogy volt (viszont annyit hallgattam a Partért kiáltó-lemezt, hogy már azok a dalok is teljesen, hangról hangra otthonosak, és a leendő új lemezük dalai is jól szóltak). A kecskeméti nyárzárás a Carson Comával nem fog összejönni, nem is erőltettem (bárcsak lenne már jogsim, és nem egy távolsági buszon kellett volna lezötyögni odáig), de ugyanazon az estén lesz sokkal közelebb Fran Palermo is, amit amúgy is sajnáltam volna kihagyni, idén eddig minden koncertjüket ütötte valami.

Most éppen az allergia miatt nem alszom, és bár elképesztően szeretném már, hogy ősz legyen és kiléphessek ebből a ragacsos szenvedésből, teljesen le vagyok merülve minden olyannal, ami miatt amúgy vártam ezt az időszakot (még csak fagyizni se jutok el, de egyszerűen túl fáradt vagyok mindenhez). Váratlan fordulat: a főbérlő teljesen lazán bedobta, hogy nem csak a kazánt cseréli le, hanem most már mindenképp szükség lesz légkondira, úgyhogy amiről azt hittük, teljesen lehetetlen, belátható időn belül be van tervezve (bár idén nyárra már nyilván mindegy, de a következő valószínűleg kibírhatóbb lesz). Kevésbé váratlan fordulat: a legutóbbi vezetés már igazi forgalomban történt (ez volt a negyedik alkalom, és a rutinpálya már kezdett egész kezelhető lenni, emelkedővel és Y-kanyarral is, de azért erre semmi nem tud teljesen felkészíteni... igazi emberek az út szélén, buszok és körfogalmak, egyszerre figyelni a környezetemet és hogy az autó jobb oldala ne vigyen el egy bokrot se, kereszteződések előtt hármasból visszaváltani úgy, hogy hirtelen azt se tudom, melyik lábamnak melyik pedálon kellene lennie), és komoly önfegyelemre van szükség ahhoz, hogy ne mondjam le a következő órámat és bújjak el egy takaró alatt (egyelőre nagyon nem érzem, hogy én irányítanám a helyzetet, de sajnos tényleg csak akkor lesz jobb, ha gyakorlok- meg valószínűleg az se ártana, ha végre végig tudnék aludni egy éjszakát).

"Live music, what the kids want"

 

Hector Bermudez, Unsplash

Úristen, mennyire jó volt a tegnapi grunge tribute koncert! (És lehet, hogy csak véletlen egybeesés, de most még a hajam is sokkal jobb volt, mint a múlt heti Tesco Discón.) Az Evermind-ot már láttam, és tudtam, hogy kb. mire számíthatok (a Linkin Parkkal holtversenyben a legjobb stresszkezelő módszer egy órán át Nirvana-dalokat ordítani), a Pearl Jam-tribute-együttest viszont most először, és kicsit tartottam is tőle (Eddie Vedder énekhangja azért nem tartozik a könnyen utánozhatók közé), de zseniálisak voltak, és egy csomó olyan dalt játszottak, amire mostanában csúsztam rá (az viszont durva, hogy azokat az albumokat, amiket tizenhat évesen hallgattam rommá, mint a Nirvana Bleach-e vagy a Nevermind, és a Pearl Jam-től a Ten, még most is kívülről tudom, az "új", pár éve hallgatott számaiknak sokkal, de sokkal kevésbé maradt meg a szövege). 

Nem tudom, miért, más hely, normálisabb hangosítás, de most a zajcsökkentő füldugó is sokkal kevesebbet rontott a hangminőségen (és hallottam egy lányt panaszkodni mellettem, hogy brutál hangos, szóval jó döntés volt használni). Egyedül azt sajnálom, hogy a Daria-mintás toppal nem lettem kész estére, tökéletesen hozta volna a 90-es évek-hangulatot (sokszor szoktam sajnálni, hogy nem születtem 10-15 évvel hamarabb, legutóbb akkor, amikor olvastam egy cikkben, hogy a Nirvana egyetlenegyszer, még viszonylag ismeretlenül fellépett Pesten, amikor kb. fél éves lehettem). Remélem, a nyár közeledtével több lesz a jó koncert is, szeretnék valami nem-feldolgozásra is eljutni mostanában (bár a Fran Palermo most tűnt el új albumot írni, a Carson Coma kerüli Pestet, Middlemist Red pedig soha többet nem lesz, lehet, hogy itt az ideje megint keresni pár új kedvencet).

Tangle

 

Az első és legfontosabb dolog, hogy több, mint 2 hónapnyi várakozás után itt van, megszereztem: persze semmiféle értesítés nem volt, és a postán kicsit furán is néztek rám, hogy egy februári papírral próbálkozok, de aztán kiderült, hogy igen, ott van a puzzle náluk, és ide is adták (futottam egy extra kört az újraküldési díj kifizetésével, amiről én és az ügyintéző is megfeledkeztünk, de akkor már nem izgatott a várakozás, mert már karnyújtásnyi távolságra volt a csomag, és tudtam, hogy belátható időn belül elsétálok majd vele). Még nem kezdtem el kirakni, mert a puzzle-asztalomat egyenletesen borítják a stenciles és linós kellékek, de amint végeztem a sállal, már csinálom is (alig várom már, hogy felfedezhessem a kép részleteit, annyira szeretem az ilyen ezerszereplős, random dolgokkal telepakolt grafikákat :)

A textilminta-tervezésben is sikerült áttörést elérni, egy prémium Canva kellett hozzá csak, és digitalizáltam a mintákat, most végtelen verziót tudok belőlük összerakni, és rögtön nem érzem magam annyira elveszettnek így, hogy szabadon játszhatok az elrendezéssel. 

Hétvégén megint voltunk Tesco Discón, és bár most könnyebben össze tudtam kaparni magam az éjféli kezdésre (és B. is viszonylag lelkesen és önként jött), mégse sikerült igazán ráhangolódni (az se segített, hogy mióta hullámosan hordom a hajam, most először sikerült kifejezetten bénán megszárítani, bármit is csináltam, volt egy terület, ami egyenes maradt, fura). Oké, azért a Feldobom a követ jó volt együtt ordítani egy teremnyi emberrel, de ez csak megerősítette, hogy igazából Carson Coma-koncerten kellene lennem (legközelebb szeptemberben járnak majd Pesten, úgyhogy lehet, hogy az idei egy nap fesztiválozást köréjük próbálom majd szervezni, a tavalyi Bánkitónak is határozottan ők voltak a fénypontja). Ami kiborító, hogy egy pár órányi élő/hangos zenehallgatást se úszok meg fülzúgás nélkül, és az elsőre próbált zajcsökkentő füldugó (asszem, Alpine) hatásos, de elég durván rontja a hangminőséget- lehet, hogy rendelek majd egy Loop-ot, eddig arról hallottam a legjobbakat.

A másik hétvégi program, a Kertész, Moholy-Nagy, Capa-fotókiállítás a Szépművészetiben is alulmúlta az elvárásaimat (lehet, hogy igazából én vagyok a probléma), de még ezzel együtt is nagyon szeretem, hogy kezd rendszerré válni tenni a havi egy kiállítás, eddig idén 4/4, és az is jó, hogy B.-vel egy hullámhosszon vagyunk: a Technocool egyikünknek se volt annyira a szíve csücske, a Zohar-fotók igen, a márciusi Róma-Budapest nagyon (azóta is Aba-Novák-printet keresünk a nappaliba), és ez a mostani neki se jött be annyira. A következő célpont valószínűleg Szentendre és a Veszélyes csillagzat alatt, ha jól jön ki a lépés, össze is tudjuk majd kötni B. szülinapi hosszú hétvégéjével.

Blogvember - 28 (és zene)

Van egy céges Slack-csatorna arról is, hogy ki milyen zenére van rákattanva éppen, de csak nagyon ritkán küld bele bárki bármit, és még ritkábban reagál valaki rá, szóval viszonylag gyorsan elcsendesedett, de tegnap meghallgattam a  dalt, amit a projektmenedzser dobott be (neki egyébként már bizonyítottan jó az ízlése, ha egyszer nem linkelte volna, akkor most nem ismerném az egyik kedvenc filmzene-albumomat) és nem csak hogy szinte az egész album tetszik, de a Spotify szuper asszociációkat mutatott ma reggel ebből kiindulva, végre kicsit frissülnek a szokásos köreim!

Tegnap egyébként kijött a Spotify wrapped, és most még kicsit meglepőbb volt, mint általában szokott lenni - igen, nyáron volt egy Foo Fighters-centrikus időszakom az új albumuk miatt, de nem gondoltam volna, hogy ez annyira sokat jelentett, hogy ők az idei top együttesem, arra pedig nem is nagyon emlékszem, hogy a második helyezett Linkin Parkot futáson kívül egyáltalán mikor vettem elő (oké, amúgy lehetnék hipszter és mondhatnám, hogy a bakelitlemezeimet nem számolja, és ez torzítja a végeredményt... mostanában annyira sokat nem hallgattam őket, de az simán lehet, hogy a Platon és a Carson Coma is emiatt maradt ki/csúszott lejjebb). A három legtöbbet hallgatott dal viszont elég jól leírja a mostani időszakot:

I whisper through the screen

 

Jay Mantri, Unsplash

Ha valakinek egy olyan együttest kellene mutatnom, aminek a zenéje a leginkább jellemző rám (nem az ízlésemre vagy a zenei irányzatra, amit amúgy szeretek, hanem egyszerűen a lényege valahogy olyan, mint amilyennek magam gondolom), akkor az egyértelműen a War on Drugs lenne.

Még mindig nulla karácsonyi hangulatotom van (és semmit nem készültünk rá, egyedül a 24-25-26 programja állt össze, és szerencsére az én oldalamon nem nagyon kell ajándékot venni, mert egy közös nyaralást adunk egymásnak), de arra már rájöttem, hogy a színtiszta fenyőtűillat az, amitől a leginkább felidéződik a gyerekkori varázslat. Mióta Pestre költöztünk, műfenyőnk van, és általában nem sikerül olyan fenyőgallyat venni, aminek tényleg erős illata lenne, de most ez az illatgyertya sokat segít.

Úgy néz ki, mostanra nem csak tudatosan, de érzelmileg is sikerült meghoznunk a döntést Béccsel kapcsolatban- az már a nulladik pillanattól egyértelmű volt, hogy ez egy kompromisszum lenne, csak mostanra tisztult le az, hogy milyen pontokon férne vagy nem fér bele. Nehezíti a helyzetet, hogy mostanra mindkettőnkben nagyon erős a "végre lépjünk már" érzése, de a fizetésünk kevesebb lenne, mint ami kényelmesen elég (pontosabban összesen kicsit többet keresnénk, és sokkal többet adóznánk), B.-nek még több energiáját vinné el az ügyelés, pedig már így is nagyon le van merülve, és ami a legfontosabb, nem lenne túl könnyű ott másik állást találni, ha ezek nem válnak be hosszabb távon, a mostanihoz képest 3-4-szeres árú albérletet viszont egy évre kellene kivenni.

Az egyértelmű, hogy most, miután kifújtuk és leporoltuk magunkat, kicsit tudatosabban meg kell terveznünk a következő lépéseket, de most hiába ástam elő ezeket az egyébként klassznak tűnő táblázatokat és módszereket, belekezdeni se bírtam. Szeretnék az lenni, aki logikusan összeszedett pro/kontra listák alapján tervezi az életét, de eddig még csak fordítva működött: ha igazán tudom, hogy mit szeretnék, akkor el tudom érni, úgy is, ha elsőre egyáltalán nem hangzik könnyűnek vagy megvalósíthatónak.

Blogvember - 07

 Még szerencse, hogy az igazán szörnyű napok is legalább 10%-al jobbak lesznek egy kis War on Drugs-tól. 

Everyday, it's a gettin' closer...

 

Valentyn Chernetskyi, Unsplash

Ma végre hivatalosan is bejelentettem a csapatnak, hogy a kövi 2 hétben már csak péntekig számítsanak rám (aztán úgyis találkozunk majd a csapatépítőn), de nagyon cukik voltak, azt kaptam nászajándékba, hogy én nevezhettem el a sprintet (már T-nél járunk, úgyhogy Them Crooked Vultures lett), és csak pár kisebb feladatot kell addig bejefeznem (ami nem is baj, mert fejben már nagyon nem tudok ráhangolódni). 

Addig is meg kellene tanulnom normálisan pózolni ruhában-csokorral (itt akarok kicsit jobban körülnézni, és begyakorolni pár egyszerűbb tippet, mert magamtól teljesen használhatatlan vagyok), hordani egy kicsit a kontaktlencsét, és gyakorolni a sminkelést hozzá... és így talán van minimális esély arra, hogy születik pár jó kép. A ma és a holnap még viszonylag nyugodt, utána megint felpörögnek az események, és valószínűleg villámgyorsan szombat is lesz (gondolom, a szertartás is gyorsan el fog telni, ami nem is baj, fél óráig is nehéz lesz a figyelem középpontjában állni). A teljes hétvégés futóversenyek + lezárások miatt izgalmas lesz majd átjutni Budára meg vissza, de legrosszabb esetben hosszú fehér ruhában és csokorral a kezemben fogok metrózni, valahogy megoldjuk.

Time for...

 ... nagyon itt az ideje annak a hosszú hétvégének, még úgy is szörnyen stresszes és demotivált vagyok, hogy tudom, ez a mostani az utolsó munkanap (és tudom, hogy nincs akkora tétje egy-egy munkahelyi feladatnak, mint ahogy érzem, de hetek óta hibákat javítok, és ez ilyen mennyiségben már felerősíti az imposztorszindrómámat, minden megoldhatatlannak tűnik, de ha mégis sikerül kibogozni, abban a pillanatban le is értékelődik).

A "csakazértis"-jó dolgok listáját összeszedni is kicsit erőltetettebb, de a múlt hétvégi dupla koncert (temetői Múzeumok Éjszakája-Platon Karataev a fűben ülve szombaton, óbudai akusztikus Carson Coma óriási tömegben vasárnap) után úgy tűnik, sikerült hirtelen felindulásból teljes hétvégéssé (péntek este+szombat egész nap) bővítenünk a Bánkitó fesztivált, viszonylag simán ki tudtuk cserélni a jegyet, a szállást pedig úgyis muszáj volt a fesztivál mindhárom napjára kivenni, így legalább egy kicsivel jobban ki is használjuk majd. Nagyon várom már, a tavalyi Bánkitó idején még épphogy csak újrakezdtem az itthonról kimozdulást, és végig be voltam feszülve a sok ember miatt, mostanra talán már visszaszoktam annyira a külvilághoz, hogy ez ne zavarjon. Programok/koncertek szempontjából eléggé visszavettek, de minden napra jut legalább egyvalami, amit várhatok,  és annak most is megvan az esélye, hogy fura színházi előadásokat találunk egy erdő mélyén, vagy ha nem is, jó fesztiválokon *valami* mindig történik. 


Jövő hét elején zár a blog, ha szeretnél továbbra is olvasni, írj a grapefruitandamagictrick@gmail.com-ra.

Inbetween again

 

Holnap indulok Helsinkibe, és normál esetben a mostaninál sokkal jobban rá lennék pörögve (meg jobban felkészültem volna), de kiderült, hogy teljesen hibás volt a múlt heti "á, már nem vagyok beteg, csak vissza kell valahogy nyerni az energiámat, szóval megyek akkor is, ha épp szuperfáradt vagyok"-taktikám, és vasárnapra sikerült visszacsúszni a torokfájásba/megfázásba. Azóta megittam a világ összes gyömbérteáját és beszedtem minden vitamint a kezem ügyében, kicsit javult is a helyzet, de az állóképességem még mindig nulla, és csak reménykedek, hogy a hideg finn nyár nem fog rontani rajta... 

A hétvége mindenesetre szuper volt, csütörtökön visszatértem jógára, és az egyhónapos kihagyáshoz képest nem is volt annyira fájdalmas (fizikailag bírtam, inkább fejben volt nehéz belassulni), pénteken (amikor még a "nem vagyok beteg, csak fáradt, ami nem kifogás"-szakaszban tartottam) átugrottam az esti múzeumkerti Jurij-koncertre, szombaton piknikeztünk és kiskacsákat néztünk az Orczyn, este pedig elcsíptem a War on Drugs-koncertet livestreamen a barcelonai Primavera-fesztiválon. Közben véget ért a 100 napos art journal-kihívás, véget ért a Barry, véget ért a Ted Lasso, és ezzel + a bujkáló betegséggel együtt elkapott egy totális elveszett-kiüresedett érzés-spirál, ami néha jobban a háttérbe szorul, de egyelőre nem megy sehová (az utazás lehet, hogy kizökkent belőle, de nem vagyok biztos benne, hogy mennyire fogok tudni ráhangolódni). Nem tudom, mire lenne most szükségem, pihenni-feltöltődni nem igazán tudok, de amíg el nem múlik ez a fáradt/beteg állapot, addig nem túl sok választásom marad.