still got it

Ezer éve nem vettem elő az art journal-t, most viszont muszáj volt, mert az előző mobiltokom megadta magát, és ha megint saját tervezésűt szerettem volna, akkor minél hamarabb el kellett hozzá készíteni a képet, ráadásul kis méretben, fura arányokkal - azt már megtanultam az előző körben, hogy kicsit másképp kell gondolkodni róla, mint egy sima A/5 kolllázsról. Azt hittem, az első pár próbálkozás még teljesen használhatatlan lesz, de a nyűgös-döcögős kezdet után mégiscsak összeállt, amikor megtaláltam a megfelelő feliratot hozzá (90%-ban biztos vagyok benne, hogy Morgan Harper Nichols-idézet). Két helyen kétféle előnézetet mutatott a weboldal, úgyhogy csak csendben reménykedek, hogy ez lett a végleges, mert nagyon tetszik (és persze már van egy B és C tervem, amik a jövőbeli mobiltokok lehetnek majd).

A vasárnap jelszava végül a "nincs olyan kis lépés, ami ne számítana" lett, így délelőtt 25 perc alatt többnyire rendberaktuk a lakást, még pont időben eljutottam az év nyolcadik kiállítására (csak átsétáltam a Zikkuratba, ami a legkönnyebb megoldás volt, és teljesen rákattantam Ruttka Andrea gombostű-képeire, nézzétek meg, ha a MüPa környékén jártok, szuper), és összesen 20 percet vezettem a környéken, de legalább azt is elmondhattam, hogy autóba ültem a héten... 

splash

 

Konrad Burdyn, Unsplash

Oké, ezért nem szabad blogposzt-kezdeményeket piszkozatban hagyni 1-2 napnál tovább, azóta az érzelmi hullámvasúton már pár fenttel és lenttel előrébb tartok, mint amikor kiválasztottam ezt a címet és képet, de nem hagyom őket elveszni, megpróbálok visszahangolódni múlt hétvégére. 

Szombaton családi strandolás volt a program, ahová úgy estem be, hogy egyrészt előtte egy nappal a Herosznál öt cica szaladgált rajtam/mászott fel a nyakamba, úgyhogy tetőtől talpig tele voltam pici karmolásokkal (de egyébként abszolút megérte), másrészt megígértem, hogy varrok egy hűtőtokot az unokahúgom epipenjének, ami egy adag kísérletezés után egy körülre lett kész, úgyhogy nem aludtam túl sokat. 

Csillaghegyre mentünk, amit egy ideig nem fogok megismételni- a kedvenc kinti medencém még nem volt használható, ahogy a két csúszdából az egyik, a kinti gyerekmedence és még ki tudja, mennyi minden más se (a weboldalon egy szép hosszú disclaimer az első dolog, ami felugrik, úgy tűnik, egyre bővül a nem működő dolgok listája), a jegyár viszont ehhez képest nagyon durva. Szerencsére a gyerek-részleg bent legalább viszonylag egyben volt, és mivel ez volt az unokahúgom 2. szülinapi bulija, ő legalább pancsolhatott, amennyit csak szeretett volna (én pedig hosszú kihagyás után lemerészkedtem az egyetlen üzemelő csúszdán, ami azért elég klassz volt). A lángos+fröccs+fás domboldalon árnyékban újságolvasás kombinációját pedig szerencsére semmi nem tudta elrontani, azt hiszem, egész délutánokat tudnék ott ezzel eltölteni.

Utána minimalistán, de azért B.-vel bekapcsolódtunk a Múzeumok Éjszakájába, a Ludwigban 9-kor ránk oltották a lámpákat (de szerencsére egyik félelmetesebb kép se kelt életre), az Unicum Házban viszont tíz után is annyian álltak sorban, hogy inkább elengedtük, de azért a fényfestés és a koncert hangulatos volt.

bluesky

Továbbra is végtelenül hosszúak a vezetéssel kombinált napok, de így, hogy
- elcsíptem egy kis tavaszi időt
- egyre több forgalmas helyen autózok Budán
- és miután végeztem, beültem a nor/mába kódolni,

azért egész kibírható volt. Még úgy is, hogy végtelen önfegyelemmel nem ettem semlát, pedig nagyon jól nézett ki... A hét sikersztorija viszont, hogy miután sehol nem láttam tejmentes májkrémet, végül annyira hiányzott már, hogy inkább csináltam itthon, és zseniális lett (bár három napja ezt esszük vacsira, hogy időben elfogyjon). 

 

Tanulságok

 

Lakner László, Politechnikai szertárszekrény

Az egy heti megfigyelés alapján teljesen okésnak tűnik a vércukorszintem ingadozása (persze azért majd egy cukorterhelésre el kell mennem, hogy az is látsszon, az IR jobb vagy rosszabb, de legalább az elég nyilvánvaló, hogy ez tényleg még mindig IR); az már kiderült, hogy a joghurttól kiborul (mármint, a tzatzikit leszámítva egy semmi-különös, teljes kiőrlésű pitába töltött gyrost ettem, úgyhogy nincs más tippem, mitől emelkedhetett meg durván), és sose volt még olyan alacsony, mint ma a konditeremben, de a tegnap esti vegán labneh-padlizsán kombináció is tetszett neki.
Az is érdekes, hogy önmagában a szenzor jelenléte is motivál arra, hogy szebben egyek és többet mozogjak- az étkezések utáni meredek emelkedésben sokat segít a közvetlenül kaja utáni 10 perc séta, és ha este sportolok valamit, éjszaka alacsonyabb és egyenletesebb marad az érték.

Egyébként tegnap B. fiús napot tartott, úgyhogy elvittem magam a Magyar Nemzeti Galériába, főleg a Lépésváltást megnézni (így az októberi kiállítás-adagot extra hamar teljesítettem, megvan a 10/12 idénre, bár azért majd Barcelonában is szeretnék eljutni egy múzeumba, ha a 4 napnyi bootcamp után marad bármi energiám), utána pedig a Goliban vacsoráztam, és a bárpultnál üldögélve a teljesen nemzetközi légkörben kicsit el is felejtettem, hogy Pesten vagyok (és sokkal jobban megy már, ha spontán angolul kell megszólalnom, bár azért még mindig nem teljesen gördülékeny, de azért érezhető rajta, hogy rendszeresebben használom- tőlem meg se kérdezték, magyar nyelvű étlapot kérek-e, csak kaptam az angolt :)

meet up

 

Steven Weeks, Unsplash

Ha már gyerekmentesség, végre visszatértem az Olive-hoz, amit hónapokkal ezelőtt pont azért mentettem el ScribdEverand-en, mert kapcsolódik ehhez a témához - voltak olyan részei, amik kifejezetten tetszettek, voltak, amik nagyon nem, de amikor a főszereplő elment egy "childfree by choice"-klub találkozójára Londonban, rögtön eszembe jutott, hogy vajon Budapesten van-e hasonló (oké, őszintén meglepett volna, de azért jó volt eljátszani a gondolattal).
Ma körülnéztem a meetup.com-on, és sajnos Dublinnál közelebb nem láttam semmi ilyesmit, és más témában se nagyon, ami izgalmas lenne (IT területen ez amúgy zseniális, ha kicsit több idő lenne addig, még mennék is), de legalább beállítottam egy csomó érdeklődési kört, ami kapcsán tud értesítést küldeni az oldal, ha felkerül egy új esemény. Valószínűleg online egyszerűbb lenne, de így is annyit vagyok itthon, a képernyő előtt, hogy biztosan jobbat tenne (legyen akármilyen félelmetes is) kimozdulni és élőben is időt tölteni új emberekkel. Irigykedek Dublinra, ott nem csak a Sisterhood-Childfree by Choice van, hanem pl. találkozó introvertáltaknak is- de amúgy már egy nem-silent-könyvklubnak is örülnék a környéken (vajon érdemes lenne szervezni egyet, vagy ha csak úgy kezdeményezek egy új találkozót, senki nem fog odatalálni? Ha túlleszek végre a csapatépítőn, lehet, hogy kipróbálom).

But I can't see you every night

 

Mohammadreza Charkhgard, Unsplash

Ma megint léptem egyet előre a jogsi megszerzése felé vezető úton: megvan az orvosi alkalmassági, vagyis bejelentkezhetek a KRESZ-vizsgára (nem is baj, mert ahogy időben távolodok a tanfolyamtól, fogy a lendület, az utóbbi pár napban egyre kevesebb és kevesebb próbatesztet töltöttem ki, bár amiket megcsináltam, azok többségén át is mentem), és ha minden jól alakul, május utolsó héteben túl is eshetek rajta (az elsősegély így is marad majd a nyaralás utánra).
Azt hiszem, 4-5 éve először találkoztam személyesen a háziorvosommal, és mint kiderült, valószínűleg utoljára is, mert a hónap végén nyugdíjba megy- szomorú, mert már a Pestre költözésünk óta hozzá járunk, és az utódja biztos nem olyan lesz, aki jól ismer mindkettőnket, és lelkesen érdeklődik az esküvőnkről (meg hogy tervezünk-e gyereket). Így azt hiszem, szakad az utolsó szál is, ami az 5. kerülethez köt, pedig mindig kellemes nosztalgiával sétáltam át a Ferenciek terén (bár a Madal egy szuper kávézó a napközbeni munkához, úgyhogy lehet, hogy ide eljövök még).

Nem jutottam túl sokáig a kapszulagardrób-tervezéssel, túl sok a változó, de egyvalami egyértelművá vált, miután összeszedtem a mostanában kedvenc ruháimat: ha ezeket el akarom vinni a nyaralásra, akkor kelleni fog valami, amivel eltüntetem a ráncokat belőlük, mert szinte minden viszkóz vagy len, és képtelenség úgy elrakni őket a bőröndbe, hogy használható állapotban kerüljenek elő. Úgyhogy gyors online kutatómunka után rendeltem egy kézi gőzölőt, ami remélhetőleg itthoni használatra is kiváltja a vasalót, mert most eléggé hozzájárul a nappaliban uralkodó káoszhoz, hogy a varrógépen és az éppen használatban levő anyagdarabokon kívül a vasalódeszkát is állandóan kerülgetnem kell (sose gondoltam volna, de a varrás egyik első és legnagyobb tanulsága volt, hogy ki lehet ugyan spórolni a millió "és vasald el a ráhagyásokat"-lépést, de sokkal jobban fog kinézni a végeredmény, ha megcsinálom). 

Older, plainer, saner

Annyira cuki extra dolgokat (kártyát, üzenetet és matricákat) kaptam a határidőnaplóm mellé, hogy valahogy hasznosítani akartam őket, így a fenti oldalba lettek beépítve- és így legalább tegnap meg tudtam várni B.-t a szülinapi reggelimmel (egy egész korrekt majdnem-eggs-benedict sk. zsömlével) és a tortával. Az ajándékom egyébként nagyon felnőtt módon egy konyhai mixer volt, amit szombaton a közös tortasütéssel és a zsömletészta-bedagasztással is leteszteltünk, mindkét szempontból szuper, és így remélhetőleg a saját péksüti-készítés hosszabb távon is fenntartható lesz (akármennyire is zennek tűnne kézzel gyúrni a tésztákat, legtöbbször nem tudom rávenni magam, és a nagyon vizes tésztájú dán zsömlét pl. nem is lehet, a kézi mixer dagasztókarja pedig nem nagyon bírt el velük). 

Délután elképesztően nehéz volt elindulni itthonról az esős szürkeségben, és a Várban egy rövid séta alatt is majdnem megfagytunk, de megérte, már jó régóta meg akartam nézni a Technocool-t, úgyhogy turistáskodtunk egy kicsit Bp-n, és aztán már sötétben sétáltunk le és át a kettes villamoshoz (teljesen visszajött az ünnepi hangulatom a sok fénytől meg az itt-ott meghagyott karácsonyfáktól, még akkor is, ha tudtam, hogy másnap már kezdődik egy teljes, ötnapos munkahét, ami valószínűleg fájdalmas lesz).

Ma pedig koránkelés és munka, de azért kicsit javít a helyzeten, hogy még van egy fél tortám... és a keresztlányomnak ma van a szülinapja, úgyhogy tegnap ők hívtak fel minket, ma mi fogjuk őket (és elég régóta nem kellett játékok közt nézelődnöm, úgyhogy teljesen le vagyok maradva, de zseniális dolgok vannak, bár a keresztlányomnál valószínűleg a működő porszívónak lenne a legnagyobb sikere, egyelőre megszállottan takarít).

Out of office

 

... azt hiszem, kihoztam, amit lehetett ebből a két nap szabiból, egy eperevős, medencében csobbanós, aztán árnyékos padon újságolvasós csillaghegyi délelőttel és egy lepkesimogatós, lombokat nézve meditálós normafai úttal. Volt, ami kimaradt (eredetileg a Dagályba is nagyon szerettem volna eljutni, de csak június végén kapjuk vissza; a lángosevést pedig hétvégére kell majd időzíteni), és mindkét délutánra elképesztően elfáradtam, de még így is tudtam egy picit haladni a varrással (most még főleg csak az uncsi előkészítő résszel, beszegtem és kimostam az új anyagokat, és szereztem egy olcsóbb vásznat, amiből ki tudom próbálni a mintákat, hogy utána már biztosra mehessek). Tegnap megsétáltattam az Aperture-pólómat, és nem tudom, hogy ennyien Portal-fanok, vagy csak képzeltem a gyanakvó/érdeklődő oldalpillantásokat, mindenesetre vicces volt. 

Azért ma reggel nagyon nehezen tudtam magam visszahajtogatni a munka-dobozba, most megint túl szűknek és korlátozónak tűnik minden, még szerencse, hogy közel a következő hétvége, és megkezdődött a visszaszámolás az "igazi" nyaralásig is (annyira szuper szállást találtunk airbnb-n, hogy el se akartam hinni, bár a lényeg úgyis a tengerpart lesz).

Wandering

Múlt héten, amikor még nagyon read only-üzemmódban léteztem, de azért már próbáltam magam kirángatni a mélypontról, kétszer is átsétáltam az Orczy-kertbe, ami a természet+kevés ember legjobb kombinációja a környékünkön (és pont olyan messze van, hogy érezhető a kiszakadás a szokásos kis karantén-körből). 

Elsőre még inkább stresszes volt az egész, kellett hozzá a második próbálkozás és a váratlan kora délutáni napsütés, meg az, hogy kikísérletezzem a tökéletes párásodásmentes maszk-elhelyezkedést (régi hiányzott ennyire a kontaklencsém...), és megtaláljam a leginkább pillanathoz illő zenét (azért a maszk mögött nagyon nevettem, amikor Alex azt énekelte, hogy "No one's on the streets/We moved it all online... as of March"), de másodjára már voltak jobb pillanatok, észrevettem az ősz végi színeket, az épületablakban tükröződő felhőket, és a szélben kavargó leveleket (fura, hogy amennyire nehezíti a mindfulnesst a telefonom általában, annyit segít ilyenkor a városban mászkálás közben észrevenni, hogy mi van körülöttem, ha csinálok róla pár képet). 

Overload

 

Egész héten csak futottam magam után... hétfőn és kedden is megpróbáltam elcsípni a napfelkeltét, egyre kevesebb és kevesebb sikerrel: hétfőn csak felhős volt az ég, és miután tudomásul vettem, hogy túl sok minden nem fog látszani, csak a folyosóról kellett visszasétálnom a lakásba a teámhoz; kedden a Halászbástyát tűztük ki célpontnak tesómmal, hatkor már a rakparton rollereztem az egyre nagyobb ködben, és mire felértem a millió lépcsőn, már az utca túloldala sem látszott túl tisztán, nemhogy az ég... de kaptam ajándék kávét, és a maga kísérteties módján azért hangulatos volt, nagyon november. 

Azóta is próbálom kialudni magam, minimális sikerrel, azóta is hullámzó mennyiségű szorongással figyelem az amerikai elnökválasztás eredményeit, és azóta is minden szabad percemben a projektmunkával kellene foglalkoznom, de így, hogy ez a harmadik teljesen betáblázott hétvégém, és december közepéig ez így is marad, kicsit szétesett a motivációm. Nem tudok rendesen pihenni, mert folyton az az érzésem, haladnom kellene a feladataimmal, vagy ha már azt ellógom, legalább kreatívkodni valamit, de nincs energiám, és nem tudok rendesen melózni se, mert képtelen vagyok visszatöltődni.  

Egyébként vannak kifejezetten meglepően jó fordulatok is, úgy néz ki, le lesz hangszigetelve a fal, aminek az énektanár van a túloldalán (a főbérlőnk átvette az ügyintézést, azóta kicsit könnyebben haladunk valami használható megoldás felé), és a heti pszichológus-alkalmon nagyot léptünk előre, bár érzelmileg még nem nagyon tudtam lekövetni a történéseket. Valahol tudatos szinten megvan, hogy mik haladnak és merre, de belül azért most sok volt, és még nem jöttem rá, hogy tudnék foglalkozni egyszerre mindennel. 

Erkély

Sonja Guina, Unsplash

Amikor 8 éve (...1 hónapja és 4 napja) Budapestre költöztem, az első pár hónapot még mindenféle átmeneti helyen húztam ki (a legelső lakás, ahol legjobb barátnőmmel osztoztam egy szobán pár hétig, abban az utcában volt, ahol a mostani munkahelyem van, cserébe a mostani lakásunk ott van az első munkahelyemtől 5 percre, szeretem az ilyen szimmetriát).
Nyár elején utánam jött B. is, és viszonylag gyorsan megegyeztünk abban, hogy a szép zöld és nyugis Zugló már a világ vége, nekünk valami igazi belvárosi albérlet kell (Debrecenből felköltözve eléggé sokkolt az, hogy csak a munkába járáshoz kell egy villamos, egy metró és egy másik villamos, meg több, mint egy óra). Munkába menet néha a Ferenciek teréről sétáltam a kettes villamosig, és már az első alkalommal rácsodálkoztam a rolleres kisfiú szobrára, meg az egész környék hangulatára az Erzsébet híddal és a rakpart közelségével együtt. Szerelem volt első látásra -van ilyen, amikor tökéletesek a kora nyár reggeli fények, lenyűgözőek az épületek, és inkább egy filmben érzem magam, mint a valóságban. 

Nagyjából biztos voltam benne, hogy itt úgyse találunk megfizethető albérletet, de találtunk, és el se akartuk hinni, milyen szerencsések vagyunk, amikor augusztusban beköltöztünk a Belgrád rakpartra (azon viszonylag gyorsan túlléptünk, hogy maga a lakás földszinti, sötét és, mint később rájöttünk, durván penészedik is). 

Amikor visszanéztem a régi papírjaimat, már egy 2014 januári to do-listámon is rajta volt az "új lakást keresni", és emlékszem, hogy hősiesen kerestünk is, még a felkerülés napján lecsaptunk minden ígéretes új hirdetésre (nem sok ilyen volt, már akkor elkezdtek durván megugrani az albérletárak), de nagyon nehezen jutottunk el egyáltalán odáig, hogy megmutassák a lakásokat (jellemzően már az utcán álltunk az ingatlanügynökre/tulajdonosra várva, amikor ránkcsörögtek, hogy sajnos pont most foglalózta le az előttünk érkező, de olyan is volt, hogy 40 perccel a megbeszélt időpont után vette csak fel a hirdető a telefont, és közölte, hogy jó, még kb. fél óra, és jöhetünk is). Így is sok helyet néztünk meg, de a leginkább egy zuglói lakásra emlékszem (ami lényegesen messzebb volt a belvárostól, mint a korábbi zuglói "soha többet ilyen messzire" albérletünk, de akkor már kezdtük belátni, hogy örülhetünk, ha egyáltalán találunk bármit is): ikea-stílus, kedves tulajdonos pár, és a legjobb része, a belső udvarra néző erkély, ahol rögtön láttam magunkat esténként fröccsözni és beszélgetni. Azelőtt egy korábbi megnézett albérletbe se tudtam ennyire odaképzelni magunkat, és reménykedtem benne, hogy ez azt jelenti, a miénk lehet a hely. A tulajdonosok azt mondták, hogy szimpik vagyunk, de korábbi érdeklődők is azok voltak, nem tudják, most mit csináljanak- majd hívnak, jó? És ha nem, akkor nem mi lettünk a kiválasztottak. Soha egy pasi miatt se ültem annyira izgatottam a telefon mellett, mint a következő pár napban, de nem kerestek. Ez után viszont bármikor, ha (az egyre valószínűtlenebbnek tűnő) új albérletünkre gondoltam, mindig ott volt az erkély is.

Ha előreugrunk 2019 őszére, ameddig semmi nem változott lakás-szempontból, november végén, egy Boráros téri könyvelői irodában megtörtént a csoda: egy lakásnézés, csapattárs korábbi lakóval és ex-munkatárs-leendő főbérlővel több körös egyeztetés, az egész ügy lefújása és váratlan újrakezdése után aláírtuk az albérleti szerződést, decemberben pedig beköltöztünk. 

Az első pár héten még nem nagyon érdekelt semmi azon kívül, hogy kipakoljuk végre a dobozokat és kipihenjük az egész költözést (soha nem volt még ilyen minimalista karácsonyunk, de tulajdonképpen tetszett). Nincs igazi erkély, csak az a folyosódarabka, ahol rajtunk kívül senki nem jár (mostanában is csak a kifli.hu-futár és a feketerigók), de legalább a kertre néz. Közben tavasz lett, kizöldültek a fák, meglepően hangosak a madarak, elkezdett benépesülni az udvar többi erkélye, mi pedig végtelen időt töltünk itthon. Eldöntöttük, hogy nem adjuk a nyári estéken erkélyen fröccsözést, megoldjuk így is, már csak az Ikea és egy szabad szállítási időpont választ el attól, hogy odakerülhessen egy picike asztal és két szék a folyosóra, és ha ez megtörténik, akkor végre tényleg a mostani lehet álmaim lakása.