Packing list

 

Lina Verovaya, Unsplash

Holnap lesz a céges csapatépítő, és miközben készülődtem rá, végiggondoltam, hogy mennyi random korábbi csapatépítőn mennyi dolgot megtanultam (főleg a saját káromon), szóval íme, az eddig levont tanulságok:

- ha van rá esély, hogy egy teljesen árnyékmentes focipályán fogtok szaladgálni dél körül (és többnyire van rá esély), ne felejtsd el benaptejezni a hátadat is, mert különben hetekkel később is a sportmelltartó alakúra leégett, hámló válladat kenegetheted
- poén ruhástul a medencébe ugrani, de utána még a nyári melegben is *nagyon* sokáig csuromvizes lesz mindened
- ha szakad az eső, ne bakancsban, hanem papucsban (vagy ha menő Z-generációs vagy, akkor Crocs-ban) mászkálj odakint
- csoportnyomásra se egyél fura tengeri állatkákat
- ha van rá lehetőség, menj be a vízbe
- többnyire könnyebb végigsörözni a napot, mint vizet szerezni, legyen nálad saját vizesüveg és hidratálj rendesen

Szerencsére ez most csak egynapos lesz, bár ottalvós, és őrült korán indulunk, remélem, okésan alakul majd.  

Q&A

 

Nastuh Abootalebi, Unsplash

Azt hittem, már nagyon berozsdásodtak az interjúzási képességeim, de a mai nem volt olyan fájdalmas (sőt, tök jó kérdéseket szedtem össze, így egy kicsit kiegyensúlyozottabb lett a dolog). Azért nem bánom, hogy a nap hátralevő részében visszatérhetek a betű-rajzolgatáshoz, tegnap már sikerült haladnom vele egy csomót, lassan barátkozunk a Procreate-tel. 

Nyilván miközben délelőtt még az interjú miatt idegeskedtem, befutott az összes csomagunk, többek közt egy mosógép is- szerencsére elvitték a régit, és délután a tulaj jön majd segíteni bekötni az újat (hogy ne csak a mi felelősségünk legyen, ha az első mosásnál leázik az alsó szomszéd), de megjött a szilikonforma is a szaloncukorhoz (elég picikék benne a mélyedések, inkább egy nagyobb keménycukor, mint valódi szaloncukor, de az alakja jónak tűnik, holnap vagy holnapután futok majd vele egy próbakört, egyelőre csak zselével, csokibevonat nélkül). 

Színezd ki

Bár általában szeretem a "munkámat" (most is, hogy a saját projekten dolgozok hétköznap nap közben), ma nagyon tetszett, hogy kódolás helyett kicsit jobban belelendültem az oldal designjának a megtervezésébe. A tökéletes Pinterest moodboard mindenesetre már megvan hozzá- tegnap elvesztem a színkombinációk és minták és egyedi betűtípusok között, de aztán sikerült B.-vel egyeztetve egy olyan irányvonalat találni, ami az ő letisztultabb-trendibb, és az én természetközelibb-élénkebb elképzelésemhez is passzol. Délelőtt a világos és sötét mód palettáját is összeraktam, és a logóra is van egy jó ötletem (kivételesen most nem ott akadtunk el, ahol a saját projektjeink 90%-ával szoktunk, találtunk, pontosabban B. talált egy teljesen használható nevet *és* szabad domaint is), már csak a végső kidolgozás kell... meg persze a komponensek és a funkcionalitás rendes megtervezése, de a kreatív-színes-játszós rész az ez, és rettenetesen élvezem. 
Kíváncsiságból rászabadítottam a chatGPT-t is a logótervezésre, de semmi használhatót nem tudott összehozni, úgyhogy ember-technológia 1-0 (oké, valószínűleg nem ez a megfelelő eszköz, és nem vittem túlzásba a promptokat meg az iránymutatást se, de nem is feltétlenül így akartam megoldani, inkább csak látni szerettem volna, minimum erőfeszítéssel mit tud). 

off to a good one

 

Amel Majanovic, Unsplash

Mondhatnám azt is, hogy nem indult túl jól ez a nap/hét, mert tudtam, hogy délelőtt már tényleg le kell ülnöm, és be kell adnom a millió túlbonyolított nyomtatványt, amire szükség van ahhoz, hogy regisztráljanak álláskeresőként (így is több, mint két hete halogattam), de amikor a diplomám bescannelt példányát kerestem, megtaláltam a Google Drive-omon egy "álláskereső" mappát, amiben a legutóbbi körben szépen feltöltöttem minden szükséges papírt, úgyhogy a három-évvel-ezelőtti-én megmentett (vagy legalábbis spórolt egy csomó időt). 

Annyira nagy a rádiócsend a beadott állásjelentkezésekkel kapcsolatban, hogy már azon is elgondolkodtam, hogy pár HR-esre is jelentkezek- tegnap körbenéztem profession-ön, meglepően jók (is) vannak, a csavar benne csak annyi, hogy általában IT-s cégeknél. Passz, hogy egy hét éves lyukkal az önéletrajzomban mennyire hívnának be egyáltalán (és főleg, hogy szeretném-e csinálni, még ha csak átmenetileg is), de lehet, hogy adok neki egy esélyt.  

autopilot

 

Nem tudom, hogy mennyire volt jó ötlet, de a szombati két állásjelentkezés után vasárnap este 10 körül egy harmadikat is beküldtem (ez külföldi és full remote lenne, ráadásul még a logójuk is szupercuki) - és hiába mondtam el többször is magamnak, hogy mostantól már nem az én kezemben van, azért ma délig nagyjából százszor frissítettem az emailjeimet, és a biztonság kedvéért visszaadtam a hangot a telefonomra, de nyilván még nem volt reakció (biztos nem is fog hívni egyik se).

Egyértelműen túl nagy hatalmat kaptam azzal, hogy felfedeztem a Columbus ruhafestékeket - a múltkori sima napsárga után a leendő standkendőmhöz vett textilt már három különböző árnyalat keverésével sikerült befesteni, először azt hittem, hogy karamellbarnára, de igazából egy nagyon mély és meleg sárga lesz a vége, és imádom, pont ezek azok az árnyalatok, amiket boltban képtelenség találni. A sál mintája is egész jól alakul, csak nagyon-nagyon türelmesnek kell hozzá lenni (és nagyjából háromszor annyi textilfestékre van szükség hozzá, mint gondoltam volna). 

Sparks

 

Nagyon élvezem, hogy mostanában szinte minden alkalommal úgy lépek ki itthonról, hogy van rajtam legalább egy saját kézzel készített ruha/ékszer/táska - egyébként szükség is van rá, mert amennyire megörültem neki, hogy egyetlen fast fashion márka egyetlen boltja hirtelen tele lett olyan színekkel (fűzöldek, téglavörösek és barnák) és anyagokkal (len és viszkóz, legalább nyomokban), amik tökéletesen nekem valónak tűntek, csak fél óra próbálgatás kellett hozzá, hogy kiderüljön, minden maradt a régiben, és egyik se lesz jó.
Cserébe a Rayherben valami teljesen más miatt nézelődve megtalátam a tökéletes stencilt az egyik sálhoz, amit tervezek, délután a Canvában össze is állt hozzá a minta (kár, hogy a tényleges megvalósítás sokkal, de sokkal tovább tart, mint a digitális rész...de igyekszem türelmesnek lenni, ez az első olyan eset, hogy textilfestékkel nekiugrottam egy ekkora felületnek,  ez a próbálkozás valószínűleg még nem lesz az igazi).

Sajnos így, hogy a végéhez közeledik a május, egyre jobban nehezedik rám a súlya annak, hogy még mindig a kisujjamat se mozdítottam az álláskeresés kapcsán - az egyetlen igazán szimpatikus hirdetésnek pedig holnap jár le a határideje, úgyhogy ma nagy nehezen neki is álltam frissíteni az önéletrajzomat (csak hogy utána kiderüljön, hogy semmi szükség rá, és egy 20+ kérdéses Google Form-on kell átrágni magam, még szerencse, hogy a hirdetés olyan jó volt, amilyen, különben 5 perc után feladtam volna). Ha már idáig eljutottam, gyorsan beadtam a jelentkezést egy másik helyre is, kíváncsi vagyok, lesz-e bármi reakció.

shake me down

 

Hát, nem hiszem, hogy ez lesz életem leghatékonyabb hete, de a sokk az első két napban volt a legdurvább, most már egy picit több a levegő körülöttem, az pedig nagyon sokat segít, hogy tegnap voltam vezetni. Valószínűleg ez lesz az, ami a következő pár hetet összetartja- ha már lett egy adag váratlan szabadidőm, jó lenne eljárni heti több órára, és megszerezni a jogsit (már nincs beláthatatlan messzeségben, de azért még kell gyakorolnom), és mire ez megvan, talán újra lesz legalább egy kis kedvem kódra nézni.

Még túl közeli az egész ahhoz, hogy az összképet is rendesen láthassam, de az biztos, hogy akármennyire is tökéletesnek tűnt ez a munka papíron, a majdnem három év alatt sose éreztem magam igazán a helyemen (azzal együtt, hogy a csapat és a munkatársaim nagyon fognak hiányozni, és ők most is extra rendesek voltak, páran még privátban is rámírtak később, a főnököm pedig többször is hangsúlyozta, hogy egyáltalán nem rajtam múlt, én jól csináltam, és sajnálja, hogy így alakult). Ez sok szempontból rajtam is múlt, közvetlenül életem legdurvább időszaka után kezdtem ott dolgozni, az első egy évben inkább csak túléltem, és én is tehettem volna többet azért, hogy elég jónak érezzem magam, de... ha tényleg az én helyem lett volna, nem kellett volna ilyen sokáig ennyire nehéznek lennie. 

wherever it takes me

 

Jack Swords, Unsplash

Ez a hét munka szempontjából tele volt bőven komfortzónán kívüli dolgokkal (pl. nekem kellett megtartani a másfél órás retrót az egész csapatnak), és bár sokszor gondoltam arra reggelente, hogy mennyivel jobb lenne csak simán kivenni egy egynapos szabit, mindig lebeszéltem magam róla (és aztán mindig jobb érzés volt ténylegesen szembenézni ezekkel a helyzetekkel, mint elmenekülni előlük). Ma külön nehezítés, hogy a fél éves teljesítményértékelést is ki kell töltenem úgy, hogy mostanában főleg túlélésre játszottam, és elég nehéz bármilyen fejlődést vagy javulást előrángatni.
Összességében még mindig több előnye, mint hátránya van annak, hogy IT területen dolgozok, de most éppen nagyon szívesen beáldoznám az izgalmas feladatokat és tanulási lehetőséget azért, hogy pár hónapig kényelmes, nyugis, ismétlődő és kiszámítható dolgokat csináljak (és nagyon hiányzik a pár évvel ezelőtti munkaerőpiac, ahol lazán tudtam volna váltani, mostanában azért sokkal nehezebbnek tűnik). 

Egyébként ahhoz képest, honnan indult, egész jól végződött a nap, tűrhetően sokat szóltam hozzá a rettegett tervezős meetingen, és még a hétzáró-kötetlen beszélgetésre is becsatlakoztam... most pedig jöhet a jól megérdemelt új Severance-rész, holnap Be Thrifty (két hét múlva Cage the Elephant, jó lenne rá találni valami érdekesebb ruhát), vasárnap pedig a tesóimmal megnézzük az Erdő kapitányát (oké, fáradt vagyok, de őszintén nem értettem, a  pénztáros miért lepődött meg azon, hogy csak három felnőttjegyet vettem rá...)

Bootcamp TMI

 

Anastasiia Tarasova, Unsplash

Az indulás reggelén legalább háromszor gondoltam meg magam, és még csak nem is a megszokott antiszoc okok miatt: B.-nek sikerült elég csúnyán lebetegednie szombaton, és vasárnap reggel én is félbetegen keltem, csak abban nem voltam biztos, hogy magyarázkodás szempontjából az a rosszabb, ha itthon maradok/csak egy későbbi napon megyek, vagy ha a külföldi airbnb-ben a szobámba elvonulva szenvedek/végigfertőzök mindenkit. Végül annyi döntött, hogy nem volt még hőemelkedésem se, meg hogy B. a tervezett családlátogatás helyett megbeszélte az anyukájával, hogy feljön hozzá, amíg nem vagyok itt, úgyhogy belevágtam - és persze, mint majdnem mindig, ott kiderült, hogy teljesen feleslegesen aggódtam (az elsőt leszámítva a többi napon teljesen rendben voltam, és minden második munkatársam végigköhögte a hetet, úgyhogy ha járt is körbe fertőzés, biztos, hogy több pontról származott).

Annyira kényelmesen ismerős érzés volt újra felszállni Barcelonában a reptérről induló metróra, továbbra is imádom ezt a várost - és pont ezért volt inkább hátrány, mint előny, hogy ez lett a helyszín, mert konkrétan nulla motivációm maradt ténylegesen egy lakásban ülni és kódolni/meetingelni napi 8+ órákat (nem volt szuper szigorúan mikromenedzselve, de azért nem is lehetett ellógni, volt egy konkrét nagy feladat, amit be kellett fejeznünk, meg többórás szakmai tervezgetések is). A társaság elég megosztott volt ilyen szempontból, páran teljesen jól elvoltak a sörükkel a lakásban, páran meg állandóan mentek volna- így legalább volt kihez csapódni az esti városnéző sétákra, de akármilyen sokáig is van nyitva ott minden, általában már csak sötétben jutottunk ki, a legtöbb bolt is épp ránk zárt, és olyan is volt, hogy már megálltak a metrók, az éjszakai buszokban pedig nem bízok, úgyhogy elég limitált volt a belvárosból is, hogy meddig tudunk eljutni. 

Ami miatt a legjobban aggódtam, az a csoportdinamika volt- tudom magamról, hogy akár a párórás nagy munkahelyi rendezvényeken is szuper kényelmetlenül tudom érezni magam, ha nincs meg az a fix pár ember, akivel kényelmesen el tudok beszélgetni, és utána már befeszülök az egész miatt, nem találom a helyem, és beleolvadok a háttérbe (a legutóbbi csapatépítőn konkrétan ez történt). Most nagyjából erre a forgatókönyvre készültem, és inkább csak próbáltam elfogadni, ha kellemetlen, de aztán valahogy mindig jól alakult a helyzet, én se fagytam le annyira, és többnyire voltak olyanok körülöttem, akikkel kicsit mélyebbre tudtunk menni a normál small talk-nál, meglepően jókat bandáztunk azokkal is, akiket egyébként évek óta ismerek, és olyanokkal is, akikkel most találkoztam először (egyébként sose lehet előre tudni, mert az új frontendessel például online teljesen jókat beszélgettem eddig, élőben viszont annyira nem találtuk meg a hangot). 

Az öt "igazi" bootcamp-napon végül végig együtt lógtam másokkal, nem volt olyan, hogy egy teljes estét a szobámba zárva töltöttem volna, de a motivációnak szánt "majd az utolsó napon megnézek mindent, amit szerettem volna, és végre nyaralás üzemmódba kapcsolok kicsit" majdnem meg lett fúrva - csütörtök délután élesítettünk egy új fejlesztést úgy, hogy péntek délelőtt kellett elhagyni a bérelt lakást, és szinte mindenki repült haza (hárman maradtunk turistáskodni), vagyis ha valami félremegy, konkrétan senki nem lett volna gépközelben. 100% biztos voltam benne, hogy másnap az ügyfélszolgálat üzeneteire fogunk kelni, és nagyjából igazam is lett- amikor kimentem a konyhába bekeverni a reggeli matchámat, az egyik frontendes már ott ült a gépe előtt, és akármennyire is tartottam tőle, hogy nem fogok tudni igazán segíteni, amiatt rosszabbul éreztem volna magam, ha teljesen egyedül hagyom a problémával, úgyhogy odaültem én is, és végül 10 körülre már össze is állt a megoldás (utána pedig nem voltam hajlandó céges chatet nézni). Óriási mázli, hogy ennyivel megúsztuk, de ha az én döntésem lett volna, biztos, hogy hétfőig nem megy ki semmi élesbe... 

Én ott voltam a megbeszélt időben, te elaludtál...

 

Szóval, megjöttem Barcelona az ötnapos csapatépítőről, a random magamnak választott képeslap színei tökéletesen passzolnak a B.-től házassági évfordulóra kapott Lego-virágokhoz, és most egy hétig nem akarok beszélni senkivel. 

(Írok majd normális bejegyzést is, csak előbb mindenféle szempontból vissza kell töltődnöm, még akkor is, ha a vártnál simábban ment a társasági élet, és voltak tényleg nagyon jó pillanatok... Barcelonába pedig még akárhányszor vissza tudnék menni).

Midway

 

Steven Lewis, Unsplash

Most nem csúszik annyira egybe az évfordulós ünneplés és a céges út, mint tavaly, de azért jobban örültem volna, ha legalább egy nyugis hétvégém van átállni - kedden jöttünk haza a Shirazból (nagyon szuper volt, főleg a wellness, csak villámgyorsan eltelt a két nap), és vasárnap már indulok Barcelonába, úgyhogy nagyon gyorsan és hatékonyan le kell tudnom a készülődést (de legalább nem 12 órát kell a repülőn töltenem, mint néhány munkatársamnak).
Van még egy köröm előtte a fülészeten, és bár 99%, hogy nem mondják, hogy nem repülhetek, azért biztosra akarok menni (mert hiába a múltkor felírt két orrspray és az infralámpázás, javulni a két hét alatt semmit nem javult a helyzet). Mostanra már nagyjából megvan, hogy abban a négy napban, amikor dolgozunk, pontosan mit fogunk csinálni, és ha ezeket kibírtam, pénteken jutalomképp elviszem majd magam a Picasso Múzeumba és a tengerpartra este- nagyjából ez tartja bennem a lelket a saját szobán kívül. 

Update: és megtörtént, amiben szinte biztos voltam, hogy nem fog, ma még pont befutott a Social Battery-kitűző, úgyhogy legalább vihetem magammal csapatépíteni :)

Continuity

 

Van egy szeptember közepe óta piszkozatban heverő bejegyzésem, amit megpróbáltam leporolni tegnap, csak azért, hogy nem sokkal a megnyitása után elkezdődhessen egy kaotikus munkahelyi helyzet, ami többé-kevésbé kitartott a délután végéig... úgyhogy elengedtem, ezt most megírom, és ha pár sor lesz, akkor pár sor, de legalább elkészül :)

A szeptember se volt a kedvenc hónapom (bár azért jobb, mint a nyár), de most legalább egy-két napra visszajött az életkedvem, aminek főleg két oka volt:
- egyrészt az első, nagyon félelmetes vezetés után mostanra már kezd alakulni a dolog, sokkal kevésbé félelmetes, néha már úgy érzem, tudom kezelni a helyzetet, és a maradék időben se pánikolok annyira ( az oktatóm pedig továbbra is szuper nyugis, türelmes és rendes). Lehet, hogy több kell majd a kötelező-minimum 29 óránál, de próbálok már nem előre ezen stresszelni, csak benne maradni a folyamatban, és rájönni, hogy egyre több mindent meg tudok csinálni (legutóbb már parkoltam is). 
- másrészt még júliusban, a nagyon intenzív szorongás miatt újra akartam kezdeni a terápiát, és ez mostanra jutott el a tényleges megvalósulásig (akit először megkerestem, azzal nagyon nehezen indult be a folyamat, és viszonylag gyorsan el is dőlt, hogy nem pont rá van szükségem, viszont pont tudott ajánlani valakit a Somatic Experiencing területén, akihez nincs várólista, már egy héten belül le tudtam foglalni az első, ismerkedős időpontot, és azóta is hetente beszélünk). Ilyen módszerrel még nem dolgoztam, úgyhogy kicsit szokni kell az egészet, de már érzem, hogy jót fog tenni.

Emellett a munka még mindig a fő stresszforrás, főleg mert ebben a két hétben pont arra a területre koncetráltunk, amihez a legkevésbé értek, és amitől a legjobban tartok... a csapat többi része amúgy rendes, van kihez fordulni, ha elakadok, de ezzel együtt is nagyon nehéz tartani magamban a lelket. 

Plot twister

 

Metin Ozer, Unsplash

Oké, ez a hét is mehetett volna simábban - erős kezdéssel hétfőn felmondott egy munkatársam (és keddtől már nem is dolgozott, sajnos valamiért nálunk nem hisznek a felmondási időben) - eredetileg azt hittem, hogy el lett küldve, kicsit úgy is volt megfogalmazva a búcsúüzenete, és lehetett is érezni, hogy mostanában frusztrált meg demotivált, de azért azt nem hittem, hogy ennyire rossz a helyzet.
Ez után a közvetlen főnököm és az egész IT vezetője versengett, hogy melyikőjük tud jobban stresszelni- mindketten rejtélyes "beszéljünk dolgokról"-üzeneteket küldtek és gyors meetingeket szerveztek, bár aztán kiderült, hogy mindketten főleg csak be akartak csekkolni, hogy hogy vagyok (meg ettől teljesen függetlenül hogy milyen az új srác, akit én terelgetek az első napokban). Szerencsére tudok annyira bízni a munkahelyben/vezetőségben, hogy simán felvállalhatom, hogy szorongást okoz, ha valaki elmegy (az pedig extra szorongást okoz, ha a távozásának/vele való elégedetlenségnek a fő indokai, hogy nem volt elég aktív és motivált és keveset szólt hozzá meetingeken, mert tudom magamról, hogy én is inkább ezen az oldalán mozgok a spektrumnak, bár teszek erőfeszítéseket, és próbálom kirángatni magam a komfortzónámból, de sose tudom, ez mennyire elég).

Kedden voltam szabadtéri jógaórán a Filozófusok kertjében, és bár tutira vissza fogok menni majd, ha már nem fáj a térdem/csuklóm, most kicsit nehéz volt benne maradni a pillanatban (de éreztem benne a potenciált). Hazafelé ugyanúgy sétáltam le a Hegyalján és át a hídon, mint ezerszer, amikor már arrafelé volt az irodánk, és elkapott az a rossz fajta nosztalgia, amikor csak a veszteséget érzem (pedig racionálisan végiggondolva nagyjából egy év volt az az időszak a majdnem ötből, amikor tényleg jól éreztem ott magam a csapatban), és utána benne is ragadtam pár napra ebben a szomorú-elveszett érzésben (és ez is csak plusz egy indok, amiért kezdem megkérdőjelezni ezt a teljesen remote, teljesen home office-dolgot - ha maradok is így, elég komoly lépéseket kellene tennem, hogy kevésbé érezzem magam elszigeteltnek).

Nem tudtam, hogy a teljesen betáblázott hétvége rontani vagy javítani fog a helyzeten, de a koncert tesómmal szuper volt (még a másnapos péntek is megérte), a tegnapi B.-család-látogatás pedig a szokásosnál egy kicsit nehezebb. Mióta igyekszem úgy felfogni, hogy ez egy tökéletes terep a mindfulness és kontrollálhatatlan negatív dolgok kizárásának gyakorlására, azóta azért kicsit jobban kezelem, nagyjából lepattant még a viszonylag extrém "vegyetek már saját lakást"-nyaggatás is, viszont most B.-nek voltak nem túl korrekt húzásai (mindig megy az iszapbirkózás azon, már amikor ott vagyunk, hogy mikor jövünk legközelebb, meg miért nem többször, és a nyomasztás határása B. most bedobált olyan programterveket, amiket velem egyáltalán nem beszélt meg, miután odafelé úton kiakadt azon, hogy így is mennyire zsúfolt már a nyár vége, és lehetőleg ne javasoljak már újabb programokat, mielőtt rendesen megszervezzük a következő pár hetet) - utána, közepesen higgadtan tudtunk beszélni róla, és ő is elismerte, remélhetőleg változtatni is fog majd rajta (a megbeszélés módjára elég büszke vagyok, mert nem robbantam már út közben, nem duzzogtam utólag, ő pedig nyitott volt a problémáimra és nem próbált minden áron meggyőzni róla, hogy nincs igazam - továbbra is B. az, akivel tanulom az egészséges konfliktuskezelési módszereket a katasztrófa családi minták után, de egyáltalán nem reménytelen a dolog).

... a szemed belül egy tengerpartra néz

Spencer Watson, Unsplash

Érdekes, hogy körbeérnek a dolgok, ma reggel az első munkahelyem környékén sétáltam, és jó volt kint lenni viszonylag korán az utcai nyüzsgésben, jólesett, de azért teljesen biztos vagyok benne, hogy ha rajtam múlik, többet nem megyek vissza heti 5 napi irodába járós munkahelyre (és soha többet multi). Ma van a munkahelyi évfordulóm, már két évet eltöltöttem itt (márciusig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy össze fog jönni ez az évforduló, de azóta azért simultak egy kicsit a dolgok), és összesen több, mint 7 éve programozok főállásban, mégis kitörölhetetlenül ott van az imposztor-szindrómám, az "én még csak most kezdtem"-mentalitás (pedig ha a sok nehéz időszak és stressz és kiszámíthatatlanság mellett van előnye a mostani munkámnak, akkor az, hogy rengeteget tanulok+fejlődök). Ezzel együtt pár hete olyan feladatom van, ami miatt végigdolgozom a napokat, de cserébe látványos a haladás, és ha minden a tervek szerint alakul, akkor pénteken nap végén, az extra hosszú hétvége előtt szépen lekerekítve hagyom majd itt. 

Végtelen halogatás után *tényleg* befejeztem a zöld topot, rákerült a minta is, és egész korrekt lett (középen van, nem elmosódott), alig várom, hogy megszáradjon és hordhassam - utána pedig nehezítem majd a saját életem, és a Barcelonában vett anyagból mégiscsak egy ruhát fogok varrni, csak azért, mert ez is ott van a gondolatbeli bakancslistámon, egy Igazi Nyári Ruha, és elvileg csak használnom kell hozzá a kész Upton-szabásmintát, hát... majd kiderül. Most legalább még egyszer nekifuthatok a rejtett cipzárnak, amivel nagyon sokat szenvedtem korábban.

Chase

 

Giulia Bertelli, Unsplash

Még januárban rendeltem egy puzzle-t egy német cégtől, és mivel nagyon hosszú (28 napos) szállítási időt írtak, nagyjából el is feledkeztem róla. Most már azért kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel vele, mert se puzzle, se értesítés nem jött azóta - szerencsére nagyon jó az ügyfélszolgálat, pár órán belül válaszoltak az e-mailemre azzal, hogy február közepén feladták a csomagot, szóval már itt kellene lennie... sajnos amikor megnéztem a postaládát, meg is találtam a hetekkel ezelőtt bedobott értesítőt (nem tudom, hogy eddig hogy nem vettem észre), egy héttel ezelőttig lehetett volna átvenni a csomagot a legközelebbi postán.
Tegnap munka után az esélytelenek nyugalmával azért még benéztem a postára, és bár leráztak azzal, hogy már rég nincs náluk, azért azt mondták, hogy érdemes rákérdezni az ügyfélszolgálatnál, elhagyta-e már a csomag az országot, mert ha nem, vissza tudják küldeni (ha pedig igen, már megkértem az eredeti céget, hogy pls. küldje újra). Reggel viszonylag simán elértem egy ügyintézőt, és most már többet tudok a külföldről érkező "amorf csomagokról", mint valaha is szerettem volna, azért van rá esély, hogy még időben sikerült elcsípni (a rendszer szerint tegnap óta Vecsésen van), és már tudják a telefonszámomat, úgyhogy másodjára már hátha nem fogok lemaradni róla...

Közben elkezdtem hordani a Budapest-pólóimat (egyelőre teljesen jók, bár izgalmas, hogy a mosást mennyire bírják majd hosszabb távon), az ablakpárkányon már nő három különböző mikrozöld, és a múlt hét végén sikerült begyűjtenem egy kis ihletet az art journalhoz is a Múzeum körút antikváriumjaiból (eredetileg retró újságért mentem volna, és abból nem találtam igazán jókat, de vannak olyan múzeumi prospektusok, amiket imádok hazahozni a külföldi utakról).
A mostani munkahét teljes, ami elég fájdalmas, de tartja bennem a lelket, hogy jövő héten csak 3 napot kell dolgozni... és nagyon gondolkodok rajta, hogy beadjam-e a jelentkezést pár jónak tűnő álláshirdetésre (amikor nagyon rossz volt a helyzet, elkezdtem nézelődni, és csak fokozta a pánikomat, hogy nem találtam semmilyen használható remote lehetőséget, úgyhogy megígértem magamnak, hogy aktívan nem keresek, csak heti egyszer futom végig az ajánlatokat egy portálon, és csak akkor csinálok bármit is, ha tényleg minden szempotnak megfelelek... de most több ilyen is felbukkant). Ez a szokásos ördögi kör, szörnyen hangzik ilyen kifacsartan még próbafeladatokat írni meg interjúzni, de ha nem változtatok semmin, akkor ilyen rossz állapotban is maradok, és egyelőre nem úgy tűnik, hogy varázslatosan rendeződne a helyzet... 

Take a deep breath

 

Már pénteken elkezdtem ezt a bejegyzést, csak nem akartam elkiabálni, hogy lezajlott egy munkahét mindenféle hatalmas dráma nélkül... úgyhogy jól bent is ragadt. Most már leírhatom, hogy okés volt, ha kicsit fárasztó is, ami körülbelül 200%-al jobb, mint mostanában bármelyik hetem. Az is segített, hogy szerdán végre újra tudtam a közösségi irodából dolgozni (rengetegen voltak ott aznap, és ha nem lett volna extra segítőkész az irodavezető lány, nem lett volna se konnektorom, se monitorom, de még ezzel együtt is jót tett), és az is, hogy háromszor is jógáztam esténként, bár minden jótékony hatást sikerült lenullázni az új kreatív projektemmel- szeretnék linóból egy saját betűkészletet, ami azzal jár, hogy 24 kicsi kockát kell a megfelelő formájúra faragnom, egyelőre az O-ig jutottam, és bár nagyon jól néz ki, le fog szakadni a vállam. 

Egy ideje már kísérletezünk a házi készítésű, nem-mikró popcornnal (nincs mikrónk, és ez az egyetlen ok, amiért hiányzik néha, de mostanra már egész jól megy sima serpenyőben is), és most láttam egy videót, amivel remélhetőleg új szintre fogjuk emelni az egészet - ami klassz, hogy most bőven van estére sorozatunk, a Poker Face-t is szerettük, a Slow Horses első évada is bejött (és még van belőle kettő!), a Resident Alien-nél pedig a harmadik évadot elkezdve jöttünk rá, hogy a másodikat se láttuk végig, úgyhogy végre van választási lehetőség.

B. csak most kezd teljesen meggyógyulni a torokgyulladásból, úgyhogy egyelőre még kanapécentrikusak a közös programok, de remélhetőleg jövő héten már jobban kiszabadulunk a tavaszba - és amúgy is viszonylag fájdalommentes hét lesz, csak három napot dolgozok, csütörtökön pedig tesómmal kipipáljuk a második külföldi konyhát a listámról a Byblossal.

 

Long straight road right out of the cold

 

Nagyon durva, hogy még mindig találok felhasználható képeket (mint itt a koponya-rajz) a tavaly júniusban Helsinkiben felszedett újságokból... (lassan vissza kellene menni utánpótlásért).
Már megint esedékes egy hónapzárás/nyitás, de nem szeretem őket olyankor csinálni, amikor ennyire szét vagyok esve, mert kellett lennie valami jónak a februárban is... de egyelőre nem látom. 

Nagyjából kétnaponta döntöttem el, hogy most már *tényleg* nem fogok szorongani munkahelyi dolgok miatt, és ez után mindig történt valami, ami mégiscsak visszarántott, pénteken pl. már annyira, hogy 50%-ot adtam rá, hogy a nap végére nem lesz munkám (szó szerint egyik napról a másikra be lett vezetve a hétvégi ügyelet, bár egyelőre nem kötelezően, hanem mindenki eldöntheti, hogy tudja-e vállalni, de egy nagyon kicsi csapatról beszélünk, úgyhogy nem tudom, ez meddig marad így... mindenesetre az "instant felmondás"-listámon szerepel a hétvégi munkavégzés és az ügyelés is). Fejben nyilván sikerült nagyon előrerohannom, és a szombat nagy részében már azon szorongtam, hogy mennyire rossz most a munkaerőpiac, és amúgy se találnék egy másik remote állást, itthon fogok ragadni hónapokra, és nyilvánvalóvá válik, hogy teljesen alkalmatlan vagyok erre az egész programozásra... csak a szokásos. 

Ehhez képest ma elkezdődött egy (egyelőre) teljesen átlagos hétfő, és próbálom meggyőzni magam róla, hogy egyelőre kifújhatom a levegőt, aztán pedig lesz, ami lesz, ezeket a hullámzásokat úgyse tudom se megakadályozni, se irányítani.

Kicsit segít, hogy tegnap a Puskinban megnéztük a Tökéletes napok-at, nagyon jólesett hozzálassulni (bár sikerült a világ leghalkabb filmjére a világ leghangosabb snackjével beülnöm, úgyhogy csak nagyon taktikusan tudtam enni belőle, különben az egész picike moziterem tőlem visszhangzott volna), és a napsütéses-madárcsicsergős reggelek is dobnak egy kicsit a hangulatomon, bár túl sok időt még nem töltöttem odakint a tavaszban, de a következő hétvégére már csak meggyógyulunk mindketten, és akkor irány a Dunakanyar.

Sometimes it sucks

 

Néha menő és szabad munkanapok vannak, érdekes feladatokkal, kényelmesen beosztható idővel, és a tudattal, hogy kérhetek segítséget (bár még mindig túl keveset szoktam). Néha meg az a gyomorszorító, kiborító káosz, mint ami a múlt csütörtök volt (és ami hétvégén is visszaúszott, bár akkor elvből nem nézek céges üzeneteket), amikor egymásra halmozódnak a hibák, csak délután kettőtől lesz az, aki ért a problémás területhez, de azonnal kellene a megoldás, mindenki kapkod, és "ez néha elromlik, néha nem, nem tudom, mitől, oldd meg". Azt hiszem, a következő munkahelyem nem startup lesz.

(És még a mentes fánk is csalódás volt vasárnap, bár azért kipipáltam a listán - messziről-fánknak-látszó-de-leginkább-piskótatészta lekvárral töltve. Meh.)

Parallels

 

Spacejoy, Unsplash

Pont a délelőtti kovászetetés közben gondolkodtam el rajta, hogy még mindig 2020 a referenciapont, amit fejben használok, hiába volt 4 éve, és amennyire megváltozott az élet akkor egyik napról a másikra, ez bármikor megtörténhet újra... és aztán délután jött az üzenet B. munkahelyéről, hogy a céget felvásárló multi vissza akarja állítani a heti többnapos kötelező bejárást. (Velem együtt B. is teljes időben itthonról dolgozik a járvány kezdete óta, és még a párhavonta irodába látogatásra is nehezen veszi rá magát, mióta a kényelmes belvárosi célpont tavaly Óbudára és irányonként ~1 óra tömegközlekedésre változott, szóval érthetően ki van akadva.)

Örülök neki, hogy nálunk 0 az esélye annak, hogy ez bekövetkezzen, ezzel együtt mostanra már nagyon érzem magamon az "üres terrárium-szindrómát", akármilyen kényelmes is, már tényleg nem jó minden egyes nap ugyanabban a nappaliban ülni, és nagyon elszoktam az emberektől, több nyüzsgésre lenne szükségem magam körül. Sajnos a közösségi irodáról túl könnyen le tudom beszélni magam, pedig hosszú távon csak ez működik, egy kávézóba max. pár órára tudok beülni, akármilyen kényelmes is, úgyhogy jövő héttől (igen, tudom...) lesz egy fix napom, amikor megyek, ha esik, ha fúj. 

Okay then

Peter Herrmann, Unsplash

Megszokhatnám már, hogy "a múlt hónap vacak volt, akkor most már valami jobbnak kellene jönnie"-logika nem működik, egyelőre a december is munkahelyi stressz-betegség hullámzással telik, és nem nagyon tudok kilépni belőle annyi időre, hogy egyáltalán elkezdhessem a karácsonyra hangolódást.

Vannak apró fénypontok, persze, a s.k. dán zsemle nagyon bevált, azóta kétnaponta sütök; egy lélekölő munkanap után még megünnepeltük a Mikulást, és annyira finom csokit kaptam, hogy biztos visszamegyek még utánpótlásért (ha különleges csokikat szeretnétek venni, nagyon ajánlom az Endorfine-t, mindig szuper tippeket kapunk); a keresztlányunknak sikerült klassz karácsonyi ajándékokat találni (és szerencsére a család felnőtt részével már megegyeztünk, hogy csak apróságokat adunk), de akkor is... több, mint egy hete beteg vagyok, és végtelenül fáradt, és nem tudhatom, hogy hétfőn normális munkahelyi helyzetre megyek-e vissza vagy a kapkodós káoszba. 

Próbálok rajta nem rágódni, csak akkor tudok kicsit is pihenni, ha teljesen kizárom a munka-témát, de lassan (vagy nem is annyira lassan) eljön az a pont, amikor  végig kell gondolnom, hogy az "ez egy szuper munkahely, csak most éppen..."-kifogás hányszor hangzott el már idén, és hogy mikor volt utoljára olyan, hogy élveztem is a feladataimat. Biztos, hogy többet stresszelek, mint amennyi objektíven indokolt lenne, de mostanában objektíven is óriási a nyomás a csapatunkon, és nem olyan célok miatt, amik teljesíthetőek lennének. Ettől függetlenül lehet, hogy összejönnek, mert vannak olyan csapattagok, akik zseniálisan teljesítenek ilyen körülmények közt is, de belőlem ez a legrosszabbat hozza ki.

Már csak a jövő heti öt munkanap van, utána kifújhatom magam egy kicsit, de nem tudom, hogy az mire lesz elég vagy hogy alakul majd.